A Sajtószabadság Alapítvány Népfogyatkozás elnevezésű, a közép-európai elvándorlásról szóló tanácskozásán több szempontból is körbejárták az előadók a 2022 októberi népszámlálás eredményeit: a legtöbb közép-európai ország lakossága jelentős mértékben elöregszik és fogy, ami többszörösen kihat a régió nemzeti kisebbségeire. A jelenségnek mély lélektani hatása lehet az egyénekre és különböző társadalmi csoportokra, de széles körű gazdasági, szociális, kulturális és politikai következményeket is maga után von, nemcsak az érintett országokra, hanem az Európai Unióra és a kontinens egészére nézve is.
A budapesti konferencián Korhecz Tamás alkotmányjogász, a Magyar Nemzeti Tanács korábbi elnöke feltette a kérdést, hogy a vajdasági népfogyatkozásra okkal használjuk-e a demográfiai katasztrófa kifejezést. Ugyanis egy olyan időszakban történik mindez, amikor nyugodtabb és veszélytelenebb a magyarság helyzete, mint bármikor (kivéve a ’70-es, ’80-as éveket), és az állam gazdasági ereje számokban kifejezve növekedett. A magyar állam 250 millió eurót fektetett be a térségbe a Prosperitati Alapítványon keresztül, ami rengeteg pénz, de nem tudta megállítani az elvándorlást. Sok kérdés megfogalmazódik, mondta Korhecz, aki szerint ahhoz, hogy hatni tudjunk ezekre a folyamatokra, szembe kell nézni azzal, hogy baj van.
Korhecz Tamástól megkérdeztük, miért a natalitást emlegetik sok esetben mint fő problémát, holott nem biztos, hogy ez az első számú oka a népességcsökkenésnek. Azt válaszolta, hogy ennek egyik oka az, hogy ez igenis valós probléma, hiszen ha jól állnánk ezen a téren, akkor a többi tényező, amely a csökkenést kiváltotta, kevésbé lenne érzékelhető. Kiemelte, hogy az összehasonlítás során is látható az, hogy minden régióban más a helyzet, a felvidéki térségben a natalitást illetően nem lehet problémáról beszélni, viszont ott más gondok vannak, amelyek pedig nálunk nem tényezők.
– Nem szeretném megkerülni a választ, valószínűleg ez azért is van így, mert az elvándorlás kapcsán nem nagyon tud mit mondani a közéleti szereplő, hacsak nem akar közhelyeket puffogtatni, vagy ha nem akar olyasmiket mondani, amiknek már nem biztos, hogy van igazságtartalmuk. Az, ami a kétezres évek első évtizedeiben kézenfekvő mozgatóereje volt ennek a folyamatnak, a nagyarányú munkanélküliség, mára már nincs. A baj ennek ellenére nagyobb, az elvándorlás erősebb. Nem tudnak erre mit mondani az emberek, félnek erről nyilatkozni, főleg a politikai szereplők, akiknek fontos a népszerűség. Nem mernek olyat kijelenteni, amivel kiválthatják azoknak az elégedetlenségét, akiket érintene a téma. Nem véletlen az, amit Vataščin Péter mondott, hogy amikor Pásztor István kendőzetlenül azt állította, hogy divatból mennek el a fiatalok, az még a VMSZ berkein belül is népszerűtlen megfogalmazás volt. Onnantól kezdve pedig nem akart erről a témáról többet beszélni. Érezhető óvatosság van ezzel kapcsolatban, pedig ha mi nem fedjük fel a valós tényezőket, nem próbálunk valós okokra hivatkozni, akkor ebbe belehalunk – fejtette ki. Előadásában beszélt arról is, hogy változott a vajdaságiak értékrendje is.
