„Legyen egy jó témád és traumáid, amiket cipelsz” Kollár Árpáddal a Magyar Széppróza Napja alkalmából beszélgettünk

Önök közül emlékszik-e valaki a nyucára, aki a Palicsi Állatkertben volt a csimpánzok és az öszvérek előtt balra? Kollár Árpád szabadkai származású költő biztos a létezésében, pedig többen próbálták már meggyőzni az ellenkezőjéről. Kollár biztos abban is, hogy ahhoz, hogy valaki jó költő legyen, kell hogy legyen valamilyen traumája, amit cipel magával. A többi körülmény már esetleges. Hogyan lett belőle költő, író, miben rejlik gyermekverseinek hatalmas sikere és miért fontos neki a vajdasági identitás, többek között erről beszélgetett vele Berényi Emőke, a Híd folyóirat főszerkesztője, irodalomtanár a szabadkai Klein House kávéházban és borozóban, a Magyar Széppróza Napja rendezvénysorozatának keretében.

Emőke a Sose egyél bureket novellát említi meg Kollárnak, amelynek a végén szerepel a vajdasági magyar trolltár. De hogyan is jött létre ez a tár és kik szerepelnek benne és miért fontos Kollárnak a vajdaságiasság?

Az, hogy én Zentán születtem tulajdonképpen egy ipari baleset, szabadkainak érzem magam, és mindig kézzel lábbal tiltakozom, ha valaki azt mondja, hogy zentai költő. Amikor egyetemista voltam és vajdasági kirándulást szerveztek, akkor kiplakátolták az egyetemen, hogy ehetünk bureket, meg pljeskowiczát. Nagyon fájt. Ma már a gyerekeim is olykor bureket esznek, s bizony az én számon is kicsúszik, kopik a nyelv, asszimilálódom én is. A vajdaságiasság, szabadkaiság fontos nekem. Úgy gondolom, hogy 50-70 százalékban azért lettem író, mert itt születtem. A szülőföld elhagyása, az elköltözés nagyon meghatározó volt,  és turbó módra kezdett el foglalkoztatni a saját identitásom. A trolltár pedig abból született – mert valljuk be, hogy a költészetem depresszív, melankolikus, s meguntam ezt.  Mert amúgy az irodalom vicces és szórakoztató és elkezdtem azon gondolkodni, hogy „mit adtak nekünk a rómaiak”, vagyis mit adtunk mi vajdasági magyarok az egyetemes magyar kultúrának. Így került fel a listára a csantavéri Matuska Szilveszter, Rákosi Mátyás, aki itt nőtt föl, a kiserdő és tejpiac között egy kis utcában. A 3+2, hisz nagyobb hatással nem volt semmi a kultúrára, mint ez a zenekar. A gyűlölt Jelasics is itt született. Vagyis rájöttem, hogy mestertrollokat adtunk, mind destruktív figurák. A nagy kedvencem a délvidéki földikutya, egy iszonyatosan antiszociális állat. A bús, borongós, beteg Bácska nagyon destruktív, de az egyik csúcs a László Tót, aki Michelangelo piétáját szétveri egy kalapáccsal. Őt már Tolnai Ottó is megverselte.

Mitől lesz valakiből jó költő?

A hozott anyagtól, hogy legyen témád, legyen traumád. Ha jó kis traumáid vannak, akkor az egy jó alapanyag. Középiskolában legyél szerelmes, de ez mindenkinek megvan. Mindennél fontosabb, hogy legyenek nagyon nehéz traumáid, amiket cipelsz. Magyar szakot és szociológiát végeztem, de ezt az utóbbit elhallgatom legtöbbször. S valahogy bennragadsz a rendszerben. Az első kötet könnyen megy, a második is talán. Nekem a FISZ vezetése volt a kriptonitom, más szerzőket pelenkázni, van egy kultúrmisszód. Nem nagyon írtam ebben az időszakban. De olykor-olykor jutott egy ösztöndíj, s amikor már fizetnek érte, akkor szívesen írok (nevet). Van egy nagyon zsigeri vágy is, hogy írj, egy belső kényszer és legalább ugyanannyira fontos, hogy benne vagy az intézményrendszerben. Egy idő után, harminc felett pedig ha nem dolgozol rendszeresen, akkor már nem jön ki. Vannak szerzők, akik folyamatosan dolgoznak, nekem nem ártott, hogy ebben a közegben maradtam.

A Milyen madár című gyermekverskötetnek van egy sajátos nyelve. Mesélnél a keletkezéséről? Elengedhetetlen, hogy amikor az embernek gyermeke születik, akkor gyermekirodalmat kezd írni? Hiszen neked van öt gyermeked.

