Nem igazán örömteli, sokkal inkább gondba ejtő, ugyanakkor gondolkodásra is késztető mindaz, ami a közelmúltban történt Szabadka egyik jó hírű iskolájában – a Kelebia–Tompa határátkelő felé vezető út mellett álló, egykor az ifjúkommunista néphős, Ivo Lola Ribar nevét viselő, majd 2001-ben, egy hirtelen fordulattal a „legnagyobb magyar”, gróf Széchenyi István nevére átkeresztelt iskolában.
Maga az átkeresztelés ténye és az új névadó személye jelzi, hogy nyilván a vajdmagyar kisebbségi érdekképviselet számára kiemelt fontosságú intézményről van szó. Ez röviddel a névcsere után be is igazolódott, és irigylésre méltó fejlesztések zajlottak az intézményben. A korábbi években magam is többször kísértem ide diákokat a magyar nyelvi és nyelvhelyességi verseny köztársasági döntőjének helyszínére. Megannyi kiemelkedő helyezést értünk el ezeken a döntőkön, igaz rendre volt részünk kesernyés tapasztalatokban is, de ezek nem feltétlenül a szervezők hibájából következtek be.
Mára valami megváltozott errefelé. Hogy Szabadka nagyon más lett, mint egy-két évtizeddel ezelőtt volt, azt mi, távolabb lakó, ritka vendégek is érezzük, hát még akik ott élnek, nem csak amiatt, mert a kiemelt kisebbségi intézmények között egyre inkább hallható egy másik nagy szabadkai általános iskola neve, sem csak azért, mert az ide vezető út mentén időközben felépült egy dzsámi.
Egyelőre csak fenyegetőzés
Az elmúlt hetekben igazi szenzációként kapta fel a hazai sajtó, hogy a fent nevezett iskola felfüggesztette egyik nyolcadikos diákja státusát, mert halálosan megfenyegette a kémiatanárnőt és több iskolatársát.
Az egyik helyi internetes portál (subotica.com) egy diáklány beszámolójára hivatkozva azt írta:
– Állítólag azzal fenyegetőzött, hogy leszúrja a kémiatanárnőt, és bosszút áll mindenkin, aki őt bántotta… A gyerekek megdermedtek a félelemtől, és ez követően zárt ajtók mögött tartották az órát. A legfélelmetesebb, hogy az iskolából senki nem tudja, mi történik velünk. Amikor megkérdeztem a tanárnőt, azt felelte, nem kell ilyenekről beszélni. Nem tudjuk, mi az igazság, de a gyerekek pánikba estek. Azt olvastuk, hogy ez a fiú korábban is okozott problémát… Lehet, hogy hősködni akart, de az is, hogy komolyan gondolta. Ezt nekünk el kellett volna valakinek mondania. A legszörnyűbb az, hogy nem volt iskolarendőr az iskolában, csak akkor jelent meg, amikor a történtek miatt kihívták.
Az emberek emlékezetében még elevenen él a tavaly májusi belgrádi tragédia emléke, és annak tanulságai fokozott óvatosságra intenek, immár a vajdasági, jelentős számban magyar anyanyelvűeket oktató intézményekben is. Ha az eset nem lenne aggasztó, akár megerősítést is jelenthetne a jegyzetíró számára, hiszen a korábbiakban számtalanszor próbáltuk felhívni a figyelmet arra, hogy a hazai oktatási rendszer megannyi anomáliája a kisebbségi nyelven oktató iskolákat is előbb-utóbb utolérheti, bármennyire is az ellenkező látszatot próbáljuk kelteni.
Az óvatosság mindig jó, még ha olykor túlzottnak is tűnhet. Ismerjük a mondást: „Kit kígyó mart meg, remeg az gyíktól is.” Jó lenne, ha ez a korántsem indokolatlan óvatosság a közösségi élet egyéb területeit is érintené, és megnyilvánulna a sorsunkról dönteni jogosultak intézkedéseiben is.
Mindenki teszi a dolgát
Így tehát nem tudunk nem együttérezni a széchenyis szülők aggodalmaival, ami arra késztette őket, hogy az iskola előtt tüntetve adják tudtára a nyilvánosságnak: nem szeretnék, ha az iskolájuk a fővárosi Ribnikar iskola sorsára jutna.
