Amikor ennek a szövegnek a magva megfogalmazódott, még nem robbant ki a magyarországi pedofilbotrány, úgyhogy rögtön az elején kihangsúlyozom: nem erről lesz szó, annak ellenére sem, hogy a téma ijesztően hasonló.
Egy amerikai-mexikói film áll a jegyzet középpontjában, amely kalandos utat járt be, fontos témát dolgoz fel és példátlan kasszasikert produkál a mozikban – ugyanakkor illusztris példája annak, hogy a társadalmunkat egyre mélyebben átszövi a megosztottság, a szekértáborok létezése, amelyek szerint minden személy, jelenség, történés annak fényében ítélendő meg, hogy a mieink vagy a másik oldal, a mocskos fasiszták/ballibsik (a megfelelő opció aláhúzandó) követték el, mondták ki.
A címbe foglalt idézet A szabadság hangja című filmből származik, amely egy olyan horderejű témát dolgoz fel, mint a pedofília és gyerekkereskedelem, ám sajnos a fent már említett megosztottság fogságába esett.
A film megtörtént eseményeken alapul, és Tim Ballard életének egy részét dolgozza fel. Ballard nyomozóként az Egyesült Államokban 12 éven keresztül a pedofil gyerekcsempész-hálózatok felgöngyölítésével foglalkozott. A férfi sikeres volt a munkájában, viszont a kemény esetek, amelyekkel szembesült, megviselték őt pszichikailag. Főleg, mivel ráébredt, hogy az embercsempészek és a pedofil bűncselekmények elkövetői ugyan megkapják a büntetésüket, viszont csak nagyon kevés gyereket sikerül visszajuttatni a szülőkhöz.
Egyik ügye Kolumbiába veti, ahol találkozik két emberrel. Egyikük Vampiro, aki a Cali kartell könyvelője volt, de egy tragikus esemény után gyerekrablásból származó áldozatok felvásárlásába kezdett, hogy szabadon engedje őket. A másik egy üzletember, aki hajlandó az ügyre pénzt áldozni.
Nem sokkal nyugdíjazása előtt Ballard kilép a rendőrségtől, és két szövetségesével megalapítja az Operation Underground Railroad nevű szervezetet, amely az elmúlt tíz év során 6500 emberkereskedőt juttatott rács mögé, és mintegy négyezer gyereket juttatott vissza a családjához.
A film középpontjában egy hondurasi testvérpár, egy kislány és egy kisfiú elrablása szerepel. A fiúval egy rajtaütés során ismerkedik meg Ballard, aki ezek után minden követ megmozgat, hogy a kislányt is megtalálja, és visszajuttassa az édesapjához.
Eddig tart maga a történet. Ha csak ennyi lenne, akkor megállapíthatnánk, hogy készült egy film egy nagyon fontos témában. Itt jön azonban szembe zord valóságunk és az abban uralkodó megosztottság.
A filmet ugyanis eredetileg az amerikai jobboldali körökhöz kapcsolódó Fox kezdte pénzelni, azonban, miután a Disney felvásárolta a céget, leállították a projektet. Azt végül a magát kereszténynek aposztrofáló Angel Studios készítette el és dobta piacra közösségi finanszírozással. És ezen a ponton szabadult el az ágyúgolyó, a film mögé ugyanis beállt többek között Donald Trump is, és kezdetét vette egy olyan narratíva, amely szerint az amerikai demokrata párti körök működtetik valójában a pedofil hálózatokat, és ezért igyekeznek gátolni a film megjelenését.
A másik oldal is bőségesen kapott muníciót az ellentámadásra, amiről a valóságos Tim Ballard tehet, néhány nyilatkozatában ugyanis azt állította, hogy a demokrata államvezetés áll a gyerekcsempészet elharapózása mögött. Emellett a Vice oknyomozó portál arra is fényt derített, hogy a férfi szexuálisan zaklatott olyan nőket, akik jelentkeztek a szervezetébe. Ezt követően távozott onnan, sőt a mormon egyházból is kiközösítették.
Ráadásul Ballard az időközben megalakult QAanon szervezethez is csatlakozott, és egy olyan összeesküvés-elméletet kezdett terjeszteni, amely szerint a politikai elit azért rabol gyermekeket, hogy a vérükből az adrenokróm nevű vegyülethez jussanak, ami a QAanon-tagok szerint az örök fiatalság forrása.
Ezeknek a történéseknek a következménye lett, hogy a film teljesen félrement, és az Egyesült Államokban sokkal fontosabbá vált, hogy a készítők jobboldaliak, mint az a nagyon is fontos probléma, amire rámutat, és a történet, ami önmagában véve egy, a gyerekek sorsa miatt megtört nyomozó egyszemélyes, nemesnek is nevezhető harcáról szól.
Nyilván naiv elképzelés 2024-ben ezt leírni, de jó lenne, ha a többség nem feltétlenül azt nézné, hogy valamit ki mond, hanem magát az üzenetet. Egyrészt ugyanis semmi sem egyértelműen fekete vagy fehér, rengeteg árnyalata van minden történetnek. Másrészt pedig az ilyen csordahangulatnak az lehet a következménye, hogy esetleg egy ilyen fontos téma félremegy, és eltűnik a süllyesztőben.
Ezúttal nem ez történt, mondhatjuk, szerencsére. A szabadság hangja című filmet nézze meg mindenki, akinek valóban fontos a gyerekek védelme, attól függetlenül, hogy Biden vagy Trump győzelméért szorít Amerikában, illetve Fideszes vagy ellenzéki a magyar politikát illetően. Utána pedig vonja le a saját következtetéseit.