Van öt gyermekem és öt gyerekkönyvem is van. Abban az életszakaszban voltam, amikor az első gyermekem született, hogy két verseskötetem volt, a Például a madzag és a nem Szarajevóban. Amikor az embernek gyereke születik és elfogy 23-án a pénze, akkor elkezd gondolkodni, hogy mihez ért. A kollégák egy része áttért a drámára, aztán később a regényre tettek, akkor én még úgy gondoltam, hogy alanyi költő vagyok. Elkezdtem írni gyerekverseket és hánytam tőle. Azóta viszont tanítom is, most is gyerekirodalmi képzésről jövök. Mondtam is a kiadónak a kötet megszületése előtt, hogy nem megy. Emlékszem, akkor március 15-én havazott, nagy hó volt, izgalmas időket éltünk és ráztam le a havat az aranyesőről. A szerkesztőm mondta, hogy úgy írjak, ahogy egyébként szoktam. Nekem Tolnai Ottó a mesterem, meghatározza a szabadvershez való hozzáállásomat. Ezután felmentem és megírtam az elsőt, majd a többit. Ennyit számít egy jó szerkesztő. Aztán már az volt a fontos, hogy valamit másként csináljak, olyat, aminek van tétje, ami jegyzet lesz, hogy nem éltem hiába.

Mitől jó egy gyerekvers?

Hosszasan szoktam magyarázni, aztán rájövünk, hogy nem tudjuk. Az biztos fontos, hogy az első mérce az, hogy ne kapjak tőle hányingert. Hogy Ben Stiller klasszikusát idézzem: sose nyomd fullba a kretént. Ez egy esztétikai zsinórmérce. Aztán attól, hogy egy gyerek szeresse. Mitől szereti? Szereti a zeneiséget, a halandzsákat, a játékosságot. Kell, hogy legyen benne gondolat, vagy ritmusszekvencia, ami felkelti az érdeklődését. Szeretjük a bort, de néha felnőttként is kakaót iszunk, s akkor már ott tartunk, hogy mitől jó egy vers önmagában. Én szeretem, ha van tétje, személyessége. Szoktam mondani, hogy itt van ez a hordó, ismerjük mi az. Mit szeret az olvasó? Szeret ráismerni a saját hordójára.

Írtál verseket Debrecenről, de a szegedi gyermekklinika kérésére meséket beteg gyerekeknek is.

Én alanyi költő vagyok, nem vagyok prózaíró, de megtanultam prózát írni. Az ötödik gyereknél már nem válogat az ember, ha felkérik, megbírkózik a feladattal. Reklámkönyvekkel kezdtem. Akkor nagyon nehéz, ha nem tudni pontosan, hogy mit akar a megbízó. Nagyon más, itt tanultam meg azt, hogy milyen az, amikor van egy cél, nem lehet trollkodni, befogadható kell, hogy legyen és van egy üzenete. A szegedi klinikáról szóló könyvem, a Szuperhősök a klinikán úgy született, hogy a Covid alatt voltam bent. Nagyon nehezen ment őket megírni, az orvosok áldozatos munkáját, volt egy excel táblázatom, kaptam esetleírásokat. Nehéz volt megoldani, hogy nagyon nehéz közegben vagy és mégis a fényt hogy tudod beengedni a történetbe. A szövegvilágomban sem volt fény, de aztán volt ott egy főorvos, Peti, aki vidám majmos pólókban járt. És akkor leugrott róla ez a majom és elkezdett ügyködni. Ragaszkodtak az orvosok ahhoz, hogy ők legyenek a szereplők, így segítve a gyerekeket. Az első főhős kómába esett, a harmadik kisfiú nem élte túl a valóságban. Nagyon nehéz munka volt.

És akkor itt van a Nyuca – Bestiárium. Ki ez a különleges lény ebben a könyvben, amit Dániel Andrással és Csepregi Jánossal közösen írtatok?

Órákig tudnék mesélni a Nyucáról. A Zoki unokatestvérem mesélte, hogy az állatkertben volt három nyucakölyök, a csimpánz, vagy gorilla mellett. Dániel Andrásnak van a nyúl formájú kutya, s ültünk együtt Zentán a Rin Tin Tin nevű kocsmában, amikor elkezdtem nekik akkor Zentán a Nyucáról mesélni, hogy van ilyen. Aztán miután megjelent egy könyv, egy budapesti könyvesboltban mesélte nekem egy szabadkai nő, hogy beszélt a Hulló Istvánnal, akinek akkor ment ki egy fiatal kolléganője, ő vette át a nyucákat. Dániel András egy dokumentumfilmet is szeretne ebből. Aztán nagyon rábutultunk erre. Nagyon szerettük, háromkezest írtunk, de meg kell mondani, nagyon beteg könyv. Ökörködtünk, gyűlt a szöveg és ilyen rémület lett belőle. Kerekes Dóra meghallotta, elküldtük a kiadónak, pénzt is kaptunk rá, és jött egy email, hogy nem jelenik meg. Azt hitték gyerekkönyv. Akkor kezdtük el rendezni, hogy legyen íve, s rájöttünk, hogy a nyuca mindenhol megtalálható, irodalomban, képzőművészetben, konyhában, jó eszköz volt arra, hisz ez egy szabad játék. Ha ezt a nyolcvanas években megírjuk, akkor mi vagyunk Esterházy Péter. Nagy kaland volt, s valljuk be, hogy egy nagyon banális történeten keresztül csomó mindent meg lehet írni.