Amikor ijesztően sok évvel ezelőtt (jézusom, már harmincöt éve!) általános iskola első osztályába kezdtem járni jócskán megilletődötten (majd egy röpke hónappal később másik iskolába lettem átíratva a családi logisztika újratervezése miatt, úgyhogy a megilletődöttségem csak fokozódott), akkor az iskolai felszerelés részét képezte egy ehhez megszólalásig hasonló, golyós számológép is, amit mindenkinek meg kellett vennie (vagy idősebb gyerektől beszereznie), hogy aztán…
…SOHA ne használjuk semmire.
Legalábbis számolásra ne. Vagy legalábbis én arra tuti nem használtam. Ez a jószág ugyebár nem keverendő össze az ókori eredetű (ámde bizonyos készségfejlesztő foglalkozásokon ma is használt) abakusszal, amivel brutál nagy számokat lehet brutál gyorsan összeadni-kivonni – annyira gyorsan, hogy a kezdetleges, relés logikájú számítógépekre még simán másodperceket tudott ráverni egy ügyesebb abakuszbűvölő. (Hííí, ecsém, egy olyan háromtornateremnyi területű számítógépben, többezer kilométernyi kábel között megtalálni a beragadt/leégett/kikopott relét vagy a kontakthibát… Na, azok még igazi villamosmérnökök voltak!)
Szóval ez a golyós számológép nem abakusz (volt), és nem is tudom, hogy lehet-e akként használni, sőt, azt se tudom, hogy valójában hogyan lehet annál gyorsabban használni, mint hogy egyenként vagy maximum soronként tologatjuk rajta a számokat, amíg el nem érjük a bűvös, 100-as korlátot, mert azon túl „memóriatúlcsordulás” történne.
Én természetesen többször szétszedtem-összeraktam az enyémet, amit a Napredak (Haladás) papírüzletben vett nekem az én drága jó anyám, hogy aztán az eredetitől eltérő színkombinációban rakosgassam vissza a golyócskákat azokra a fém rudacskákra, pár másodpercig örülve a látványnak. Meg sík felületen egy kicsit gurítani is lehetett (a hülyegyerek játékautója, ugyebár), de ennyi. És nem azért nem számoltam vele, mert például a 10-es szorzótáblát hamarabb tudtam fejből, mint hogy megtanultam volna olvasni, hanem mert egész egyszerűen egyetlen olyan matekórára sem emlékszem, amikor ezt a tologatós izét használtuk volna, akár tervszerűen, akár opcionálisan.
Arra sem emlékszem, hogy másvalaki használta volna az osztályomban rendeltetésszerűen. De ennek ellenére mindenki lelkiismeretesen hordta magával a suliba minden matekórás napon a túlpakolt táskájában (egen, ez is örök slágertéma, akárhány évtized is telt el közben), és az asztalainkra is kiraktuk, hátha egyszer kell – de soha nem kellett. Másodikban már, asszem, nem kellett vinnünk, de foghíjas emlékeimet bátran egészítse ki ill. pontosítsa kommentben, aki élesebben emlékszik ’89-’90-re. Sőt, volt belőle „életnagyságú” is a tanteremben (jobb szót hirtelen nem találtam rá: nagy volt, fából volt, és szerves részét képezte a berendezésnek). Azt se használtuk semmire, illetve a felsősök néha leszedték róla a fagolyókat és azzal dobálták egymást, betörve vele ablakot, szekrényüveget, egymás fejét…
Kis utólagos örömöm, hogy volt némi tehetségem a matekhoz, meg érdekelt is, persze a többiekhez viszonyított kezdeti előnyöm hetedik-nyolcadik végére bőven elolvadt – ám akkor már úgyse az volt az érdekes, hogy ki tudja gyorsabban megírni a matek- vagy fizikaellenőrzőt, hanem hogy melyik csajnak mekkorát nőttek a mellei egy év alatt, meg hogy hogyan lehet őket lenyűgözni, és hogy minden madár társat választ, virágom, virágom. Korai kamaszkorunkra tehát erősen megváltoztak a prioritások, és inkább azt néztük, hogy járjunk valakivel, mielőtt középiskoláskorba lépve menthetetlenül lerabolják a nőket a pár évvel idősebb fiúk, több éves kényszerpihenőre kárhoztatva a magunkfajta tacskókat.