– A vajdasági magyarság elsajátította az uralkodó globalizációs, digitalizációval és állandó gyarapodással összefüggő narratívát. A vajdasági munkaképes fiatal pályakezdők, akik dolgoznának, teljesen másként gondolkodnak arról, hogy mi az életük fő célja, mint a másik nemzedék. Bár az anyagiak mindig is sokat számítottak az emberek életében, mostanra elsődleges cél lett az anyagi javak megszerzése. A piedesztál legmagasabb fokán egy dolog áll: akkor vagyok boldog, ha sokat keresek, ha sokat tudok olyan dolgokból birtokolni, amihez pénz kell. Minden más, ami az embert boldoggá tehetné, háttérbe szorul. Természetesen van, aki nem így gondolkodik, azonban a főcsapást tekintve sokan arra mennek, amerre a világ halad, és ők el is sajátították ezt a mentalitást. Jelenleg a kutatások is azt mutatják, hogy munkakeresésnél a fizetés az elsődleges szempont, az, hogy kikkel dolgozom, milyen munkát végzek, mennyire fáradok el, mennyire kell sokat utaznom másodlagos tényezők. Nem beszélve azokról, akik más országban dolgoznak, nem tudni, hogy az esetükben mivel jár az, ha megszűnik a kultúrájukhoz való hozzáférésük.
A konferencián többször elhangzott, hogy a politikum teljesen ignorálja a népszámlálás eredményeit, azonban egy társadalom nemcsak a politikumból áll, így az alkotmányjogászt megkérdeztük arról is, hogy a civil szféra miért hallgat.
– Jelenleg alig van civil szféránk. Olyan erőteljes központosítás történt a minitársadalmunkon belül, hogy bár rengeteg civil szervezet létezik, amely dolgozik, mégis olyan rövid pórázon van tartva, és annyira ellenőrzik a tevékenységét, hogy tulajdonképpen amire nem kapott engedélyt, azzal nem is foglalkozik. Ez a kenyéren és vízen tartott civil szféra, amelynek a hangja csak néha jut el az emberekhez. A média is kismértékben nyitott a pluralitásra. A civil szféra azért nem foglalkozik ezzel a problémával, mert nem teheti meg. Nem létezik szabad közéleti diskurzus, holott jó dolgok jöhetnének ki belőle. Amikor valamiről nem szabad beszélni, és úgy teszünk, mintha nem lenne ott, akkor nincs párbeszéd, pedig szükség lenne rá. A konferencián sem úgy adtunk elő, hogy előre tudtuk, mit fogunk mondani, hanem meghallgattuk egymást, reagáltunk a másikra, párbeszéd alakult ki. Erre lenne szükség a közéletben is, egészséges párbeszédre, hiszen ha nem beszélünk a problémáról, az olyan, mintha betegséget titkolnánk el – mondta Korhecz.
Előadásának érdekes része volt annak a képnek az árnyalása, hogy mi, vajdasági magyarok elzárkózunk a többségi társadalom elől, kiemelve többek között a kismamák helyzetét, vagy azt, ahogyan elzárjuk magunkat a többség elől.
– A magyar közösség sokkal inkább bezárkózott mikrotársadalom annál, mint amit mi a nyilvánosságban ebből elismerünk. Nem az asszimilációról beszélünk, hiszen egyik módja az, hogy közel kerüljünk a többségi társadalomhoz, az az, ha feladjuk a nemzeti identitásunkat. Nagyon kevés az olyan magyar szakember, értelmiségi, alkotó, aki magyarként dolgozik, és ismerik Újvidéken vagy Belgrádban. Ha megvizsgáljuk, talán csak néhány ilyen embert ismerünk. De kisemberként is érezhetjük ezt, hiszen hány magyar olvas szerb kortárs irodalmat, vagy néz szerb híradót? Hány vajdasági magyart érdekel az, hogy mi foglalkoztatja a szerb társadalmat? Milyen szinten beszéljük a nyelvet, tudunk-e azon a nyelven olvasni? Ilyen szempontból zárkózottak vagyunk, és ahhoz, hogy érvényesülni tudjunk, fel kell ismernünk a második nyelv ismeretének fontosságát, el kell azt sajátítanunk, hiszen ma szerb nyelvtudás nélkül több területen szinte lehetetlen érvényesülni – tette hozzá.
