Mennyire drámai a Vajdasági Magyar Szövetség erodálódása? Kell-e tartania a kisebbségi érdekvédelmi szervezetnek attól, hogy a Szerb Haladó Párt előbb-utóbb bekebelezi? Miért nem tudott győzni az egyesült ellenzék Újvidéken? Mennyire lejtett a pálya, és mi szükséges ahhoz, hogy megérjen a rendszerváltás Szerbiában? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ Tóth Szilárd János politológussal és Vataščin Péter újságíróval.
Pásztor Bálint VMSZ-elnök úgy fogalmazott a választásokat követően, hogy a pártja „talpon maradt”. Pedig volna ok csalódottságra: a VMSZ egy csomó magyar többségű településen, például Kishegyesen, Csantavéren, Horgoson és Adán nem tudott győzni. Mi magyarázza ezt?
Vataščin Péter: Habár nem nevezhető közvetlenül drámainak a VMSZ talajvesztése, az erodálódás ettől még tény. Hogy ez miért van így, annak összetettek az okai. Kutyafuttában a következő szempontokra kell figyelnünk… Mindenekelőtt számolni kell a társadalmi leépüléssel. A vajdasági magyarság nemcsak az elhalálozás, ill. az alacsony születésszám vagy az elvándorlás, de részben még az asszimiláció miatt is fogy. Emellett a társadalmi értékrend s a választói magatartás is átalakulóban van: a VMSZ szilárdnak tűnő szavazóbázisa, ill. a választásokkal kapcsolatban érdektelen vajdasági magyarok mellett jelentékeny csoportot képeznek azok is, akik akár a szerbiai hatalomra (elsősorban a Szerb Haladó Pártra), akár az ellenzékre voksolnak. Ehhez szorosan hozzákapcsolódik a harmadik szempont: a VMSZ politikai megújulásának kérdése. Új, illetve nem magyar nemzetiségű szavazókat csakis valamiféle paradigmaváltással lehetne megszólítani. Ennek azonban semmilyen komolyan vehető jelét nem látjuk. Amit tapasztalunk, az leginkább kirakatpolitika. Az új elnök, Pásztor Bálint és nemzedéktársai a 10-es években kitaposott és Pásztor István nevével fémjelzett úton haladnak tovább. Ez nem meglepő, hisz gyakorlatilag egész közéleti szocializációjuk során mást sem láttak. Ennek az irányvonalnak viszont – minden szilárdsága ellenére – korlátozott a szavazóbázisa. Ha mindez így marad, a tapasztalt erodálódás és térvesztés fokozatosan ki fog tartani. Szabadkának búcsút inthet a párt, ahogyan már gyakorlatilag Óbecsének is, de 10–15 év távlatában még akár egy Zentán is gondok lehetnek majd, hacsak nem történik valami nagy változás. Kérdés, hogy az említett paradigmaváltás lehetséges-e még. Talán igen. És képes lehet még erre a párt? Alighanem nem. Egyébként a sorolt problémák különböző változatokban ugyan, de mindegyik kisebbségi magyar közéletet nyomasztják.
Tóth Szilárd: A vajdasági magyarok sohasem szavaztak egy emberként az etnikai pártokra, sem a VMDK-ra a 90-es évek első felében, sem a VMSZ-re és a többi magyar törpepártra manapság. Az alapvető trend az, hogy a magyarok többsége, legalább kétharmada az etnikai pártokra szavaz, a maradék meg az aktuális kormánypártra, függetlenül annak ideológiai előjelétől. 2012 előtt ugyanis ez a kisebbségen belüli kisebbség a baloldalra szavazott, ma meg a haladókra. Feltehető, hogy van egy réteg, amely nem hiszi el a VMSZ-eseknek, hogy csakis ők képviselhetnék a kisebbség sajátos érdekeit, és hogy van egy másik réteg, ami egyáltalán nem etnikai alapon szavaz. Azért mondom, hogy ez „feltehető”, mert megfelelő empirikus kutatások híján erről valójában mindenki csak találgat, méghozzá úgy, hogy a magyarlakta önkormányzatokban összeveti a VMSZ-re leadott szavazatok arányát a magyarok arányával az összlakosságban.
Miként hat a VMSZ stratégiája a magyar szavazatok megoszlására?
