Kora reggel borús volt az ég, Újvidékre érve dél körül szemerkélt az eső, de mire Anikóval kijutottunk a kopár, elhagyatott gyártelepre emlékeztető temetőbe, hirtelen átforrósodott a levegő. Anikónak sikerült a Pirosi utca virágüzletének elárusítónőjét rábeszélni, hogy időben elkészítse a koszorút, amelyet Vickó Árpád koporsója mellé helyeztünk, majd kifejeztük részvétünket a hozzátartozóknak.
A felesége Milena nem jelent meg a temetésen mert férje ápolása közben gerincsérülés érte, úgyhogy iszonyú fájdalmak közepette kellett az ágyban mozdulatlanul fekve maradni. Megjelent Vickó rokonsága, a fia és a menye, valamint azoknak a barátai, néhány osztálytársa és vagy 7-8 régi munkatársa az újvidéki rádióból, úgyhogy a temetés szigorúan szűk körben zajlott le. Furcsa, hogy Újvidék városa nem képviseltette magát, hiszen manapság, mikor a kormánypárt nem győzi dicsérni a szerb-magyar barátságot, illene tudni, hogy e város fia Vickó Árpád megvetette a barátság kulturális alapjait. Erre büszke lehetne Újvidék és szívesen láttam volna a város polgármesterét a gyászolók között.
A vajdasági íróegyesület se hallatta a hangját. Hol vannak a vajdasági magyar írók, akiknek a műveit szerbre fordította, kérdezi tőlem Árpád egykori osztálytársa. Augusztus közepe van, bizonyára nyaralnak, vagy Budapesten tartózkodnak, mentegetem a kollegákat.
A sivár és kopár sirkertben az általános újvidéki sivárságról töprengtem, amit még hangsúlyosabbá tett az N1 esti híre: Újvidék városának szívében vagy tíz méterre a Mária neve katolikus templomtól mélygarázst építenek. A Tanurdžić palota falai már repedeznek, a templom falai is repedezni kezdtek. A kivitelező tiltakozik, a templom falainak repedezését nem az építkezés okozza. Nem, nem, dehogy. Magától repedezik. Egy szép napon majd magától dől össze. Mint ahogy magától dőlt össze a régi Újvidék központjának számos épülete. A múltat el kell felejteni, mivel a történelmet újra kell írni.