Egyedül sétált a sötét sikátorokban, amikor meglátta, hogy a távolban egy alak közeledik felé. Csak az övére erősített kolomp hangja törte meg a csendet az arctalan lény minden egyes lépésével. És ahogy közeledett, egyre jobban elhatalmasodott benne a hidegrázás. Valami közeledik felé… És utoléri. Így álltak egymással szemben, egyetlen szó és mozdulat nélkül. Hangos levegővétel szűrődött ki a maszk mögül, a báránygyapjú erős szaga áradt az izzadságtól átitatott bundából. Úgy állt a lény előtt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, tekintetét a maszkban lévő fekete lyukakra szegezve, amelyek mögött egy misztikus világ rejtőzik, amely távoli és ismeretlen is a számára. Ez a gyötrelem örökkévalóságnak tűnt. Egyszer csak hirtelen a busóból kinyúlt az ember, és megsimogatta az arcát.
Mohács. 2024 februárja. Bár ezeken a vidékeken már régóta nem esett számottevő mennyiségű hó, a hagyomány azt diktálja, elérkezett a tél elűzésének az ideje. A folyamat hat napig tart, húshagyó csütörtöktől húshagyókeddig. Minden napnak megvan a maga szent célja.
Bár látszólag egy közönséges magyarországi Duna-parti város, Mohácsnak igencsak gazdag a történelem, amelynek egyik központi eleme a busójárás. A török megszállás után a lakosság etnikai összetétele jelentősen megváltozott. A XVII. század végén református- és katolikus vallású magyarok telepedtek le Mohácson, míg a Balkán-félszigetről több hullámban érkeznek szerb és horvát telepesek, s emellett számos német és roma család is él a területen. A kibékíthetetlen etnikai és vallási nézeteltérések, valamint az elkülönülés miatt ezek a közösségek saját különálló negyedeket hoztak létre a településen belül. A történészek feljegyzései szerint a második világháború ideje alatt az említett népcsoportok között kifejezett gyűlölet és a konfliktusok megszűntek, viszont az egymás iránti közömbösség uralkodott. A népek és kultúrák sokszínűsége a mai napig megmaradt, bár elmondhatjuk, hogy idővel ez a történelmi elkülönülés csökkent.
A maszk mögött című könyvében a mohácsi Minorics Tünde néprajzkutató elmagyarázza, kik voltak a sokácok – a mohácsi busó szokások megőrzői. A sokácok a magyarországi horvátok egyik etnikai csoportja volt. Egy 1925-ös feljegyzés azt állítja, hogy „zord, békeszerető emberek” voltak. A nyelvjárás szerint a horvátok a legösszetettebb és legszínesebb kisebbségi közösség. Hét, sőt egyesek szerint tizenkét dialektusról beszélünk, és ezek kultúrában is különböznek. Kisebb horvát csoportok (bosnyákok, bunyevácok, sokácok) különböző régiókból (Hercegovina, Dalmácia, Szlavónia) érkeztek Mohácsra, és egyedi mohácsi sokác etnikai közösséggé alakultak. Ők lakták a település északnyugati részét, de a Duna bal partján fekvő Mohács-szigetet is (a mai Új Mohács). A sokácok eredetileg földműveléssel és szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkoztak, a településen élő nemzetiségek közül az ő érzelmi kapcsolatuk volt a legerősebb a Dunával.
Sok sokác még ma is a mohácsi Sokác negyedhez kapcsolódik. A horvát nyelvet, táncokat és szokásokat a családon belül és az egyesületeken keresztül ápolják. Ez azért érdekes, mert a népszámlálási adatok szerint kétszer annyian kötődnek a kultúrához, szokásokhoz, mint ahányan sokác nyelven beszélnek.
Busójárás a történelmen keresztül
Az álarcos szokásokat mindig is ismerték szerte a világon, s ez alól nem képezett kivételt Európa se. E szokások elemei mindenhol nagyon hasonlóak – Spanyolországon, Olaszországon, Szerbián, Horvátországon, Bulgárián keresztül egészen Lengyelországig. Még az ókorban is, keletről, Mezopotámiából terjedt el nyugat felé az újév eljövetelének megünneplése és minden rossz elégetésének a hagyománya. A maszkviselés is ennek a szertartásnak az elengedhetetlen része. A busójárás elsősorban a tél rituális temetését jelzi. A világszerte ismert írók számos írása és egyes egyházi dokumentumok a busójárást „az ördög ünnepe és az őrület, vad orgiájaként” említik. A busójáráshoz a karnevál kifejezés is társul, ami eredetileg a természet megújulását, a közösség ünneplését jelenti.