A beszélgetés során szóba került, hogy összekeverjük-e az asszimiláció és az integráció fogalmát.
– Ez nem mindig tudatos döntés, azonban kétségtelenül a közbeszédünkben nem különböztetjük meg ezt a két fogalmat. Az asszimiláció a saját identitásunk elvesztése, az integráció pedig az, hogy képes vagyok úszni, életben maradni, érvényesülni egy olyan többségben, amely döntően nem az én nyelvemhez, kultúrámhoz kapcsolódik. Tehát, ha például Belgrádban kell „úsznom”, akkor ott is el tudom látni a munkám. Egyrészt összekeverjük a két fogalmat, másrészt lehetetlen integrációról beszélni a nyelvi kompetenciák miatt. Érthető, hogy idegenkedünk attól, amit nem értünk, azonban ha felismerjük a hiányosságainkat, többletmunkával leküzdhetjük a nyelvi akadályokat – ez a feltétele annak, hogy megszűnjön a kisebbségi érzésünk – emelte ki.
A szerb nyelv használatának kerülése nagyon sok vajdasági magyarra jellemző, s az sem segít, hogy sokan kizárólag a magyarországi sajtóorgánumokból tájékozódnak.
– Zavart okoz ez az emberi fejekben, az identitásban. Vannak, akik az erőteljes nemzeti retorika (mi egy nemzet vagyunk) következtében úgy próbálnak élni, mintha Magyarországon laknának. A digitális térben is, valamint híradó tekintetében is csak a magyar csatornákat nézik, megpróbálnak egy, a maguk által kreált világban élni, nem veszik észre a valóságot. Azonban a való élet nem erről szól, hiszen rengeteg élethelyzetben kiderülhet az, hogy kreált világban élünk. Ha egy ilyen ember egy olyan helyzetbe kerül, ahol nyelv- és helyismeret nélkül kell boldogulnia, pánikba eshet, hibákat követhet el, és azt érezheti, hogy innen el kell menekülnie. Azonban ő maga is hozzájárul ahhoz, hogy virtuális világban él, miközben itthon közlekedik. A nemzeti politikában fontos kérdés az identitás, azonban tudnunk kell, hogy nem az asszimiláció veszélyeztet bennünket, hanem a másik két folyamat. Árnyalni kell ezt a képet, a valósághoz kell idomítani az erőfeszítéseket, amelyek a politikai erő részéről megtehetők – mondta Korhecz.
A konferencián elhangzott felszólalások és végkövetkeztetések nem voltak túl pozitívak, hiszen, ahogy arra az alkotmányjogász is rámutatott, ha nem ismerjük fel a problémákat, akkor megoldások sem születhetnek.
– Az előadásomban katasztrófának minősítettem azt, aminek jelenleg elszenvedői vagyunk. Azonban ha felismerjük a veszély nagyságát, tenni akarunk ellene, és szeretnénk is cselekedni, akkor szakszerűen próbálunk intézkedéseket megfogalmazni annak érdekében, hogy valami változzon, és ennek lehet pozitív hatása. Megállítani, visszafordítani, ezek merész kifejezések, komolytalanság lenne arról beszélni, hogy ez a tendencia képes megfordulni, ám sokat tehetnénk azért, hogy ezek a számok ne legyenek ennyire katasztrofálisak a következő népszámlálás során. Ha ezeket a feltételeket nem akarjuk megteremteni, akkor bele sem kell vágni, hanem hagyni kell a spontán folyamatokat lejátszódni, és így kudarcélményünk sem lesz. Mindenki több dolgot is tehet, azonban legtöbbet a szűk körünkben tehetünk. Ha valamit szeretnénk tenni a demográfia területén, a legtöbbet a saját családunk vonatkozásában tehetjük, rá tudunk hatni. Ha következetesek vagyunk, kellő energiát, figyelmet szánunk rá, akkor a kisebb körzetünkben lehet sikerélményünk. Ha a világot akarjuk megváltoztatni, ott lehet a legkisebb esélyünk – nyilatkozta Korhecz Tamás.
