Május harmadikán lesz egy éve, hogy a belgrádi Vladislav Ribnikar Általános Iskolában a tizenhárom éves Kosta Kecmanović lelőtt nyolc diákot, valamint a biztonsági őrt, és több személyt, köztük egy tanárnőt is megsebesített. Később a rendőrök közzétették, hogy a hetedikes diák otthon elkészített egy fekete listát (amit kamerák előtt közzé is tettek), s azokat tervezte megölni, akik azért kerültek rá, mert őt csúfolták, de az ámokfutása során olyanokat is a halálba küldött, akiknek a neve nem szerepelt a listán.

A kiközösítés, megalázás, zaklatás, szekálás sűrűn előfordul az ilyen korú gyerekek körében, mint ahogy kisebb mértékben ugyan, de jelen van a középiskolákban, a felsőoktatási intézményekben és sajnos néha még a munkahelyeken is. Az emberek egy része ilyen, az viszont egyéni érzékenység és megküzdési képesség kérdése, hogy az egyén miként cselekszik a kör közepén állva elfut, küzd, visszaüt, sír, bölcsen ignorál, vagy hallgat, tűr, elfojt és végül sajnos gyilkol.

Lehet mondani bárkire ilyenformán, aki valaha kilógott a sorból – ez tizenöt évvel ezelőtt a fekete ruhák viselését és a metál életstílussal párosult elmagányosodást jelentette, ma már inkább azt, hogy „nincs ’24-es Samsungja, eredeti sneakere, követőszáma nulla, hogy „cringe” – magyarul ciki es furcsa, dobáljuk meg már valamivel az iskolaudvaron, vagy csak simán zárjuk ki a buliból”.

Szomorú. Annál is inkább, mert a következő lépés a sokszor mindenféle átmenet nélkül homlokra ragasztott „billog”, hogy az illető szociopata, beilleszkedésre képtelen lelki sérült, a társadalom önmagát példás mintapolgárnak tekintő autoriter rétege meg mossa kezeit: neki ehhez nincsen köze, ő ezért nem hibás. Az a bizonyos réteg, amelyik furcsamód pont az állítólagos poszt Covid válság éveiben gazdagodott meg, általában önmagához hasonló egyéneket fogad köreibe, fokmérője az anyagi jólét – és mindeközben figyelmen kívül hagy egy óriási, megoldatlan társadalmi problémát.

A kollektív magányt.

Kosta Kecmanović ámokfutását vagy az újvidéki gyerekgyilkosságokat elkövető Lav és Martina P.S öngyilkosságát ez a paradox módon önmagára igényes, de más gondjaira immunis társadalmi elit távoli, ijesztő true crime epizódként nézi végig úgy, hogy vele ez aztán biztosan nem történhet meg, ami lehet adekvát önvédelmi mechanizmus is.

Csakhogy ez most nem az internet, hanem a valóság. Gyorsan ki kell hát találni valamit, hogy ellensúlyozzuk a sokkot.

Jönnek a „megkérdőjelezhetetlen megállapítások”, az értelmetlen okoskodások, a megmondom a tutit kommentelők és társaik.

A videójátékok a hibásak, a drill zene a hibás, a TikTok challenge a hibás, de nem is, az egész TikTok a hibás. Elon Musk a hibás, Bill Gates a hibás, a politika a hibás, XY szekta a hibás, a propaganda a hibás, az Insta a hibás, ez a „lusta, márkamániás generáció” a hibás, sőt, Amerika a hibás vagy nem is, Kína – azonnal elindul a bűnbakképzés és a bulvársajtó közbeszéden alapuló ködösítése.

Ezzel szemben egy valóban empatikus, felnőtt, intelligens ember az említett esetek – és ehhez hasonló amerikai esetek pszichodinamikáját, a Covid–19 lezárások gyerekekre gyakorolt utóhatásait, a kifordult társadalomműködési mechanizmusokat, a hamis és valódi követőszámok által szándékosan generált irigységet, a reklámok által sugallt „te is a város legmenőbb arca lehetsz” üzeneteket, vagyis a kamu influenszer jelenséget vizsgálja inkább, vagy azon tűnődik, hogyan lehetséges az, hogy egy tizenhat éves középiskolás úgy tudja, hogy Yehudi Menuhin egy női megainfluenszer, Van Gogh pedig vámpírvadász. A szekunder szégyenérzet itt már kevés.

A kérdés itt az, mi a kiváltó ok, a törésvonal, ami olyasmihez vezethet, mint egy magányos orosz rulett a szobában, erőszakos viselkedés az utcán, lőfegyverrel hadonászás a buszmegállóban, egy kétéves gyerek vagy az osztálytárs megölése. Írom ezt úgy, hogy pontosan tudom, mennyit ér egy élet és a szülők összeomlását látva a felvételeken a Vladislav Ribnikar iskola előtt komolyan és habozás nélkül bele merek kérdezni vagy inkább tehetetlenül ordítani, bármilyen szakmaiatlan, mi több, etikátlan, a társadalom képébe, hogy mégis milyen világban élünk itt, mindannyian.

A fenti felvétel durva realitása nélkülöz minden észszerű magyarázatot, okfejtést, továbbgondolást, mint ahogy az utólagos számvetések és sajnálkozások is puszta szócsépléssé silányulnak egy pillanat törtrésze alatt.

Mit is lehetne mondani egy olyan világban, amelyben a Squid Game nevű koreai videójátékot egy tizenhárom éves gyerek ámokfutásával hozzák kapcsolatba szakértők és pszichológusok, ahol több és jobb mindenki mindenkinél és ha kérdezni mersz, hogy miért van ez így, mire föl ez a hirtelen versengés, máris ott van rajtad a bélyeg, hogy frusztrált vagy és hibáztatsz.

Mert a követők, meg a lájkok.

Ez az egyetlen mérce, érték, mérvadó tényező, az egyetlen mérőfoka társadalmi státusznak, megbecsülésnek, tehetségnek, életnek, embernek, a végső fügefalevél.

Aki ezt megkérdőjelezi, az bizonyára irigy. Ez pedig az előre gyártott instant válasz minden kételkedő vagy tényfeltáró kérdésre és úgy fest, hogy ez egyelőre így is marad.

A tizenévesek meg továbbra sem tudják, hogy kicsoda Lajkó Félix, Nagy József, El Kazovszkij, Van Gogh, Sylvia Plath, Csáth Géza, Farkas Bertalan, Carl Sagan, Bartók Béla, John Lennon, Peter Brook…

De azt aranykeretbe foglalják, aki teljesen mindegy, mivel, főként a semmivel összeharácsol magának párszáz lájkot vagy párezer követőt.

Nem kell félreérteni, ez a cikk nem egy megkeseredett negyvenes vádirata a kibernetikus billentyűzet által uralt jelen es jövő ellen – hiszen a másik oldalon ott vannak a forradalmian új hangzást, képi világot kitaláló fiatal zenészek, vizuális művészek és az értelmes dolgokról jól beszélő videósok.

Negatívumot én a Rózsikákról írtam, a bárkikről, akikből a hozzá hasonló bárkik lájkolnak és hozzák létre a falu celebjét, hogy a Rózsika a TikTok újdonsült influencereként még József Attilát is lenézhesse. Az meg tényleg szégyen, hogy iskolákban egy reality szereplőről íratnak dolgozatot hatodikos gyerekekkel.

De van egy jó hírem.

Egyszer minden véget ér.

A változás általában elkerülhetetlen.

Bicskei Flóra