Minorics Tünde elmondja, hogy a karnevál legjellemzőbb vonása a „feje tetejére állt világ”.
„Nem érvényesek a mindennapi normák, a társadalmi viselkedés szabályai, a kormányzati hierarchia. A társadalmi rend be nem tartása történhet erőszakosan: a nézők provokálásával, erotikus agresszióval, csoportok rivalizálásával és egymás ellen feszülésével, a karnevál átkódolásával „lázadásba”. A farsangi jellegű ünnepekre az extravagancia, a túlzott étel- és italfogyasztás jellemző. Megjelennek a falloszok és a termékenység más szimbólumai, a paráznaság és a paráznaság képei, a szemérmetlen szavak.”
Már az 1920-as évek végén is írásos nyomokra bukkanhatunk, amelyek a farsangi időszak, vagyis a busójárás miatt megnövekedett utasforgalomra utalnak. Az önkormányzat már ekkor is azon gondolkodik, hogyan lehetne ezt a szokást turisztikai vonzerővé változtatni, és minél több látogatót idecsalogatni, ezáltal több bevételt biztosítva a városnak.
Ezután ezen a területen egy új korszaka kezdődik, magja a sokáci negyedből átkerül a város főterére, a Széchenyi térre. És ekkor válik szét két részre a busójárás – az egyik lesz a hagyományos rész, amely a sokác közösség intim égisze alatt zajlott, és a turisztikai részre, amelyet a város szervez. A sokácok története szerint a merev egypárti korszakból az emberek a sziget rejtett részein busóknak öltöztek. Ez az ellenállás tulajdonképpen segített megőrizni a szokás eredeti formáját.
Busójárás napjainkban
Idén mintegy 2000 busó vonult fel Mohács utcáin, megdöntve ezzel minden eddigi rekordot a karnevál történelmében. A hetvenegy busócsoport közül az egyik a központtól távolabbi kis utcában, a turisták tömegétől távol lévő telephelyén készült. Ennek ellenére nagyon sok fotós gyűlt össze, köztük olyanok is, akiknek nem itt lett volna a helye. Az egyik nő ingerülten és dühösen érdeklődött afelől, hogy miért jelent meg itt ennyi külföldi.
Bár a mohácsi busójárás történelméből azt olvashatjuk ki, hogy egyik pillanatban a hagyomány marginalizálódik, és csak kevesen húznak maszkot, öltöznek be busónak. A fordulat 2009-ben következett be, nem véletlenül, ugyanis ekkor az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) felvette a mohácsi busójárást a Szellemi Kulturális Örökség reprezentatív listájára.
„Amint egy szokás felkerül az UNESCO listájára, a világ színpadján találja magát, és onnantól kezdve már brandként tekinthetünk az eseményre, s így sokkal több emberhez eljut a híre. 2009-ig szinte csak Magyarországon és a környező területeken élők előtt volt ismert a mohácsi busójárás, aztán hirtelen megjelentek az amerikai és kínai turisták, olyan országok polgárai, amelyek korábban nem képviselték magukat. Ez viszont veszéllyel is jár. Képzelje csak el, milyen nehéz a dolga azoknak, akik ezt a szokást megélik és ápolják – mennyit mutathatnak meg belőle, mekkora betekintést engednek a turistáknak?” – teszi fel a kérdéseket Minorics Tünde néprajzkutató.
A szokásnak különösen szívet melengető és emberséges része az, amikor a busók házról házra járnak és megszentelik az otthonokat. Ilyenkor a vendéglátók pálinkával és étellel várják őket, a közösségi és összetartozás érzése pedig erősödik az emelkedett hangulatban. A helyiek kivételes vendégszeretete ellenére gyakran úgy döntenek, hogy bezárják kapuikat a kóboroló és kíváncsi turisták százai előtt. Úgy tartják, a sokácok már nem vesznek részt a karneválon, legalábbis azon nem, amelyet a nagyközönség is láthat. Az eredetileg sokác hagyománynak számító busójárás a város jelképévé váltak, és Magyarországot képviselik a kulturális örökség világszínpadján.
Busószerep – férfiszerep
Egy másik busócsoport utcai fellépésére készülődött, amikor észrevettem két busónak öltözött lányt. Azonnal láttam, hogy ódzkodnak a fényképezőgépemtől, attól féltek, hogy álarc nélkül fotózom le őket. A szokásuk szabályait tiszteletben tartva nem készült róluk fénykép.
