Mint arról beszámoltunk, Szenttamáson elkezdődött az üzleti, úgynevezett retail park építése, amelynek a részeként egy új, a modern szabványoknak megfelelő piactér is épül. A szenttamas.rs oldalon megjelent hír szerint Radivoj Debeljački, a város polgármestere elmondta, a kiskereskedelmi parkban a Maxi (825 négyzetméter), a Pepco (470 négyzetméter), a Sinsay (576 négyzetméter) üzlete, valamint a Galen Pharm (93 négyzetméter) gyógyszertár kap helyet, s a kétmillió euróba kerülő befektetés negyven polgárnak biztosít munkahelyet.

− A projektet a tervek szerint ez év végére befejezik, és az összes üzlet megnyílik. Minimális eltolódással a régi piac helyére új épül, a polgárok ugyanott vásárolhatnak, ahol eddig is, a területet behaton födémekkel burkolják, fedett asztalokat állítanak fel, a standokon kívül elegendő hely marad a normál árusításhoz.

Bevásárlóközpont épül Szenttamáson a piac helyén

Úgy tűnik, az illetékeseket nem zavarja, vagy a rosszabbik eset, nem is tudnak róla, hogy 2018 decemberében megjelent egy interjú, amelyben egy szemtanú szerint a szenttamási piactér alatt 1944-ben likvidált magyar áldozatok tömegsírját rejti a föld.

Hat évvel ezelőtt ugyanis napvilágot látott egy vallomás, egy szemtanú visszaemlékezése. Ez a szemtanú Ćorić Đuka szenttamási lakos, aki halála előtt elmesélte az átélt szörnyűségeket Milan Stijačićnak, hogy megkönnyítse lelkét a tehertől. Ćorić Đuka, akit mindenki csak Đuro bácsiként ismert, elhunyt, vallomása pedig megjelent a www.slobodnisrbobran.com honlapon, melyet Milan Stijačić szerkeszt (a szöveget szerb nyelvről Kiss Csaba fordította le).

***

„– A felszabadulás után, 1944 őszén dermesztő hideg volt. A mai piactér helyén 180 embert végeztek ki, akiket mint horthystákat vagy annak szimpatizánsait fogták el. Néhány nap leforgása alatt mindnyájukat megölték, pedig falunkbéliek voltak. Személyesen ástam el őket – mondta Đuro.

– Közeledett a tél, a hideg az ember velejéig hatolt. Őket csak hozták. Sorra töltötték meg velük a helyiségeket. Meztelenre vetkőztették őket. Az emberek egymás hegyén-hátán guggoltak a padlón összeszorulva a kis helyen. Tömve voltak a középületek pincéi a mai Szent Száva utcában, tömve a községháza, a malom… Engem kiválasztottak, félrehívtak és megparancsolták: „Fogd a lapátot és ásd a gödröket, azután temesd őket, és persze hallgass!” Az emberek könyörögtek, hogy ne kínozzák őket, egyesek kérték, hogy csak öljék meg. És akkor az éjszaka folyamán megkezdődtek a gyilkolások. Hármas-négyes csoportokban vezették ki őket hátrakötött kézzel. Úgy cafatokra verve a gödör széléhez állították a szerencsétleneket, és egyenként hátulról tarkón lőtték.

Lábbal a gödörbe lökték a tetemüket, és folytatták a következőkkel. Ők ölték őket, dobálták a tömegsírba, én meg vártam, hogy befejezzék, és elkezdjem betemetni a hullákat. Egy a meggyilkoltak közül a gödör szélén rogyott össze, és a gyilkosa megparancsolta, hogy lökjem bele. Nekem meg nem akaródzott.

Kezem-lábam remegett a hidegtől is meg a félelemtől is.

Ez, aki gyilkolt, rámfogta a puskát, én meg könyörgőre fogtam: „Ne tedd, elvtárs, én a tiétek vagyok!”

Szerencsére valahonnan ott termett a mi híres Medurić politikai biztosunk, hogy ezt megerősítse, és én megmenekültem. Ez pedig, aki a legvérengzőbb volt és mindössze tíz éve, hogy meghalt mint befolyásos ember, csak a bajsza alatt motyogta mérgesen: „Sokan most behúzódtatok a sorainkba, úgymond a mieink vagytok.”

Ekkor elsírtam magam annak ellenére, hogy próbáltam erősnek mutatkozni: „Az ellenséget nem volt szabad sajnálni.”

Az áldozatok között volt egy legényke is, nem több 18-nál. Kérdeztem tőle az ajtórésen keresztül: „Mi az ördög hajtott, hogy beállj a horthysták közé?” Ő pedig, úgy fiatalon, szépen, a könnyeivel küszködve, remegve a hidegtől meg a félelemtől csak annyit sutogott: „Ki kérdezett? Ők is csak vittek, mint ti!” Még az éjjel megölték.

Öltek azért is, mert valakinek a fejesek közül megtetszett valaki felesége, szép magyar nő, azért is, mert valakinek kellett valaki háza. Öltek a háború előtti adósságért, amit nem kellett így megadni és persze a magyarok iránt érzett gyűlöletből, amiatt, amit azok tettek a háború alatt. Igaz, hogy a kivégzettek tíz százaléka tett valami rosszat, de a többi nem. Aki tényleg bűnös volt, az már előbb lelépett.

