Öt Oscar-díjra jelölték, köztük a legjobb film és a legjobb rendezői minősítésre is Justine Triet Egy zuhanás anatómiája című filmjét. Érdekes, hogy a legjobb nemzetközi film kategória jelöltjei között nincs ott, aminek sokféle magyarázata lehet, de bármit mondunk, csak találgatás. Például, hogy nem akart úgy járni, mint a Nyugaton a helyzet változatlan, amely tavaly megkapta a „kis Oscar”-nak számító díjat az említett csoportban – mindenki jól végezte dolgát! –, a „nagy Oscar”-t meg oda lehetett adni egy sokak által infantilisnek tekintett, de a kínai tömegigényeket messzemenően kielégítő filmnek. Sokat lehetne beszélni arról is, hogy európai szempontból miért értelmezhetetlen és befogadhatatlan a távol-keleti világértéssel és életfelfogással együtt az ottani humor is –, de most nem ezzel kellene foglalkoznunk.
Felmerülhet ugyan a francia filmmel kapcsolatban is a megszokottól eltérő gondolata. Hogy korántsem azt a hangvételt, beszédmódot közvetíti, amit az amerikai filmek képviselnek, s amihez nagyon is hozzáidomultunk – ez azonban az európai néző számára mégsem jelent kulturális szakadékot. Tény, hogy kicsit vontatottan indul a cselekmény: a bort kortyolgató, kissé spicces Sandra egy vele interjút készítő fiatal nővel beszélget, lényegtelennek tűnő dolgokról, irritálóan affekta hangsúllyal, seppegve. Ezt nyomja el a férj által bekapcsolt, rendkívül hangos zene. Egyébként 50 Cent ismert dala, a p.i.m.p. egyik feldolgozása. Először nem is értjük mi történik, jelentése csak később lesz: megalapozza a konfliktust. Sandráéknak be kell fejezniük az interjút. (Csak a filmről szóló kritikákból tudtam meg, hogy a p.i.m.p -nek nőellenes üzenete van. Pedig mennyit hallgattam magam is. Nem szabad zenét sem hallgatni, ha nem elemeztük ki jelentését? Egyébként most utánanéztem: attól függ, mit tartunk nőellenesnek!)
Az Egy zuhanás anatómiája főhőse, Sandra (Sandra Hüller), német származású, sikeres írónő. Sokéves londoni tartózkodás után, a fiúkat ért súlyos baleset traumáját és a következtében kialakult anyagi nehézségeket enyhítendő, francia férje szülőföldjére, egy, a Francia-Alpokban elhelyezkedő luxus kivitelezésű, de befejezésre szoruló házba költöznek Aztán egy nap Vincent-et (Swann Arlaud), a férjet és apát vérbe fagyva találják a házuk előtti hóban. Kizuhant vagy kilökték a tetőablakon.
Annak ellenére, hogy a tisztázatlan körülmények miatt a bűnügyi hatóság nyomozást indít, minek következtében Sandrát gyilkosság gyanújával vád alá helyezik, Justine Triet filmje sem nem bűnügyi thriller, sem nem tárgyalótermi dráma – még annyira sem, mint az évad legnagyobb hatású filmje, az Oppenheimer. Hogy akkor mégis, melyik műfaji sorba tartozik? Egyszerre mindkettőbe, és egyikbe sem. Az Idegenség léthelyzetét, a nemek közötti egyenlőség kérdéseit, az emberi kapcsolatok anomáliáit boncolgató filmdráma, amelyben sem a feminin szál, sem a krimi, sem a társadalombírálat nem nyer domináns szerepet: ezek összefüggéséből kibontakozó lélektani thriller.
Noha francia film, jelentős részében a szereplők angolul társalognak egymással, aminek, vagyis a nyelvi különbözőségnek a házastársak vitáiban és a tárgyalóteremben is lesz jelentősége. Az előbbi esetben azt tükrözi, hogy amikor egy kapcsolat megromlik, a korábban jelentéktelennek minősülő kérdések is támadási felületet jelenthetnek „Miattad itthon angolul kell beszélnünk”, veti a felesége szemére a férj azt, ami korábban megegyezés kérdése volt. A tárgyalóteremben viszont nagy hátrányt jelent a nyelvi különbözőség, az idegenség-érzet és a bizalmatlanság forrása. Vallomása során Sandra franciáról gyakran kényszerül angolra váltani, mert érzi, hogy hiányosabb francia nyelvtudása miatt a kevésbé árnyalt körülmények nem ugyanazt a jelentést képviselik az esküdtek és a bíróság szemében, mint amit valójában mondani szeretett volna velük.
