Márciusban elhatároztuk, hogy ha már lehetőségünk van ingyen vonatozni, akkor ellátogatunk Budapestre, belevetjük magunkat a kultúrába, és nemcsak kiállításokat látogatunk de színházba is elmegyünk. Így esett a választásunk a Vígszínházra, ahol Bodó Viktor rendezésében A Kastélyt néztük meg.
Nem volt mit tenni, leporoltuk a szebb cipőnket, és bár jómagam nem tartozom azok közé, akik gyakran járnak színházba, 17 órára már a Szent István körúton várakoztam a beléptetésre az ékszerdobozra emlékeztető Vígszínház kapujában. Az épület belsejébe érve a helyünkre irányítottak bennünket, és őszintén szólva meghatódtam attól, hogy milyen gyönyörű a színház belső tere, hiszen Szabadkán már rég nincs méltó színházépületünk. Az aranyozott karzatok, bársonyszékek, stukkók alatt ültem én is, teljesen lenyűgözve. A függöny felgördült, a színpadon pedig ott állt előttünk a mintegy három, négy emelet magas díszletet, a kastélyt.
A Kastély
Egy sötét, havas téli éjszakán K, a földmérő megérkezik a faluba, ami fölött Westwest gróf kastélya tornyosul. K-t földmérési munkákra rendelték oda, de bármennyire is igyekszik feljutni a kastélyba, nem sikerül kapcsolatba lépnie a megbízóival, csak a helyiekkel, akik viszont gyanakodva fogadják. Lehet, hogy a kastély nem is létezik, de talán K sem földmérő, bár másnap jelentkezik nála két segéd. Kafka regényét Bodó Viktor állította színpadra, abszurd fantáziával és groteszk humorral.
Az előadás középpontjában és egyben a színpad középpontjában is egy fémszerkezet áll, amely a kastélyt hivatott szimbolizálni. Az állványzat korábban a hamburgi Schauspielhausban állt, ugyanazt a darabot hozták el Budapestre.
A felépített hatalmas állványzat, építmény időnként eltűnik a feketeségben, és csak szűk kivilágított részeket láthatunk, ahol egy-két szereplő egy asztalnál beszélget, lámpafénynél. Amikor az egész kastély feltárul, a dolgozók bukdácsolnak az emeleteken, ha pedig valaki megjelent, az gyakran az alsóbb szinteken levő szereplőket oktatta ki.
Mindeközben valamiféle építkezés zajlik, vagy legalábbis munkálatok, az emberek sürögnek, a színpadon minden ideiglenes, ideges és gyanús. Néha füst tódul ki az épület hátuljából, néha teljesen elsötétül. K. pedig mindeközben igyekszik kideríteni megbízója kilétét, és eljutni hozzá, sikertelenül. Az első jelenetnél pontosan olyan kellemetlen érzés támadt ránk, mint amikor hivatalba érkezünk.
Nem tudjuk és nem értjük, hogy mit keresünk a hivatalban. Próbálunk higgadtak, rugalmasak és kedvesek maradni, nem mutatni azt, hogy nem értjük mi zajlik körülöttünk. Magabiztosnak mutatkozunk, hogy ne keltsük annak az érzetét, hogy tulajdonképpen fogalmunk nincs, hogy mit kellene nekünk itt csinálni.
Így jelent meg a darab főszereplője is, ifj. Vidnyánszky Attila, aki mímelt magabiztossággal, kellő rugalmassággal közölte az őt megállító dolgozókkal, hogy mi járatban van itt, és hogy ő a kastélyba szeretne felmenni, hiszen őt ott megbízója várja. Ám a darab során egyre távolabb kerülünk annak a lehetőségétől, hogy itt bárki fel tudna jutni a kastélyba.
Teljes a káosz, a színpadon talán egy szereplő sincs, aki biztosan tudja, hogy mi a feladata, és hogy mit kellene tennie. K. fizetéséről, munkájáról, feladatairól szó sem esett, és legfőképpen azt sem érteni, hogy ki mit akar a földmérőtől, K.-tól.
A kastélyban van lift, azt azonban a liftkezelő nem engedi használni, és a darab egy pontjánál már mi magunk sem tudjuk, hogy a Per, az Átváltozás vagy a Kastély elevenedik meg előttünk, és nem is értjük, hogy K. bíróságra érkezett, hivatalba, vagy dolgozni. Egyre nagyobb a zűrzavar, megjelennek K. segédei, akik nem a segédei, de mégis azok, majd a szereplők egyre szürreálisabb helyzetekbe keverednek, ahol továbbra sem tudjuk, hogy K. hogyan fog feljutni a kastélyba megbízójához, aki egy ponton megköszönte eddigi munkáját, amit K. el sem végzett.
A darab végén pedig leereszkedik egy vászon, a kastély tetején ifj. Vidnyánszky és az elöljárót alakító Hegedűs D. Géza között ekkor játszódik le az utolsó beszélgetés, elölről és hátulról is látjuk őket, kicsiben a színpadon, nagyban a filmvásznon. A látszólagos célegyenesben aztán K. magára marad az utolsó instrukcióval: meg kell találnia, hogy a nála lévő kulcs melyiket nyitja a lassan alászálló lakatok közül. A siker előtt egy újabb teljesen értelmetlen és teljesíthetetlen feladatban marad abba a darab.
Az előadás látványos volt, a színészek akrobataként mozogtak a feállított állványzaton, néhol szinteket ugorva, felkapaszkodva. A darabban teljes káosz uralkodott, zene, stroboszkóp, füstgép, tánc, tányérdobálás, szinte teljesen odanemillően váltották egymást, még nagyobb zűrzavart okozva a nézőben. A színészek néha összekacsintottak a nézőkkel, egy pillanatra kilépve a darabból. Üdítő volt olyan darabra beülni, ahol a technikai háttér maximálisan biztosítva volt, a hangosítás, elektronika, minden teljesen gördülékenyen zajlott,így még az sem tűnt fel, hogy a darabban nem volt szünet sem. Nem is igényeltük, annyira feszülten figyeltük, hogy mi lesz K. sorsa, hogy a játékidő hamar elszállt.
Az előadás végén pedig azon gondolkodtam, hogy bár most jót szórakoztunk az előadáson, azért Kafka világa nem csak a színpadon elevenedik meg. A magukat őrnek képzelő kapuőrök, liftkezelők és portások, a hivatalok világában ugyanis gyakran mi is pont annyira vagyunk elveszve, és pont annyira vagyunk kitéve a hivatalnokok kényének kedvének, mint K. a Kastélyban.
Domolky Daniel,Vígszínház