Hogy mennyire az átmenet, a rendszer- és korszakváltás gyermekei voltunk mi, ’82-esek, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy miközben ezt a tologatós számológépet hurcolásztuk magunkkal hasztalanul (már amennyire gépnek tekinthető egyáltalán – de nem akarok még egy filozófiai mellékszálat is bedurrantani, anélkül is baromi nehéz többé-kevésbé egy vágányon tartanom a mondatokat), a legegyszerűbb, négy alapműveletes zsebkalkulátorok (népiesen „digitronok”) már akkor elérhető árúak voltak a munkásosztálybeli emberek számára. Én például ötéves voltam, amikor kaptunk a szüleinktől egy-egyet ajándékba az öcsémmel, pedig ők aztán minden szempontból melósok voltak – nyugodjanak. (Újabb mellékszál, hogy nekem az a digitron ötévesen olyan volt, mint egy LSD- vagy varázsgomba trip: annyi kaput nyitott ki hirtelen a fejemben, hogy hónapokig vele aludtam, a számok bűvöletében éltem – bizonyos értelemben még most is így van, szóval fontosak a korai, első benyomások.) Jó, persze az elérhető ár relatív fogalom: amíg manapság egy-két órányi munkabérből már lazán lehet venni komolyabbat is, annak idején azért kellett hozzá 2-3 napnyi fizetés. (Sokadik mellékszál, hogy a 70-es évek elején Dinamo Trans-os kamionsofőrként, Európán belül és közel-keletre is gyakran furikázó, piszok jól kereső nagyapám vett nyugaton egy nagyon fejlett zsebkalkulátort az építészetet tanuló anyámnak, de az akkor még egy fél autó árába került. Én pedig húsz évvel később ugyanazzal a digitronnal nyomtam végig a középsulit is, és bár idővel tönkrement, nem dobtam ki, hátha egyszer sikerül megjavítanom – vannak ilyen évtizedekig húzódó projektjeim, amiknek öt-tíz évente újból nekiállok, hátha az azóta megszerzett tudás, tapasztalat és felszereltség már elég ahhoz, hogy túlbillenjek a holtponton, ahol megakadtam.)
Hasonló értelmetlen sorsra lett kárhoztatva a pionírkendőnk és a pionírsapkánk is. Mert – hinné vagy sem a kedves olvasó – mi voltunk az utolsó generáció, akiket pionírrá avattak! Elsőben volt rendes pioníróránk is (pénteken az utolsó, és persze főleg játékkal telt), két ötödikes pionírvezetővel. Aznap kötelező volt vinni és a pionírórán viselni a sapkát és a kendőt is.
Rafi haverommal szoktunk értetlenkedni a káoszba süllyedő világ láttán, amelyben az identitásvesztéstől való rettegésre építő, szárnyaló politikusi karriereket, ill. az összetett problémákra egyszerű megoldást kínáló, majd még rosszabbat hozó kurzusokat lehet egyértelműen elkülöníteni – pedig az általános paranoia elkerüléséhez valójában csak olvasni kellett volna akkor, amikor az embernek még fogékony (volt) az agya. Csak a teljesen üres fejet lehet hazug tartalommal feltölteni – akár naponta mással! Nekünk ilyen identitásproblémánk mindenesetre nincs, hiszen mi továbbra is Tito pionírjai vagyunk, abból a pofonegyszerű okból kifolyólag, hogy a(z önkéntesnek éppenséggel nem nevezhető) pionírfogadalmunk alól valójában soha senki nem oldott fel bennünket!
– De igen, mert Tito meghalt! – vágta rá egyik tudálékos azon a rangos kocsmai fórumon, ahol ezt a kérdést vitattuk meg többekkel az ötödik kör pia után.
– De nem, mert mi már Tito halála után tettünk fogadalmat! – csaptuk le röhögve a labdát, szóval maradunk pionírok egészen a halálunkig.
Ahogy a tologatós számoló izé, úgy vesztette tehát értelmét a pionírkendő és a sapka is, meg az egész pionírság – amiről én valójában semmit sem tudok, mert mielőtt bármit is megtanítottak volna róla, egyik évről a másikra eltűnt a tantervből, az életünkből az egész, nyomtalanul, bármiféle magyarázat nélkül. Mi persze évekig őriztük otthon a kendőt meg a sapkát, de nem nosztalgiából (általános iskolás gyerekeknél az még azért elég ritka), hanem mert ami egyszer kötelező volt, az … szóval sose tudni, mikor kéri rajtunk számon a meglétét az az állam, amelyik egyik évben még ránkkényszerítette, másikban meg már a létezését is tagadta… meg különben is, az ember valamiért hosszú évekig nem dobálja ki a teljesen aktualitásukat vesztett, iskolai dolgait, és hát ez is az volt valahol.
