Az elmúlt hetekben ismét egy iskolai incidens híre járta be a vajdasági sajtót: ezúttal a szabadkai Széchenyi István Általános Iskola egyik nyolcadik osztályos tanulója fenyegette meg az osztálytársait és a kémiatanárnőjét. A diákot felfüggesztették, az oktatási intézmény igazgatónője, Antal Dinčić Krisztina pedig arról tájékoztatta a nyilvánosságot, hogy az ügyről értesítették a zombori iskolaigazgatóságot, a rendőrséget, a Szociális Központot és a helyi Gyermekegészségházat. A közösségi médiában sokan hangot adtak abbeli kételkedésüknek, hogy ezek a lépések elegendőek ahhoz, hogy megakadályozzák az ominózus gyereket a fenyegetései teljesítésében. Nos, bármilyen nyugtalanítóan is hangzik ez, véleményem szerint a jelenlegi rendszerben hivatalos úton többet nem lehetett volna tenni. Érdemes azonban végigtekinteni azon, hogy milyen is ez a rendszer, és hogy min vagy kin áll vagy bukik egy ilyen helyzet megfelelő kezelése. 

Ha már az iskolában pattant ki az ügy, kezdjük az osztályfőnökkel! Ahogyan azt Ana Brnabić kormányfő is hangsúlyozta nemrégiben, az új kormány prioritásként kezeli a tanügyi dolgozók motiválását. Ennek egyik megnyilvánulásaként Slavica Đukić Dejanović oktatási miniszter épp a második félév elején jelentette be, hogy 3-ról 7 százalékra növelik az osztályfőnöki munkakörért járó többletbért, cserébe pedig extrafeladatokat rónak az amúgy is adminisztrációs papírhalmokkal elárasztott osztályfőnökökre. Egyelőre elég homályos a megfogalmazása, mit is kell a mostani munkájukon felül csinálniuk ezeknek a tanároknak, de ha jól értelmezem a híradásokat, mappákat kell vezetniük a tanulóik mentális egészségéről, melyekben feltérképezik, hogy az adott gyerek melyik személyiségtípusba tartozik, hogyan változik a viselkedése az évek során, milyen hatások érik az iskolai szocializációjában stb. Azon túl, hogy szerintem egy jó osztályfőnök kitöltendő kérdőívek nélkül is megfigyeli mindezt, félő, hogy az így keletkező pluszkötelezettségek csak tovább terhelik az amúgy is kiégés által veszélyeztetettnek számító tanárokat, és összességében az egész újítás kontraproduktívvá válik, hiszen tényleges nevelésre így még kevesebb idő jut. Arról nem is beszélve, hogy az olyan, stresszkezelést és megküzdési módokat oktató módszereknek, mint az északi szomszédainknál bevált SuliNyugi vagy Boldogságóra program, sokkal több értelme lenne. Az egyetlen haszna a dolognak az lesz, hogy a „problémás eset”-ként számontartott diákok esetleges erőszakos cselekedetei után az iskolák moshatják a kezeiket, hiszen ők pontosan detektálták a gondokat, még ha nem is tehettek semmit az elfajulásuk megelőzésében. Hasonló szándékot sejtek abban a változtatásban, hogy ezentúl a magaviseletre kapott osztályzat is beleszámít majd az átlagba. Ez inkább egy jelzésértékű gesztus a szülők felé, semmint valódi megoldás azokra a problémákra, amelyeket a gyerekek romló mentális állapota okoz.

Az UNICEF 2021-es jelentése szerint a világon 7 serdülőből 1 mentális betegségben szenved, és az öngyilkosság globálisan a negyedik, Kelet-Európában pedig a második vezető halálozási ok a 15–19 évesek körében – ez azt jelenti, hogy kevesebb mint 11 percenként követ el valaki öngyilkosságot ebből a korcsoportból. A koronavírus-járvány csak ráerősített ezekre a trendekre: az elszigeteltség miatt felerősödtek a szorongásos és a pániktünetek, valamint megnőtt a depressziós kamaszok száma. Magyarország egyik legnevesebb gyermekpszichiátriai intézete, a Vadaskert például évek óta küldi a vészjelzést, hogy a nagymértékű túlterheltség miatt alig tudnak érdemben foglalkozni a pácienseikkel. De az ellátási rendszer máshol sincs a helyzet magaslatán: az OECD egészségügyi adatbázisa szerint az európai fiatalok 50 százaléka számolt be arról, hogy a lelki gondjaival nem tud hová fordulni.

A mentális egészséggel kapcsolatos ismeretek Szerbiában a béka feneke alatt vannak, így nem meglepő, hogy a mi országos számaink nincsenek benne ezekben az adatbázisokban. Amit ugyanis nem tudunk, az nem fáj. És még tőkét sem kell mozgósítani arra, hogy intézményi keretek között foglalkozzunk vele. Emiatt azok a szülők, akik észlelik, hogy valami nincs rendben a gyerekükkel, nem tudják, hová fordulhatnának. Állami rendelőben dolgozó gyermekpszichiáterből kevés áll rendelkezésre, így a várólisták hatalmasak, ha pedig valakinek van pénze kifizetni a magánrendelést, a gyógyszer felírásán túl nem sok jóra számíthat. Márpedig kamaszok esetében a kombinált kezelések a leghatékonyabbak: a gyógyszer mellett egyéni vagy csoport pszichoterápiával vagy egyéb módszerekkel (például a szerencsére nálunk is elérhető gyermekpszichodrámával) lehet a legnagyobb eredményt elérni.

Persze nem minden szülő ismeri fel, ha baj van. Mindannyiunknak van tudomása bántalmazó családokról, ahol az erőszakos légkör számít normálisnak, a gyerekeket pedig drasztikusan elhanyagolják. Nálunk még anonim jelzőrendszer sem működik arra, ha egy gyereket abuzálnak: nincs meg a hivatali háttér ahhoz, hogy ezeket az eseteket kivizsgálják. Ebben teljesíthetné be a funkcióját a Szociális Központ, amelynek viszont nincs kapacitása arra, hogy megadja a kellő skilleket ezeknek a családoknak ahhoz, hogy integrálódni tudjanak a társadalomba.

Itt zárul be a kör: a „problémás eset” előtt tehát nemcsak a szülő, hanem a rendszer minden szintjén dolgozó szakember tehetetlenül áll. Csak észrevenni vagyunk képesek őket, és semmilyen alternatívát nem tudunk kínálni a problémájuk megoldására. Milyen hihetetlenül magányosak lehetnek ezek a gyerekek! Senki sem vállal értük felelősséget.

BERÉNYI Emőke

Illusztráció: Freepik