Ugyanakkor hosszú évtizedek iskolai tapasztalataival a hátam mögött meg tudom érteni az iskola vezetését és dolgozóit is, akiket egyrészt elkeserít, ami történt, sőt fizikai mivoltukban akár veszélyeztetve is érezhetik magukat, másrészt nem szeretnék a saját jó hírüket lerombolni azzal, hogy egy süvölvény fékevesztett ötleteinek túszává váljanak. Ugyanakkor ott állnak puszta kézzel a helyzet előtt, miközben mindenki éber szemmel figyeli, mikor fogják végre előrántani a bölcsek kövét, és egyszer s mindenkorra tartósan megoldani olyan esete(ke)t, amely(ek)re a társadalom lassan másfél évtizede képtelen. Azzal viszont, hogy hol keressék ezt a csodatevő eszközt, az égvilágon senki nem foglalkozik.
Persze, a legtöbb iskola ilyenkor megteszi azt, amit jogszabályban rögzítve „megkövetel a haza”. Megtették ezt a Széchenyiben is.
„Azonnal megkezdtük az információgyűjtést és a vonatkozó protokoll szerinti eljárást, és jelentettük megállapításainkat a külső védelmi hálózat hatóságainak, ahol mindenki saját hatáskörében tesz lépéseket. Az iskola minden szükséges intézkedést megtett és megtesz annak érdekében, hogy továbbra is mindenki számára biztonságos hely legyen” – nyilatkozta az igazgatónő.
Patthelyzetben
Mást nemigen tehettek, bár saját hatáskörben egy lépéssel tovább is léptek: azonnali hatállyal felfüggesztették a tanuló státusát, magyarán, bizonyos ideig nem járhat iskolába, ehelyett online oktatást kell biztosítani számára. Ez az intézkedés új keletű, a belgrádi tragédia utáni szigorítások része. Eleddig nem is nagyon alkalmazták, bizonytalan a hatékonysága, elvileg mindössze öt napig tarthat, legfeljebb pedig a diák elleni fegyelmi eljárás lezárásáig. Ezen a ponton be is zárul az a kör, amitől mindenki sokat várna, hiszen általános iskolást még fegyelmivel is legfeljebb áthelyezni lehet egy másik iskolába, föltéve, ha lesz olyan intézmény, amely befogadja, továbbá a szülő beleegyezése is szükséges hozzá, és ezen a ponton bármikor elbukhat a döntés. Maradnak a megrovók, amelyek „hatékonyságáról” inkább ne beszéljünk.
Az iskolai munka szempontjából kétségkívül jelent némi megnyugvást, hogy átmeneti ideig nem lesz jelen a tanórákon, ám senki nem gátolhatja meg őt abban, hogy az iskola környékén ólálkodjon. Ez viszont korántsem jelent megnyugvást a diákok és szüleik számára, akiket szintén megfenyegetett, vagy konfliktusba keveredett velük. Ilyesmire pedig évek óta vannak példák, és a szülői tiltakozások során számos esetről szó esett.
Hovatovább, többekben meg is fogalmazódott a kérdés: fontosabb-e az iskola hírneve a gyerekek biztonságánál (lásd: https://szmsz.press/2024/01/22/fontosabb-e-az-iskola-hirneve-a-gyerekek-biztonsaganal), ugyanis az iskola vezetője arra kért mindenkit: „ne terjesszenek ellenőrizetlen információkat, és ne keltsenek pánikhangulatot, mert ezzel rontják az iskola hírnevét és megbélyegeznek egyéneket”.
Nehezen vitatható, hogy a gyerekek biztonságánál fontosabb kérdés nemigen lehet, ugyanakkor a hatályos megkötések gúzsba kötik a kezét mindazoknak, akiktől az érintettek és a közvélemény konkrét és olykor radikális intézkedéseket várna el.
Paradox és furcsa patthelyzet ez. Pillanatnyilag nemigen látni belőle a kiutat azon túl, hogy az intézményen kívül és belül figyelemmel kísérjük, és kölcsönösen tájékoztatjuk egymást minden olyan esetről, amely kockázatot jelenthet a gyermekek biztonságára, továbbá minden oldalról igyekszünk egyensúlyt keresni a felmerülő problémákra.
Ugyanakkor mindaddig, amíg a konkrét felelősség kérdését jogi eszközökkel nem tudjuk rendbe rakni, nehezen várható lényeges változás. Itt elsősorban arra gondolok, hogy amíg a jogrend nem garantálja, hogy a kiskorúak felelősségre vonhatósága visszatartó erőt jelentsen a súlyos cselekményektől, addig a szülők felelősségét kellene kiélezni, hiszen a gyermekek neveltetése főképp rajtuk múlik.
A Ribnikar-ügy kapcsán épp ez utóbbinak az ellenkezőjéről olvasunk híreket.
BERETKA Ferenc
