A Lányi Ernő életét bemutató kiadványt a néhai szabadkai karnagyról, zeneszerzőről elnevezett Iparos Művelődési Egyesület székházában mutatták be a közelmúltban. A könyv forrásanyagául többnyire a korabeli sajtóban megjelent tudósítások szolgáltak.
Pekár Tibor szabadkai hegedűművész, tanár több mint negyven éve határozta el, hogy feldolgozza a város zenei múltját. Mindössze egyetlen könyvet talált, amely behatóbban foglalkozik ezzel a témával, az pedig Kenyeres Kovács Márta 1976-ban Régi nóta, híres nóta… címen az Életjel kiadásában megjelent tanulmánykötete. Ez a kis méretű, de tartalmas könyvecske, amely Arnold György, Gaál Ferenc és Lányi Ernő életéről és munkásságáról szól, sokat segített neki a témában való eligazodásban.
Hogyan kezdődött az adatgyűjtés?
– A Szabadkai Városi Könyvtár emeleti termében sorra kikértem az ott fellelhető régi újságokat, és kimásoltam belőlük a zenei tárgyú írásokat. Otthon ezeket a szövegeket lehetőleg még aznap olvashatóvá tettem, azaz írógéppel átmásoltam. Az így nyert cédulákat időrendi sorrendbe raktam, hogy azután fel tudjam őket használni. Később ez a művelet annyiban fejlődött, hogy a kiválasztott cikket már nem kézzel másoltam át, hanem egyszerűen lefényképeztem, s a fényképezőgépben vittem haza. A mobilomban levő ördöngös fényképezőgépnek köszönhetően ez a módszer idővel tovább tökéletesedett.
A könyvtár olvasótermében jelenleg is gyakran megjelenek, bár most már mind kevesebb olyan újságot találok, amelyet még egyszer sem lapoztam át. Egy időben hónapokig kutattam a Szabadkai Történelmi Levéltárban is, a zeneiskola archívumában töltött idő pedig csak években fejezhető ki. Az ily módon összegyűlt anyag jó pár kilót tesz ki.
Az internetnek, pontosabban szólva az Arcanum Digitális Könyvtárnak köszönhetően egyszeribe szinte az összes magyar nyelven megjelent régi újság és folyóirat hozzáférhetővé vált számomra, ami felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a további munkám során. Így már nemcsak a helybeli lapokat, hanem az egész magyar nyelvterületen megjelent újságokat böngészhettem, keresgélhettem bennük a szabadkai vonatkozású tudósításokat.
„A kortársakkal mondattam el, hogy mikor mi történt Lányival”
Mit kell tudni a könyvről, hány oldalas, mennyi fotó van benne, milyen forrásanyagból dolgozott, mennyi ideig tartott a megírása, megjelentetése?
– Legújabb könyvemhez már ennek a „legmodernebb” technikának köszönhetően gyűlt össze az a több mint négyezer adat, amelyet a Lányi-monográfiában felhasználtam. Hogy magán a kéziraton mennyi ideig dolgoztam, azt nem tudnám megmondani. Elfelejtettem feljegyezni a napot, amikor a számítógépen az első betűt leütöttem, amelyet azután újabb 1 128 201 követett. Időközben persze más tanulmányaim is születtek. Mindenesetre években kell gondolkodnunk. Újabb egy évnek kellett eltelnie, mire a szerkesztőnek átadott kéziratból könyv lett, amely – néhány közbejött váratlan akadályt legyőzve – végül a múlt év decemberében látott napvilágot. Azért számított fontosnak, hogy még 2023-ban megjelenjen, mert ekkor volt száz éve, hogy Lányi Ernő meghalt. Én ugyancsak tavaly töltöttem be a nyolcvanadik életévemet, s a szerkesztőm ezt is beleírta a könyvbe. Kell-e ennél szebb születésnapi ajándék?
Az olvasó milyen új, eddig ismeretlen vagy kevésbé ismert információkat tudhat meg Lányiról? Miért hiánypótló ez a könyv?
– Magáról a könyvről elmondhatom, hogy nemcsak belsőleg, de külsőleg is teljesen az én elképzelésem szerint készült – tehát szép. Kép nem sok került bele, mindössze kb. harminc, mert már így is 416 oldal, tehát jóval vastagabb, mint Kenyeres Kovács Márta fentebb említett kiadványa. Sok olyasmit tartalmaz, ami az ő könyvében nem található meg. A számomra is meglepő felfedezés, hogy Lányinak nem egy, hanem két testvére volt.
