Egy évvel ezelőtt, május 3-án megállt a lélegzetünk. Aztán kapkodtuk a levegőt május 4-én is, amikor a Vladislav Ribnikar iskolában történt tömeggyilkosságot követően még egy ámokfutás történt. Összesen tizenkilencen haltak meg, tizennyolcan megsérültek a két nap alatt, s megannyi érintett lelkében a mai napig űr tátong, a szemtanúk még mindig gyerekek, sokan minden nap ugyanazon az ajtón mennek be az iskolába, ahol azon a május 3-án egy felfoghatatlan tragédia történt. Ki tudja, volt-e alkalmuk kisírni magukat, üvölteni, hogy ez az egész nagyon nincs rendben, meghallotta-e valaki a segélykiáltásukat, hogy nem ilyen társadalomban akarnak felnőni, nem ilyen felnőtteket akarnak maguk köré.
Hiába a tüntetések, hiába a segélykiáltás, hogy Szerbiának meg kell állnia. Szerbia nem állt meg, nem lett akkora csend, hogy meghalljuk a belső hangot, hogy őszintén szembenézzünk saját magunkkal: a történtekért a társadalom egészében felelős, a változást pedig csakis mi, alulról tudtuk volna kezdeményezni.
Elmaradt oly sok minden, ami valódi, értékelhető válasz lett volna a tragédiára, amit most, egy évvel később is nehéz megmagyaráznunk magunknak. Elmaradt a valódi párbeszéd, az, hogy valódi szakemberekre bízzuk magunkat, hogy belássuk, ezzel már nem tudunk egyedül megbirkózni. Nem alakultak mozgalmak, egyesületek, amelyek valódi változást kezdeményeztek volna, elkezdték volna begyógyítani a sebeinket. Nemcsak a május 3-án és 4-én történtek miatti sebeket, hanem mindazokat, amelyeket a kilencvenes évek óta mi és a szüleink, nagyszüleink szereztünk, amelyeket szándékosan vagy akaratlanul ejtettek rajtunk, és amelyekkel sohasem néztünk igazán szembe.
Nap mint nap elindulunk, hisz élni kell. Ami volt, elmúlt. Azt mondogatjuk magunknak, minden rendben lesz. A problémák, fel nem dolgozott traumák pedig ott maradnak a szőnyeg alatt, ahová söpörtük ezeket. S maradt a fel nem oldott feszültség is. A kérdés, hogy mikor és hogyan robban újra.
