Egy dologban nem ismerek tréfát és halaszthatatlant. Na jó, ez így nem igaz, mert van az több is, de egy esetben képes vagyok extra erőket, energiákat és kapcsolati tőkéket mozgósítani, beáldozni – ez pedig az, amikor valaki egy könyvet szeretne elolvasni, de nem tudja, hogyan jusson hozzá. Amikor ilyen kérés fut be hozzám, minden halaszthatót és nem egyszer halaszthatatlant is félreteszek és csak azzal foglalkozom, hogy az új ismeretekre éhes személy mielőbb megkapja azt a lelki táplálékot, amellyel csillapíthatja tudásvágyát.

Ezúttal Pestről jött a kérés, és egy sportkönyv volt a kívánság központi és egyetlen eleme. Még aznap, december 29-én sikerült megvásárolni a vaskos kiadványt egyik online piactéren, és az eladó másnap postázta is. Onnantól kezdve azonban beindult a több napon át tartó ünnepi zárvatartás az intézményekben, de hála isten, ahogy mindennek, annak is egyszer vége szakadt, és január 4-én már a kezembe foghattam a könyvet.

A Fradi edzőjének sportpályafutását bemutató kiadvány legkézenfekvőbb és legköltséghatékonyabb Pestre juttatásának az tűnt, hogy egy szegedi kiruccanás során az egyik postai kirendeltségbe besétálok és feladom. Így is tettem, szombaton nem sokkal 12 óra után az egyik bevásárlóközpont postája elé érkeztem, s régi jó és nem mellékesen kiválóan bevált szokásom szerint előbb megfigyeltem az eladók munkakedvét, valamint a kuncsaftokhoz való viszonyát, és így a csendes, vékonyka alkalmazottat választottam. Elsőre nem sikerült lemérnie a küldeményt, mert a laptop kijelzője olyan közel volt, hogy hozzáért a mérlegre helyezett könyvhöz, így a gép nem a valós értéket mutatta. Ez már egy intő jel volt, amire oda kellett volna figyelnem, de nem tettem meg, és innentől fogva megindult a szekér a lejtőn, nem is akármilyen sebességgel.

De menjünk sorjában. A postai alkalmazott megkérte a kollégáját, hogy mérje le inkább ő a levelet. Ekkor még levélről beszéltünk, amit csak azért említek meg külön, mert később még lesz jelentősége. A kollegina, aki átvette az ügyeim intézését – ami újabb intő jel volt, de erre se figyeltem, mert ugye tévedni emberi dolog – lemérte a levelet, majd kaján vigyorral közölte:

– Hoppá-hoppá, két kiló mög 150 gramm. E’ már nem is levél, hanem csomag!

E kijelentével semmilyen idegrendszeri mellékhatást nem sikerült nálam kiváltania, ugyanis először magamban, majd a világ egyik legnyugodtabb férfihangján közöltem:

– Semmi gond, akkor csomagként szeretném elküldeni.

– Há’ lehet, hogy maga azt szeretné, de mi itten két kilónál nehezebb csomagot nem veszünk át, olyat itt nem löhet föladni – érkezett a kegyetlen verdikt igazi szegedi tájszólásban.

Azonnal eszembe jutottak a szegény zentai nővérkék és orvosok, akik mindig igyekeztek, hogy a vérnyomásom elérje a 120-at, mert a 105/70 sose volt elegendő az önkéntes véradáshoz, most meg a nyugalmi állapotból másodpercek alatt eljutottunk a 130-ig, és ki tudja, hol lesz ennek a vége.

– Ez egy posta, ahol nem veszik át a csomagot, mert nehezebb, mint két kiló? – próbáltam hangosan értelmezni a hallottakat, hogy rögzüljön bennem is a helyzet, és hogy időt nyerjek.

– Az ám! Csak két kilóig veszünk át.

Csizmás Kandúrt megszégyenítő bociszemekkel megpróbáltam a számomra szimpatikus alkalmazottra hatni, hogy találjunk megoldást, de a túloldalról jött az ukáz:

– Ezt itt nem löhet átadni, a nagyposta mög má’ bezárt.

Egy utolsó utáni próbálkozást még tettem, de akkor már mindenki dermedten és visszafojtva hallgatta a kínos beszélgetést.

– És ha mégis átvennék? – amire a szimpatikus alkalmazott annyit felelt:

– Akkor, ha az átvevésnél kiderülne, hogy nehezebb, mint két kiló, húznának a nevünk mellé egy strigulát.

– Jaj, csak azt ne. Azt, hogy önöket bármiféle retorzió érje miattam, még véletlenül se szeretném bevállalni. Viszontlátásra.

A könyv, amely Mladenovac után Zentára utazott, majd meglátogatta Szegedet is, visszajött velünk Szerbiába.

Új nap, új kezdet, új esély – ezzel a mottóval vágtam bele a fejszémet az új projektbe, amelynek a lényege az volt, hogy akkor a szerb posta segítségével – és a cég napi levelei közé bújtatva – jut el a könyv Budapestre. Pár perccel az átadás után már hívtak is, mint a felelős személyt, hogy valaki ugyan legyen szíves, de fáradjon már vissza a postára, mert akadt itt egy kis gond.

Nem kellett hozzá se sok ész, se a jövő titkait feltáró kristálygömb, nagyon jól tudtam, hogy a sportkönyv miatt telefonáltak.

– Nehezebb, mint két kiló, így ez nem levél, hanem csomag – a mondat hallatán déjà vu érzésem támadt – majd kedvesen ismertették a lehetőségeket:

  1. Átveszik, vámra megy, megvámolják, időigényes és drága lesz;
  2. Visszaadják, úgy teszünk, mintha semmi se történt volna;
  3. Átveszik, vámra megy, időigényes lesz, elveszik, vagyis volt könyv, nincs könyv.

Ez utóbbi a Balkán-félszigettől távol élőkben némi megdöbbenést válthat ki, azonban mi ezzel kapcsolatban saját, első kézből szerzett tapasztalattal rendelkezünk, úgyhogy nem ijesztgetés ez a postai alkalmazottak részéről, hanem valós forgatókönyv.

– De ha nem sürgős, és megy valaki Magyarországra, adja fel ott az egyik postán – jött még egy jó tanács a végére, amit megköszöntünk, mert így illik és mivel volt gyerekszobánk, de ez a módszer egyszer már csődöt mondott, és kétszer nem lépünk bele ugyanabba a folyóba.

A csomagot végül egy középiskolás osztálytársam viszi el Pestre, és adja át a címzettnek, így a kör bezárul, ugyanis Szegeden és Szerbiában is extra energiák mentek el a levél, bocsánat csomag feladására, és végül a kapcsolati tőke is kellett. Ha pedig a pozitív oldalát nézzük, soha többé nem utasíthatnak el önkéntes véradás során. Ha alacsony is lenne a vérnyomásom, a mondat, mely szerint „ez egy posta, de két kilónál nehezebb csomagot nem veszünk át”, másodpercek alatt megoldja a problémát.