Kisgyerekkorom nyarait a nagytatámmal töltöttem. Naponta elmentünk a fazékkék Fityójával megnyesőzni a közeli gyümölcsösünket, ami megnyesőzve ugyan soha nem lett, mert egy kis álldogálás után rendszerint úgy ítéltük meg, hogy túl meleg van a munkához, én mégis kaptam egy mentás-csokis fagyit a boltban hazafelé jövet. Most is emlékszem a szürke micijére, a cigifüsttel kevert arcszeszillatára és a Szabadkai Rádió vasárnap délutánonként együtt hallgatott Szívküldijére.
Nem mondhatnám, hogy túlzottan eseménydúsak lettek volna azok a hónapok, mégis nosztalgiával gondolok vissza rájuk, talán azért, mert azt adták, amiből azóta csak kevés jutott: állandóságot és kiszámíthatóságot, biztonságot és nyugalmat.
Míg felnőttként folytonos időhiányban szenvedek, gyerekként az idő végtelennek tűnt. Volt belőle elegendő ahhoz, hogy mindent aprólékosan megfigyelhessek: az emberek arcát, a bútorkárpitok anyagát, a kismacskák növekedését. Mint ahogy Margaret Atwood Untam című versében is benne van:
„Még / csak nem is unalom volt, hanem valami / folytonos, alapos nézelődés, keresés, szemlélése az apró / részleteknek. Rövidlátás. A kopott szegélyléc, / az üléshuzat bonyolult / mintája. Savanyú agyagmorzsák, a szemcsés / rózsaszín kőzet, benne vulkáni erezet, legyezőkoralljai / a száraz mohának, a feketébe, majd őszbe játszó / haja a tarkóján. / Néha ő fütyörészett, néha / meg én. Unalmas ritmusa annak, ahogy mindent csináltunk / újra meg újra, cipeltük / a fát, törölgettük / az edényeket. Ilyen apró részletek. Ezzel / töltik az állatok idejük javarészét, / hordják ki a homokot szemenként járataikból, / beviszik üregeikbe a faleveleket. Ilyesmikre / figyelmeztetett engem, és én csak néztem / szögletes ujján a spirális vonalakat, a földet / a körme alatt. Miért emlékszem úgy, hogy többet sütött a nap / akkoriban mindig, bár gyakrabban / esett az eső, s hogy a madárdal is több volt? / Alig vártam, hogy valahogy / kiszabaduljak onnan, bár- / hová, csak el. Talán mégis / az unalom a nagyobb boldogság. Most már tudnám.”
Iskolásként azután azok közé a gyerekek közé tartoztam, akik nem várták a szünidőt. Míg az osztálytársaim minden nap euforikus hangulatban törölték le a táblára írta VAKÁCIÓ szó újabb betűjét, én sajnáltam, hogy több mint két hónapig nem fogok találkozni a tanító nénivel. A nyaram egy részét aztán az újonnan kapott tankönyvek tanulmányozásával, végtelenített tévénézéssel és némi barátnőzéssel töltöttem. Az akkori kedvenc helyemre, a közeli bányatóhoz ritkán mentünk el fürdeni, mert a szüleim földműveléssel foglalkoztak, és a főszezonban se idejük, se erejük nem lett volna strandra vinni. Szóval a nyári szünetről nekem mindig az unalom jut először eszembe. És ez kamaszkoromban sem változott meg, pedig azok a nyarak már a napszámból nyert plusz zsebpénzről szóltak. De aki szedett valaha krumplit, az tudja, hogy hiába megterhelő testileg a fizikai munka, ha valakinek szellemi kihívásra is szüksége van, az bizony veszettül unatkozni fog a földeken, pláne, ha híján van a jó társaságnak.
Akkor ebben semmi jót nem találtam, de most már tudom, hogy elég sok haszna volt a dolognak: annyit agyaltam a múlt eseményeiről és a jövő lehetséges alakulásáról, miközben a jelenbeli problémáimra kerestem a megoldást, hogy közben tudatosabb lettem, és ez segített a később rám váró nehéz helyzetek önazonos rendezésében. Úgy is mondhatnám, hogy kitaláltam magam: annyit ábrándoztam, hogy idővel arra is rájöttem, hogyan valósíthatnám meg az álmaimat úgy, hogy hasonló példák nem igazán álltak előttem. És azt hiszem, az unatkozás a legjobb kreativitásfejlesztő gyakorlat is: a megfelelő buliszettek összeállításától a fejben megírt regényekig elég széles palettán mozog mindaz, amit közben találtam ki.
A kisfiam igazi alfa-generációs: a szünidőben úgy ébred, hogy az első kérdése az, hogy mit csinálunk ma, és ha a válasz nem kielégítő a számára, azonnal képernyőidőt kér. Ha egy percig nem történik – az ő szemszögéből nézve legalábbis – semmi érdekes, azt kérdezgeti, hogy most meg mit csináljon. Ilyenkor kerülnek elő a régi játékok és könyvek, válik érdekfeszítővé a birkózás, a kutyák dögönyözése, a növények és a rovarok tanulmányozása az udvaron. Az egyre inkább digitalizálódó világban őt érő rengeteg inger után ez valóban a feltöltődést jelenti.
Ha nem tesszük lehetővé, hogy a gyerekeink unatkozzanak, ennek a lehetőségét vesszük el tőlük: ha egész nap hagyjuk őket videójátékozni, vagy ha táborról táborra hurcoljuk őket anélkül, hogy egy napot is szánnánk a pihenésre, akkor tulajdonképpen programtól programig kiégő kis felnőtteket csinálunk belőlük. Pedig az ő idegrendszerüknek még nem erre van szüksége, hanem arra a fajta csendes szemlélődésre, amit én is megéltem a nagytatám társaságában.
Fontos persze az is, hogy legyen kivel megélnie ezt egy gyereknek: hogy legyen a környezetében egy vagy több olyan felnőtt, aki képes válaszkészen gondoskodni róla. Aki nem ordítja le a fejét, ha fel akar mászni a legmagasabb fára, hanem vele mászik; aki „előcsúszik” az akvapark legnagyobb csúszdáján, ha a gyerekét ez megnyugtatja; aki sötétben is elbiciklizik vele a játszótérre, hogy megnézzék, mekkora villámokat vetnek a kezeik a fémjátékokon az elektromos töltéstől. Legyünk ilyen felnőttek!
Berényi Emőke