A történet bűnügyi szála, persze, számos talányt, rejtélyt közvetít felénk, apró utalások, megmagyarázhatatlan mozzanatok bukkannak fel a történetben, amit a narráció nem is mélyít el, sőt, nyíltan fel sem vet. A néző figyelmén múlik, hogy észreveszi- és értelmezi-e őket. Meglátjuk-e például, hogy Sandra tériszonyos, vagyis rettegve közlekedik a tetőtérben, ahol állítólag leütötte és ahonnan kilökte a férjét? Mert ha így van, akkor elképzelhetetlen, hogy – miként a védelem szakértője bemutatta – úgy ütötte le a férjét, hogy legalább fél méterrel kihajolt a mélység fölé. De az is lehet, hogy rettegését nem a magasságtól való félelem, hanem a bűntudat okozza. Mit tud tízéves gyermekük? Mit látott, mit ért a helyzetből? A koronatanúként kihallgatott fiú, Daniel (Milo Machado Garner) súlyos érzelmi válságot él át, látszólag maga sem tudja, mit higgyen, szabad-e kételkednie édesanyja ártatlanságában, vagy mindenképpen a védelmére kell kelnie? Még azt sem zárhatjuk ki teljesen, hogy bűnrészes. Az ügyészség ugyan bírósági felügyelőt rendel ki mellé, hogy senki, főleg az anyja ne befolyásolhassa, kételyeinket ez nem oszlatja el teljesen, hiszen az eljárás kezdetéig volt elég ideje a tehetséges írónőnek, hogy fia bíróságon tanúsított megatartásának és vallomásának részleteit megbeszéljék. Az is felmerülhet bennünk – s ez a film egyik kimondatlan, háttérben húzódó konfliktusa –, hogy a fiú a lelke mélyén okolhatja (akár gyűlölheti is) az édesapját a balesetért, aminek következményeként elveszítette a szeme világát –, s ami részben az apa hanyagsága miatt következett be: nem vigyázott rá eléggé a városi közlekedésben.
A film drámai feszültsége és hatása mégsem a fenti titkok miatt erőteljes, s még csak nem is a megoldatlanságukból és lezáratlanságukból következik, hanem a felvetett közösségi problémák aktualitásából. Hogy hasonló történettel bárhol, bármikor találkozhatni. Egy bizonyos ponton túl ugyanis senkit sem érdekel maga az ügy, hogy Sandra – akár szándékosan, akár gondatlanságból –megölte-e a férjét. Helyette mindenki, az ügyész, a szakértők, a nyomozók és a bíróság tagjai, sőt, a férj pszichiátere és a média is, a házaspár magánéletére veti magát. Kielemzik egy, a férj által titokban felvett veszekedés részleteit, amely a feleség részéről dühkitörésébe torkollott. A védőügyvéden kívül senki nem árnyalja a történetet, senki nem tesz fel olyan gyakorlati kérdéseket: ha például a feleség készített volna a másik engedélye nélkül felvételt (a férj állítólag írói munkájához gyűjtötte ezeket), figyelembe venné-e a bíróság? Áldozatnak számítana-e fordított esetben a nő, ha a férje lett volna a sikeresebb, ő kerül alkotói válságba és esik emiatt depresszióba? Viszont Sandrát már – az egyébként felmentő – ítélet megszületése előtt elítéli környezete anélkül, hogy a valódi esetre, a férj halálára bármilyen figyelmet fordítana.
Mi Sandra legnagyobb bűne a közösség szempontjából? Egyrészt, hogy idegen. Másrészt, hogy nőként sikeresebb, életrevalóbb, racionálisabb és önállóbb a férjénél. Hogy nem veszi fel a hagyományos női, házastársi szerepeket. Például hideg, flegmatikus karakter. Nem nyugszik bele, hogy a férje szexuálisan elhanyagolja, s kielégülést alkalmi partnerek karjaiban keres. Súlyosbítja a dolgot, hogy biszexuális.
A párkapcsolati dráma egyik legsúlyosabb tanulsága viszont az, hogy a saját felelősség vállalásának hiánya, az önvizsgálat és -kritika helyett a másikat hibáztató magatartás (mint amit a férj jelenít meg a filmben), miképp teszi tönkre a családokat, hárít súlyos terheket annak tagjaira, esetenként a gyerekekre is. A női főszereplő mellett egyébként a gyerekszínész játéka is rendkívül hiteles.
A befejezés cliffhanger. Nyitva, vagyis megoldás nélkül hagyja a forgatókönyvíró és a rendezés. Tőlünk függ, mit látunk bele: megölte-e Sandra Vincentet? S hogy én nézőként mit gondolok ezzel kapcsolatban? Szerintem igen. De fontos? Nem tudom.