Korábbi munkáimhoz hasonlóan ez alkalommal is a fő hangsúlyt a korabeli újságokból vett idézetekre helyeztem, a kortársakkal mondattam el, hogy mikor mi történt Lányival. Mert sok minden történt vele élete során. Mindenütt, ahol hosszabb-rövidebb ideig tartózkodott – Kolozsvárott, Székesfehérváron, Máramarosszigeten, Budapesten, Egerben, Miskolcon stb. –, mély nyomot hagyott maga után. Először csak mint színházi karmester, később már mint kórusvezető, zongoraművész, zenetanár, zenekar- és zeneiskola-alapító, valamint zeneszerző működött az előbb említett helyeken. A Lisztet követő és Bartókot megelőző évtizedekben fontos szerepet játszott a magyar kultúréletben. Termékeny zeneszerző volt, s népszerűségét elsősorban dalainak és kórusműveinek köszönhette.
1907-ben került Szabadkára, s állt a zeneiskola élére, ahol természetesen tanított is. De a Teréz-templom karnagya (regens chori) is automatikusan ő lett. Nyomban megérkezését követően hozzálátott mind a zeneiskola, mind pedig a templomi ének- és zenekar megreformálásához. A városi dalárda az ő vezetése alatt rövid időn belül az ország legjobb kórusai közé került, s ami talán a legjelentősebb tette: megalapította a Szabadkai Filharmóniát, s azzal jó néhány sikeres hangversenyt rendezett. Az ország legjobb énekes és hangszeres művészei jártak Szabadkára hangversenyt adni. 1911-ben például Bartók Béla játszott a zenekar kíséretével, 1914-ben pedig a világhírű csellista: Pablo Casals.
Könyvemben szinte napról napra követhető Lányi élete, munkássága, és hogy művei mikor és hol hangzottak el. És ezt a nyomon követést a halála utáni évekre vonatkozóan is igyekeztem folytatni. Külön fejezetben foglalkozom azokkal a műveivel, amelyek a rádióban elhangzottak, valamint hogy ki és mikor adta elő őket. Merem állítani, hogy kevés magyar zeneszerzőről készült ennyire részletes monográfia. A majdani zenei lexikonok szerzőinek lesz mit bepótolni – és lesz is honnan.
Ez a tizedik könyve. Idézzük fel az előző kilencet, és kérem, írja le, mit jelent Önnek ez a „jubileumi” tizedik kötet.
– Ez a kilencedik könyv, amely a műhelyemből kikerült, és nyomdafestéket is látott. Tizedik csak akkor lenne, ha a Szabadkai Filharmónia fennállásának 100. évfordulójára megjelent kötetemet kettőnek vennénk, mivel az szerb fordításban is ki lett adva. Szerintem az nem lenne helyes, hiszen azt a könyvet nem is én, hanem a fordítóm, Gotesman Mirko írta.
Írásaim 2002 óta jelennek meg könyv alakban, jobbára a szabadkai Életjel Kiadó gondozásában, és valamennyi zenei témájú. Külön kötetet szenteltem a szabadkai Dalegyesületnek, a Szabadkai Filharmóniának, a Szabadkai Zeneiskolának. Ezenkívül három részben foglalkozom a városban lezajlott összes zenei eseménnyel, azok szereplőivel a 19. század közepétől a 20. század közepéig terjedő időszakban. A zeneiskola történetét előbb szerb nyelven, majd magyarul dolgoztam fel.
Elmondhatom, hogy a könyveim iránti érdeklődés elég nagy. Némelyik kötet már teljesen elfogyott. Egyedül a zeneiskola 2021-ben magyar nyelven megjelent története okozott némi csalódást. Ma sem értem, hogy miért nem váltott ki nagyobb érdeklődést. Még a zeneiskola sem rendelt belőle egyetlen példányt sem!
„A városi zenekarnak kétszáz éves múltja van, de nincs jelene”
Van-e még a tarsolyban újabb könyv megírása, és ha igen, milyen témáról?
– Természetesen nem csak könyvek írásával foglalkozom. Számos hosszabb-rövidebb írásom jelent meg az elmúlt négy évtized alatt különböző folyóiratokban, szaklapokban, újságokban bel- és külföldön. Az utóbbi 10-20 évben a komolyzenei hangversenyekről készült beszámolóimmal is találkozhattak elsősorban a Magyar Szó olvasói.
Mindig is érdekelt a történelem, és nagyon szeretek régi újságokat lapozgatni. A kutatásaimhoz meg éppen erre a két dologra van a legnagyobb szükség, úgyhogy mindig örömmel és nagy érdeklődéssel olvasgatom a megsárgult újságok szakadozott lapjait, amihez persze sok türelemnek és kitartásnak kell társulnia. Már számos írásom megjelent nyomtatásban, de a tarsolyomban is lapul még néhány kiadatlan. És napról napra szaporodnak. Szerencsésnek mondhatom magam, nemcsak mert az Életjelben, pontosabban szólva a szabadkai Dévavári házaspárban hűséges kiadóra találtam, hanem azért is, mert a családom megértéssel viszonyul a hobbimhoz. (Én annak tartom.) Megbocsátják nekem, hogy őket néha elhanyagolom.