Tóth: A VMSZ az utóbbi tíz évben kockázatos és kissé rövidlátó stratégiát követ. Az előző elnök, Pásztor István 2012 után reálisan mérte föl, hogy itt egy darabig nem lesz kormányváltás, úgyhogy az állampárttal érdemes a lehető legszorosabb viszonyt kialakítani, a baloldal felé vezető hidakat pedig egész nyugodtan föl lehet égetni. A VMSZ persze az ezredforduló óta szinte az összes szerbiai kormánnyal jóban volt, úgyhogy ami 2012 után megváltozott, az „csupán” a szövetség szorossága. Pásztor István „házasságra” léptette a VMSZ-t a haladókkal. Ez rövid távon sokat hozott a konyhára, például leszállították a kisebbségi pártok parlamentbe jutási küszöbét, és a VMSZ egy sor köztársasági, tartományi és önkormányzati pozícióhoz jutott. Hosszú távon viszont van kockázat: minél inkább úgy látják a vajdasági magyar választók, hogy a VMSZ-re leadott szavazat ugyanaz, mint a haladókra leadott szavazat – elvégre a két párt kívülről nézve kezd összeolvadni –, annál valószínűbb lesz, hogy direktben a haladókra fognak szavazni. Arról nem beszélve, hogy hacsak a VMSZ-esek nem építik újra a baloldal felé vezető hidakat, egy esetleges kormányváltás után a VMSZ-t elég mostoha sors várja.
Mi az eredménye a VMSZ-es stratégiának? Azon túlmenően, hogy néhány magyar többségű önkormányzatban alulmaradt, úgy tűnik, a párt támogatottsága mindenütt visszaesett, Óbecsén például negyedével.
Tóth: A kép vegyes. A VMSZ számára érzékeny veszteség, hogy a négy évvel ezelőtti eredményhez képest szűkült a párt óbecsei, szabadkai és magyarkanizsai bázisa. A közel 90 százalékban magyarok lakta Magyarkanizsán látszik legjobban a haladókkal kötött „házasság” hátulütője, hiszen ebben a városban a haladók majdnem 28 százalékot szereztek. Ezzel együtt a helyzet egyelőre nem válságos. A haladókkal kötött „házasság” kockázatos, de egyelőre nem ártott sokat a VMSZ-nek. Pláne tűrhetőnek mondható a helyzet, ha tekintetbe vesszük, hogy a kisebbségi politizálás utódvédharc: a VMSZ-nek bázist adó magyar közösség elképesztő ütemben fogyatkozik, különösen a 2011-ben hatályba lépett magyarországi állampolgársági törvény hatására, amely után megugrott a kivándorlási ráta. Épp ezért a VMSZ növekedni már nem tud, a reális cél csakis a bázis szűkülésének lassítása lehet. Tíz év alatt a magyar közösség egyharmada eltűnt, ám a VMSZ bázisa korántsem szűkült ugyanilyen mértékig. Ez bizony azt jelentheti, hogy a magyar közösségen belül még nőtt is a VMSZ-re szavazók aránya szemben azokkal, akik „szerb” pártokra szavaznak. Ennek lehetséges szociológiai oka, hogy a magyar közösségen belül visszaesett a városi elem aránya, és megnőtt falusiaké, pláne az északi tömbben élőké, akik körében amúgy is népszerűbb volt a VMSZ.
Mennyire tekinthető kedvezőtlennek a szabadkai eredmény? A haladók megszerezték az abszolút többséget, így elvben a VMSZ nélkül is irányíthatnák az önkormányzatot. Ez elég éles ellentétben áll Pásztor Bálint korábbi várakozásaival, aki polgármesternek készült.
Tóth: Meglepőt mondok: a demográfiai trend ellenére nem tartom kizártnak, hogy a jövőben legyen még VMSZ-es polgármestere a városnak. Emlékezzünk vissza, hogy a közelmúltban, amikor utoljára VMSZ-es polgármestere volt Szabadkának, a magyarok már akkor sem alkottak többséget a városban. Ám a szerb pártrendszer fragmentáltsága miatt – tehát amiatt, hogy a szerb szavazatok sokkal inkább megoszlottak az akkori demokraták, a liberálisok, a szocialisták és a radikálisok közt – a VMSZ meg tudta szerezni a szavazatok relatív többségét. Ezért, ha Pásztor Bálint szeretne egyszer polgármester lenni a városban, akkor ő valójában abban érdekelt, hogy a haladók hegemóniája megtörjön – méghozzá országosan –, és újra fragmentálttá váljon a szerbiai pártrendszer. Ebben az esetben egy kb 25%-os VMSZ-es eredmény elegendő lehetne arra Szabadkán, hogy a párt a VKT legnagyobb frakcióját adja, és talán a polgármestert is.