És mennyi minden értelmét vesztette már azóta, mennyi hazugságot váltott fel újabb sor hazugság, mennyi technológiai újítást tett zárójelbe egy csomó újabb technológiai újítás…
Ebből a számomra nagyon sodró, zűrzavaros, az én kis hétéves öntudatomat nagy mértékben formáló 1989-ből (illetve a tanév másik feléből, ’90-ből) belém égett még valami, amit vittem/viszek magammal három és fél évtizede. A szomszéd lány, a Szilvia három évvel volt idősebb, és mint ilyen, fényévekkel járt előttem élettapasztalatokban. (Nem, nem úgy.) Mi még össze voltunk rezzenve, mint a kis nyulak, amikor ő már azzal dicsekedett, miközben vártuk a buszt suliba menet (vagy jövet), hogy mennek Letenkára kirándulni. Mind a három negyedikes osztály, érted, nagy szó ám ez! Én el se tudtam ennél nagyobb dolgot akkor még képzelni az életben. És ahogy benőtt fejlággyal (van ilyen szó?) már világosan látom, mily’ megállíthatatlanul folyik ki a tenyeremből az élet homokja az ujjaim között, úgy jövök rá, hogy nem is nagyon vannak az életben annál nagyobb dolgok, mint barátokkal, szerelemmel vagy családdal szép helyekre utazni, és megcsodálni mindazt, ami már jóval azelőtt ott volt, mint hogy mi megszülettünk volna, és jóval azután is ott lesz, hogy már a porunkat is elfújta a szél…
Szóval Letenka, mint egy bűvös varázsszó, ott keringett körülöttünk napokig, Szilviáék kirándulása előtt és után is, és én alig vártam, hogy három évvel később mi is menjünk majd arra a … fogalmam sincs, milyen, de bizonyára mesebeli helyre! Semmit nem tudtam róla: város-e vagy falu, hegy-e vagy völgy, folyó-e vagy tó, erdő-e vagy rét. Egy dologban voltam biztos: nagyon-nagyon messze van. Legalábbis én erre a következtetésre jutottam az elhangzottak alapján.
Sajnos az elkövetkező három év nem sok jót hozott: aki emlékszik a 90-es évek elejére, annak nem kell mondanom, aki meg utána született, az örüljön, hogy nem tudja, milyen volt. Nemhogy kirándulni nem voltunk, de még az iskolában is csak úgy volt fűtés (amikor épp nem volt kényszerszünet), hogy a régi épületrészbe (ami valamikor nagyon régen, még a 20. század eleji impériumváltások sorozata előtt apácazárda volt, és így rendelkezett kéményekkel) tüzelőskályhákat helyeztek el ismét (ki tudja, hány évtizednyi központi fűtés után), amiket a jólelkű lakosok faadományával fűtöttek. Szóval Letenka nemhogy nem került közelebb, de egyenesen elérhetetlen messzeségbe távolodott.
És ahogy ezt a traumámat egyszer (ugyanilyen terjengősen és mindenféle mellékszálakkal tarkítva) elmeséltem a páromnak (aki pár évvel idősebb, mint én, és ez most fontos körülmény!), sóhajtozva, hogy még csak azt se tudom, mi az a Letenka, azt meg pláne, hogy hol van, ő mintegy közbevetőleg közölte:
– A Fruška Gorán van.
Mi van??? Elakadtam a mesélésben, ami nálam azért elég ritka dolog. Itt volt végig? Mármint Vajdaságban, relatíve közel, könnyen leautózható, 100+ kilométeres távolságra? Ez biztos?
– Tuti. Mi is voltunk.
Na kész. Persze, hogy ők is voltak! – csaptam a homlokomra. Hisz ő még az a generáció.
Tényleg, miért nem néztem én ennek soha utána? Hiszen 0-24h online vagyok lassan két évtizede, és ennél tízezerszer jelentéktelenebb dolgokra is rákerestem már a neten! Na, ilyen az ember.
Úgyhogy másnap szépen bepakoltunk az autóba (valójában kipakoltam belőle, mert mindig tele van szerszámokkal meg alkatrészekkel), és Letenkáig meg se álltunk…
Ami viszont nem változott, nem szűnt meg, nem lett letagadva és írmagja is kiirtva, se meghaladva, se átkeresztelve, az a Napredak. Ott továbbra is mindenfélét meg lehet venni, ami a gyerek iskoláztatásához kell.
Talán még egy régi, letenkás prospektus is akad náluk elfekvőben…
Stephen Bozhen