Egy hobbitól nem könnyű megválni, én is valószínűleg ragaszkodni fogok hozzá életem végéig. Időm legnagyobb részét a számítógép előtt töltöm. Ezt a szerkentyűt egyenesen nekem találták ki: az interneten minden megtalálható, ami engem érdekel: zene, festészet, irodalom, történelem, földrajz, nyelvek stb. Meg hát könnyű írni vele. Ha pihentetni akarom a szemem, akkor megoldok gyorsan néhány sudokut vagy keresztrejtvényt. Lefekvés előtt mindig olvasni szoktam. Gyorsan múlnak a napjaim, soha nem unatkozom.
Zenészként, zenetörténészként hogyan értékeli a huszonegyedik század harmadik évtizedét, milyen irányba halad Szabadka zenei élete?
– A hegedűt csak elvétve veszem kézbe – söpörtem eleget, söpörjön most más is! –, hangversenyre is ritkán járok. Elgondolom néha, hogy mi lenne most Szabadkán, ha Lányi Ernő annak idején nem betegszik le, s Magyarország nem veszti el a háborút? Vagyis ha töretlenül folytatódhatott volna az az intenzív zenei élet, amelyet Lányi a múlt század elején elindított. Aztán a második világháború is elmaradhatott volna…
Azonban, mint tudjuk, egészen másként alakultak az események. A század második felében egy ideig fellendülőben volt Szabadka zenei élete, majd ismét visszaesett. Több ízben megpróbáltuk – ebben már én is részt vettem – talpra állítani a filharmóniát, vonósnégyest alakítottunk, majd kamarazenekart, de egyik sem bizonyult hosszú életűnek. Elfogyott a kevéske pénz, amit a város adott, utána pedig a lelkesedés is alábbhagyott.
Néhány lelkes fiatalnak köszönhetően olykor azért jelenleg is történik valami, de az nem az igazi. Egyrészt hiányzik egy hangversenyszervező iroda, másrészt pedig a pénz. Vagy csak a jóakarat? Vagy olyan ember sem található Szabadkán, aki az egészet megszervezné?
Külön téma a városi zenekar, amely hosszú – több mint kétszáz éves – múltra tekint vissza, éppen csak jelene nincsen. Mert mi a helyzet? Két egyébként nem létező zenekar minden évben ad néhány hangversenyt a városháza tanácstermében vagy a főtéren felállított sátor alatt (amit nagyon nem kedvelek). Az egyik együttest úgy hívják, hogy Szabadkai Filharmónia, a másikat meg úgy, hogy Szabadkai Szimfonikus Zenekar. Az utóbbiban alig látni szabadkait, de a város ezt pénzeli, a másikat, amely 116 éve alakult – nem. Szimfonikus zenekarnak egyik sem igazán nevezhető, mindegyik inkább csak félharmónia. Hogy ezt az áldatlan helyzetet hogyan lehetne és kellene megoldani, azt ne én mondjam meg. Zenéből egyébként nincs hiány, Szabadka központja zenétől hangos szinte minden este.
A Lányi Ernő című könyv az Életjel Kiadó gondozásában jelent meg
„Semmit sem bántam meg, de mindent másképp csinálnék”
– Ha újrakezdhetném az életet, akkor mindent másképp csinálnék. Mert akkorát változott a világ az elmúlt fél évszázad alatt, hogy egészen más lehetőségeket kínál, mint nekünk kínált a háborút követő években, tehát az új körülményekhez igazodva mindent másként kell csinálni, mint annak idején. Azt azonban elmondhatom, hogy semmit sem bántam meg, amit életem során tettem. Annak örülök a legjobban, hogy egyszer sem kerültem olyan helyzetbe, hogy embert kellett volna ölnöm. Mert bizony rengeteg gyilkos és gyilkolásra kényszerítő ember (?) él a földön ma is. Gondoljunk csak a második világháborúra: az az ötvenmillió áldozat nem magától halt meg, emberek ölték meg őket. A mészárlásban, a rombolásban felülmúlhatatlanok vagyunk.
Na, de térjünk vissza a szerintem legszebb művészethez, a zenéhez. Ezt is emberek találták ki, s én neki szenteltem az életemet muzsikusként is, hegedűtanárként is, meg íróként is. Negyven évvel ezelőtt tett fogadalmam megvalósítása, hogy feldolgozom Szabadka zenetörténetét, a vége felé közeledik. És ha majd kialszik életem gyertyája – ami bármely pillanatban bekövetkezhet –, remélem, hogy a kőfaragó nyugodt lelkiismerettel fogja a sírkövemre vésni, hogy: NEM ÉLT HIÁBA.
Pekár Tibor: Kell-e ennél szebb születésnapi ajándék? (Fotó: Tóth Imre)