A busó szerepe ma is férfiszerep. Azok a csoportok, amelyek tisztelik a sokác hagyományt, még ma sem engedik meg a nők és a gyerekek részvételét. Szigorú szabály, hogy busók csak felnőtt férfiak lehetnek. Egy nőnek be kell érnie, hogy a lefátyolozott arcú sokác lány szerepével. És még ez is egy újkori szokás, mert az ókorban a nőknek pontosan meghatározott szerepük volt – a szárma elkészítése, a farsangi fánk sütése és a busók vendéglátása. Egyes csoportokban előfordul, hogy a nők, valamint a fiúk és a kisgyerekek is beöltöznek busónak. Korábban a gyerekek csak a jankele szerepét kaphatták, zoknival a fejükön rongyos ruhákba öltöztek, és rosszalkodtak a busók körül. Amikor egy nő busónak öltözik, rendkívül fontos, hogy ne derüljön ki a neme. Maga a hagyomány olyan, hogy egy busónak tilos nyilvános helyen levennie a maszkját. Senki sem láthatja, hogy ki van a maszk mögött. Tekintettel arra, hogy időnként pihenőt kell tartani és le kell venni a maszkot, az emberek azt találták ki, hogy a busóálarc mögött még egy maszkot viselnek, vagy fekete zoknit húznak a busó maszk alá, esetleg feketére festik az arcukat, hogy elrejtsék személyazonosságukat.
„Olyan húsz év körüliek lehettünk akkor, amikor valamennyi barátunknak volt párja, akik beöltöztek busónak. És valahányszor ezt tették, mi mindig megkérdeztük magunktól, hogy vajon mit csinálnak most, hol vannak? Annyi lány van az utcán, éppen kivel flörtölnek?” – emlékszik vissza Tünde. (A busók most is üldözik a lányokat az utcán, érződik a levegőben a szexualitás fuvallata. Már ebből is feltételezhető, hogy a busók férfiak. A lányok provokálják is őket, flörtölnek velük). A lányok féltékenyek voltak, és addig gyötörték a fiúkat, amíg azok megengedték nekik, hogy ők is busójelmezbe bújjanak, de azzal a feltétellel, hogy nem nyavalyognak majd, hanem az egész napot kibírják egyetlen panasz nélkül.
Úgy tűnik, a fiúk jól kifundálták, hogyan tréfálják majd meg a lányokat, akiknek beszerezték a busójelmezt. A csizmák olyan nagyok voltak, hogy a lányoknak minden tudásukat be kellett vetni, hogy kitöltsék az űrt, hiszen nem volt szabad kiderülnie, hogy a busónak vékony és kecses női lábai vannak, és ugye még sétálni is kellett. A régi bundák hihetetlenül nehéznek bizonyultak, a lányok botladoztak a súlyuk alatt. A masszív és kemény álarcok hegessé tették az arcukat, annak ellenére, hogy a maszk belső részét szivacsokkal párnázták ki. És amikor aztán pálinkát kellett inni – akkor bizony nem volt mese, pálinkát kellett inni. A lányok nem mondhatták: sajnáljuk, mi most éppen nem innánk. Az egy napos busószerep után egy hét kellett, mire mindent kihevertek. Habár a fiúk szándékosan nehezítették meg a lányok dolgát, tény, hogy a busószerep egy igazán megterhelő, testi-lelki erőnlétet igénylő feladat, a nők pedig, bár ma már nem tiltják meg nekik, hogy busók legyenek, nem szívesen vállalják ezt a szerepet.
Álarc mögötti álarc
Azt mondják, a maszkokat azért veszik fel, hogy az álarcosok megszabaduljanak valódi identitásuktól. És valójában, ami a maszk mögött rejtőzik, az az igazi álarc, amelyet egész életünkben viselünk. És csak időnként, valamilyen népszokás vagy karnevál idején mutatjuk meg, hogy mik és kik is vagyunk valójában.
Vigyorgó arcok figyelnek a falakról. Mindenkinek más a grimasza, mindenki egyszerre vicces és gonosz. Kényelmetlenül érzem magam. A mennyezetről különböző formájú és méretű, felfűzött szarvak lógnak. A félhomályos műhelyben szerb népzene szól. Megkérdezem az embert, ez meg hogy, mire azt feleli: kedvelem.
A maszk a busójárási szokások egyik legfontosabb eleme. Általában fűzfából készül, mert ezekre a területekre ez a leginkább jellemző, emellett puha és alkalmas a feldolgozásra. Néhány maskarás ma is, többek között disznóvérrel festi maszkját. Az álarcra a fejet fedő bárányprémet és tehén- vagy kecskeszarvat ragasztanak. Mohácson szépszámú maszkkészítő található, akik élvezik a helyiek tiszteletét. Ez a tudás nemzedékről nemzedékre öröklődik, de akadnak olyanok is, akik nem az őseiktől tanulták a szakmát. A maszkkészítők közül nem mindenki, de sokan szintén busónak öltöznek a rendezvény idején.
