A közelmúltban két olyan sajnálatos eset is történt Szerbiában, amelyek során egy helyi politikus, illetve a hatalommal vélhetően szoros kapcsolatot ápoló civil azzal a kérdéssel igyekezett súlyt adni szavainak, hogy feltette a kérdést: Tudja-e, ki vagyok én?
Ezzel fenyegetőzött az az édesanya, aki az egyik újbelgrádi általános iskola biológiatanárán kérte számon gyermeke év végi osztályzatát, miközben a haját tépte, a földre döntötte, és a padlóhoz verte a pedagógus fejét.
A másik eset Nagybecskereken történt nemrégiben, amikor Vera Milošev alpolgármester ki akart zavarni a moziból egy fejlődési rendellenességgel élő 12 éves fiút, az őt kísérő nagynénitől pedig megkérdezte: Tudja-e, ki vagyok én? – miután közölte, hogy „ez az ő városa”, a nyomaték kedvéért még a középső ujját is megmutatta nekik.
Nem ártalmatlan kérdések ezek, és nem is a kérdésfeltevő identitásválságát tükrözik: olyan alacsony szociális intelligenciával rendelkezők teszik fel, akik azt hiszik magukról, hogy ők törvényeken, szabályokon felül állnak. Az ő környezetük és a mi hallgatásunk pedig támogatja őket ebben.
Erről jutott eszembe egy városi legenda, amely állítólag a belgrádi reptéren esett meg. Egy Tivatra tartó belgrádi járatot a rossz idő miatt törölni kellett, emiatt az pultoknál hatalmas sorok alakultak ki. Egy fontoskodó férfi mindenáron elsőként szeretett volna felkerülni a következő gépre, de amikor az ügyintéző türelemre intette, ő is feltette a kérdést: Tudja-e, ki vagyok én?!
A hölgy ekkor mikrofont ragadott. „Egy kis figyelmet kérek! A hazai járatok check-in pultjánál van egy utas, aki nem tudja, ki ő. Ha tud neki valaki segíteni ebben, kérem, jelentkezzen a kilences pultnál!”
Nem lehet mindig tréfával elütni egy ilyen dolgot, de ha a kiállásunkkal vagy később a jog eszközével nem üzenjük az, hogy az ilyen viselkedés elfogadhatatlan, akkor csendestársak leszünk ebben, mert a hallgatás bátorítás. Ha felszámoljuk a félelmeinket, előbb-utóbb városi legendákká válhatnak korunk kivagyokénjei is.