Az ellenzéki koalíció nagy reményekkel indult az újvidéki választáson, mégis meglehetősen gyengén szerepelt. Mi lehet ennek az oka?
Tóth: Az ellenzék mindenütt rosszul szerepelt, és ennek fő okai ismertek: lejt a pálya, szélsőségesen egyenlőtlenek az erőforrások az állampárt és az ellenzék közt, nem kiegyensúlyozott a médiatér és így tovább. Az is közrejátszott, hogy az ellenzéki választók ellentmondó üzeneteket kaptak az ellenzéki pártok részéről: ki a bojkottot szorgalmazta, ki a szavazást. Nem mellesleg a haladók jó ideje amúgy is jobban szerepelnek Vajdaságban, mint országos szinten.
Mi a véleményük Bojan Pajtić kijelentéséről, aki szerint az SZHP túlsúlyával szemben csakis egy egységes ellenzéki blokk tudna hatékonyan fellépni?
Tóth: Nem értek egyet vele. A szerb választási rendszer arányos, és így nem indokolja az összellenzéki koalíció létrehozását. Egy ilyen koalíciónak elvégre vannak költségei: az egyes pártok bázisai nem mindig adhatók össze. A Demokrata Párt és annak utódpártjai sok ellenzéki választó számára elfogadhatatlanok, főleg a jobboldaliaknak. Ha ennek ellenére a pártok összeállnak, annak a „finnyás” választók lemorzsolódása lesz az eredménye. A Dveri is azután marginalizálódott, hogy beinvitálták a „polgári szalonba”.
Vataščin: Amennyire kételkedek Pajtić kijelentésével kapcsolatban, annyira jóvá is tudom hagyni. A szerbiai ellenzék próbálkozik már hasonlóval egy ideje, s más országokban is látjuk mindezt. Az is tény azonban, hogy az összefogó pártokat, ill. pártcsoportokat gyakran mély ellentétek feszítik szét. A „blokkosodás” igazából elsősorban strukturális és technikai kérdés. Lehet ez jó, viszont az érdekelt pártokat valószínűleg erős, demokratikus konszenzusnak kell egybefűznie, s ezt a választóiknak is tudatosan el kell fogadniuk. Másképp fogalmazva: egy ellenzéki összefogásnak egyfajta demokratikus és társadalmi forradalmat kellene képviselnie.
Az ODIHR elmarasztaló jelentést tett közzé, amely szerint végletesen lejt a pálya a haladóknak. Szabálytalanságok sokasága jellemezte a választást. Meg lehet dönteni az autokratikus hatalmat választásokon?
Tóth: Az biztos, hogy a 2012 előtti állapothoz képest Szerbiában messze több a hatalmi koncentráció, és hogy manapság egyetlen párt önkényesen gyakorolja a hatalmat. Ennek már-már természetes következménye a demokratikus versengés feltételeinek módszeres eltorzítása, ami megnehezíti az ellenzék dolgát. De bármi megtörténhet. A szerbiai rezsim korántsem annyira stabil, mint amilyen stabilnak látszik. Egyszer fel fogják számolni, és meglehet, hogy ebben egy belülről jövő embernek lesz kulcsszerepe.
Vataščin: A Szerb Haladó Párt hatása mára mélységes mélyen átitatja a szerbiai társadalom szövetét. Bárki, aki ismeri egy-egy város helyi viszonyait, az sokadszorra is megdöbbenhet azon, mennyire messzire ment már el az SZHP. Attól tartok, ezen elsősorban a felépített rendszer belső válsága változtathat majd – talán nem függetlenül a nemzetközi kontextustól. Az ellenzéknek pedig addig a harmadik kérdésre adott válasz szerint kell foglalkoznia saját magával, ill. a társadalommal.
