Meglehet, akár részsikerként is elkönyvelhetem, hogy a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központtal (VM4K) kapcsolatos írásom olyan személyeknek is felkeltette a figyelmét, akiket valami miatt nagyra becsülök. Egyik ilyen „reakció” Losoncz Márktól származik, nem is kívánok vele még vitába sem szállni, mivel alapjaiban minden egyes szavával egyetértek.

Inkább önmagamat pellengérezem (ki?), mert még az is lehet, nem lett volna szabad „leragadnom” az általam felsorolt néhány megválaszol(hatat)lan kérdésnél. Abban az esetben, ha ezt a „látszatleszámolásnak” tűnő valamit – tudom, ismét adós maradok azzal, miért látszat, kivel és hogyan következett be ez a leszámolás, emellett (meglehet ez a legfontosabb) miért pont most – vizsgáljuk, illik megemlíteni még néhány apróságot, mielőtt bárkit felmentenénk az objektív vagy szubjektív felelősség alól.

A VM4K-val kapcsolatos megválaszolatlan kérdések tömkelege

De térjünk a lényegre. A leszámolást nem az „örökös” utód végezte el, ugyanis minden autoritárius (ha valaki nem érti: tekintélyelvű) rendszer – esetünkben politikai szervezet – egyik fő jellemzője, meg kell találni a „mórt”, hogy elvégezze a „kötelességét”, de a legokosabb az olyan „végrehajtó” meglelése, aki csak egyszer használatos, utána pedig simán meg lehet tőle szabadulni. Esetünkben ezt a „dicső” szerepkört a „tutit megmondó” a Szekeres László Alapítvány Igazgatóbizottságának osztotta ki, de legyek konkrét, ha már ők nyíltan hirdetik önmagukat, itt vannak név szerint:

  1. Fejsztámer Róbert, elnök,
  2. Prof. dr. Bagi Ferenc, tag,
  3. Lakatos Adrián, tag,
  4. Tóth Zoltán, tag,
  5. Vidrács Krisztina, tag.

Találgatásokba nem szeretnék bocsátkozni, hogy ez a grémium a valóságban is összeült-e, hogy meghozza – egyesek számára – sorsdöntő határozatát, ugyanis akkor, ha még ez sem következett be, akkor is az ő nevükhöz fog fűződni minden, sőt azok minden következménye. Belebonyolódhatnék még az olyan részletekbe is, hogy az általam kedvelt néhai egyén, azaz a névadó, megérdemli-e, hogy ilyen „piszkos játszmákhoz” (is) felhasználják a nevét, de ez lelkiismereti kérdésként nem nálam kellene, hogy megjelenjen.

Visszaemlékezve 1994 tavaszára, amikor Csubela Ferenccel és Hódi Sándorral azon „agyaltunk”, mit kellene tennünk, mivel az addigi VMDK – mondjuk így – dicstelenül eljátszotta a történelminek is nevezhető lehetőségét, eközben pedig körvonalazódott egy új politikai szervezet alapítása, de az már egészen biztos volt (mondhatom még az ő nevükben is): mi nem ilyen lovat akartunk! Az pedig csak mellékes, még saját lovardáról sem álmodtunk.

Nem szeretnék a felsorolt öt személynél leragadni, mivel sokkal több játékosa volt ennek a játszmának, Akár fel is sorolhatnám a VMSZ Tanácsának tagjait, az MNT képviselőit meg a legutolsó („majdnem”) demokratikus választásokon jó „zsíros” posztokhoz jutott egyéneket is. Hiába tiltakoznak, miközben akár még azt is mondhatják: én nem így akartam…, ha szavazásra kerül a sor, ellene szavaztam volna…, éppen hiányoztam, amikor erről beszéltek… Ha hiszik, ha nem, ez a jelenlegi VMSZ kollektív szégyene (bélyege). Hiába állítja az „utód”:

Rendet tettünk a kulturális térben!”, amihez csak úgy, mellékesen hozzáteszi:

Köszönöm, hogy a VMSZ mind a 25 községi-, körzeti-, városi szervezete engem jelölt a pártelnöki tisztségre!”

Már csak az a kérdés, a még itthon maradott magyarok – meg azok is, akiknek „segítettek” elköltözni – elfelejtik-e (lehetne fokozni: megbocsátják-e) a következőket:

a) A múlt század kilencvenes évei háborús cselekményeiben részt vevőkel és azok eszmei utódaival való „összebútorozást”!

b) A választások eredményeinek folyamatos meghamisítását

c) A nemzeti (kisebbségnek nevezett) közösségünk jogainak permanens csorbítását!

d) A magyarok lakta területeken található természeti kincsek átjátszását nem idevalósiak, na meg külföldiek részére?

e) Minden társadalmi tevékenység – oktatás, művelődés, tájékoztatás, sport stb. – leépítését?

f) A társadalom minden szintjén tapasztalható korrupcióban való „aktív részvételt”?

g) A fiatalok és középkorúak elüldözésében való szerepüket?

Most, a végén egyesek arra is gondolhatnak, mindez egy választási program része is lehetne. Ne féljenek, nincs szándékomban a mai faitalok és középkorúak helyett eljátszani ezt a szerepet, rájuk fog ez várni, hacsak nem döntenek úgy, nincs értelme, és ők is útilaput kötnek a talpuk alá. Ha mégis felvállalják én már csak a tapasztalataimmal és javaslataimmal tudok – ha igénylik – segíteni!