Amikor a gyilkos éjszakák után hazamentem, senkinek sem mondtam semmit. Megfenyítettek, hogy hallgassak. És én hallgattam. Máig. Ezek a képek és a félelem egész életemen végigkísért. Féltem az új hatalomtól, időnként behívtak, és megkérdezték, milyen volt a háborúban. Persze, hogy nem ok nélkül hívtak be. És én ezt tudtam.

Azt mondtam, hogy még több „gömböst” kellett volna megölnünk, és ezen maradtunk. A magyarok legyilkolásáról csak suttogtunk a faluban, a legyilkoltak családjai kínok között vergődtek, és hallgattak, mint a sír. Nemrégen találkoztam egy háború utáni kommunistával, mondom „háború utánival”, mert a háború alatt nem volt az (de a vérengzések alatt megmutatkozott), és kirepült a számon: Isten segítsen!

Felé indultam, hogy lekezeljek vele. És akkor kígyót-békát kezdett mondani rám is meg az Istenre is, és elfordult tőlem köszönés nélkül. Ekkor olyan félelmet éreztem, mint még soha. Még mindig itt vannak, le s föl sétálnak a faluban, megölnek. Ezek után ágynak estem, belázasodtam és napokig beszéltem álmomban. Amikor magamhoz tértem, a lányom elmondta, hogy lázálmomban a háborúról beszéltem. Azt is mondta, hogy könnyíteni kell a lelkemen azzal, hogy ezt elmondom. Soha senkinek nem beszéltem a keserveimről. A rémálmaimról, az álmatlan éjszakáimról, a legyilkoltak rendszeresen visszatérő képéről. Mivel a lányom nem tudott meggyőzni, jöttél te, és elvittél a piactérre. Megmutattad a keresztet, amit valaki útközben felállított. Láttam, hogy te tudod, és azt mondtam, hogy én is elmondom neked, amit tudok. Te írd le, hogy könnyítsek a szívemen és a lelkemen. Én már nem húzom sokáig, az utam végére értem. Csak arra kérem a Jóistent, hogy ne szenvedjek a másvilágon…

Nem tudom mi lesz Đuróval odaát, de hogy itt nem könnyű neki, az biztos. Nem könnyű neki, de még nehezebb azoknak, akik elveszítették a szeretteiket abban a nehéz időben.

Az áldozatok hozzátartozóinak és a hóhérjaik agóniája csak úgy szüntethető meg, ha bevalljuk, hogy áldozatok voltak és a házaink közelében alusszák örök álmukat betemetve, mint a kutyák. Ha a földi maradványaikat kiemeljük, és egy közös sírban megjelölve emberhez méltóan eltemetjük őket, akkor talán megbékélünk. Ebben nincs politika, csak emberség. A beszélőtársamnak Đurónak nem volt bátorsága kijönni az autóból és a piactér betonjára lépni. „Nem tudok gázolni rajtuk!”, csak ennyit mondott. Ez csak egy a sok esetből, 412 ember végeztek ki. Van-e 74 év után bátorságunk szembenézni valamivel, ami sok polgártársunk lelkét nyomja? Vagy mi is hallgatunk és cinkosok leszünk?”

***

A szövegből egyértelműen kiderül, hogy a központban ölték meg az ártatlan áldozatokat, és az is, hogy ott is temették el őket, hiszen Đuro éppen amiatt nem akart a piactér betonjára lépni.

A mostani híradás egyelőre nem szól erről, de szomorú várakozással tekintünk az elé, hogy mi fordul ki a földből a munkagépek nyomán – vagy ha esetleg újabb évtizedekre borul felejtés az itt elhantolt áldozatokra. És az is nagy kérdés, hogy az ügyben megszólal-e a Vajdasági Magyar Szövetség és a Magyar Nemzeti Tanács, vagy ők is inkább a hallgatást választják.

FRSSÍTÉS: 

Cikkünk megjelenése után több, megbízható forrásból a következő információkat kaptuk:

Két nagyobb és egy kisebb, vagyis összesen három tömegsírt találtak a piactér főbejáratától nem messze, vagyis a mostani áruház és a piaci asztalok közötti részen, a nyilvános illemhely irányába. Itt volt található a fűrésztelephez vezető út, mellette jobb és bal oldalról pedig esővíz elvezető árok volt. Többen is úgy tudják, hogy a kivégzőosztagosok csak az árkot mélyítették ki, utána betemették, mert mintegy 70-80 centiméter mélyen voltak a csontok egymáson. A sírokról szóló infót eltussolták, a csontokat a földdel és a feltört betondarabokkal együtt még aznap ismeretlen helyre szállították.

A többi tömegsír valószínűleg a pár évvel ezelőtt épült, és zúzott kővel beszórt parkolóhely alatt lehetett, a piac mögötti területen, s minden bizonnyal ott nem ástak le csupán 20-30 centiméter mélyre. Ott volt valamikor a gőzmalom (fűrésztelep) lerakata és szemétdombja is. Meg nem erősített információk szerint innen annak idején elhordták a csontokat, de a többi tömegsírt nem tudták pontosan beazonosítani, ezért először 1947-ben, majd 1950-ben és végül 1953-ban az egész piacteret lebetonozták.