A jelentős ruházati és dísztárgyak közé sorolják még a kifordított birkabőr bundát, a kitömött fehér vászongatyát, a bocskort, a színes szőtt harisnyát, a kolompot, a kereplőt, a bőr vagy vászon táskát), a lopótököt és a paprikafűzért. Ma már azonban mindenféle divatkelléket lehet látni: sajtreszelőt, merőkanalakat, női cipőket, női fehérneműket, fánkokat, különféle horrorfilmekből kikerült gyerekjátékokat. Még a maszkok is színesek, így Mohács utcáit különféle azonosítatlan grimaszok lakják, amelyek szándékai kiszámíthatatlanok. Csak akkor válik számodra világossá, hogy mi fog történni, amikor azt veszed észre, hogy meglátod, hogy egy kormos kéz közeledik az arcod felé, vagy amikor észreveszed, hogy az a kéz egy marék tollat vesz elő a táskájából…
Lény a világ küszöbén
Egy fiatal néprajzkutatónak egyszer megmagyarázhatatlan élményben volt része, amikor a mohácsi rendezvényen tartózkodott. Egyedül sétált a sötét sikátorokban, amikor meglátta, hogy a távolban egy alak közeledik felé. Csak az övére erősített kolomp hangja törte meg a csendet az arctalan lény minden egyes lépésével. És ahogy közeledett, egyre jobban elhatalmasodott benne a hidegrázás. Valami közeledik felé… És utoléri. Így álltak egymással szemben, egyetlen szó és mozdulat nélkül. Hangos levegővétel szűrődött ki a maszk mögül, a báránygyapjú erős szaga áradt az izzadságtól átitatott bundából. Úgy állt a lény előtt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, tekintetét a maszkban lévő fekete lyukakra szegezve, amelyek mögött egy misztikus világ rejtőzik, amely távoli és ismeretlen is a számára. Ez a gyötrelem örökkévalóságnak tűnt. Egyszer csak hirtelen a busó mögül kinyúlt az ember, és megsimogatta az arcát.
A szent lény a busójárás központi szereplője. Egy misztikus lény, akinek megvan az ereje, hogy kapcsolatba lépjen a természetfeletti erőkkel, és rituálisan száműzze a telet.
„Amint felveszi a maszkot, egy olyan világba lép, ahol a mindennapi élet szabályai nem vonatkoznak rá. Kilép a hétköznapi szabályok rendszeréből, belép a káosz világába, és a világ küszöbén lévő emberré változik. Az az ember belép egy másik világba, átalakul egy másik lénnyé, majd később visszatér az életébe, ahol sofőr, kőműves, hivatalnok…” – magyarázza Minorics Tünde. „És ez ma is így van. Aki maszkot ölt, az egy nehezen értelmezhető világba kerül. Ez valami ősi érzés a lelkünkben, amely mélyen kapcsolódik a spiritualitáshoz.”
Egy ágyúdörgés hallatszott a távolban – jelezve, hogy a busók átkelnek a folyón. Figyeljük őket, ahogy a csónakon helyet foglalva közelednek, és magukkal hozzák a misztikus világukat. A busók elvonulnak a bámészkodók mellett, akik megragadtak mindennapi világukban. És ha csak egy pillanatra is, de összeér ez a két világ, és belepillantunk a bennünk lévő elképzelhetetlenbe, a másokéba, a szentbe. Megjelennek előttünk azok a lények, akik a világok küszöbén járnak. Körülöttük az irritáló jankelék, akiknek az a szerepük, hogy a turistákat távol tartsák a busóktól, de egyben az is a feladatuk, hogy az embereket bevonják a szertartásba, meghintik őket tollal, hamuval, liszttel, vagy éppen egy kicsit megvernek valakit, esetleg összekócolják valakinek a haját. A rettenetes busók mellett ott vannak a „szép busók”, a sokác lányok, akik a szépséget, a tisztaságot szimbolizálják. Sok kultúrában és szokásban létezik a szépség és a szörnyeteg. A sokác lányok nem kizárólag nők, férfiak is lehetnek, különösen korábban volt ez jellemző, amikor a szépség szerepét is a férfiakra bízták.
A menet megáll a téren. Emberek ezrei vették körül a nagy máglyát. A tűz fellobban, égeti az arcunkat, és felveszi a versenyt a hatalmas felhőszakadással, amely hevesen csap le az égből. Misztikus lények ugrálnak körbe egy nagy tűz körül, és mindannyian elragadtatva nézzük, ahogy ég az óév, ég a tél, ég minden rossz és minden, ami elmúlt.
Kép és szöveg: Mina Delić
