Négy barátnő Opatijában nyaral. Ha utolsó kimenőjükre nem lesz olyan vékony a pánztárcájuk, hogy arról kell dönteniük, ki lesz az a kettő közülük, aki bemehet a discóba, és még egy kólára is futja, és történetesen nem téved oda három görög legény is, akik megmentik a helyzetet, majd évtizedekkel később nem szólít meg Evia-szigetén Marika, azaz Maria… Szóval ez is egy olyan történet, ami alátámasztja, hogy nincsenek véletlenek.
Kicsi ez a világ, lépten-nyomon ismerősbe botlik az ember, de megtörténik, hogy új ismerősöket, barátokat is szerez. Így történt velem a nyáron, amikor Görögországban nyaraltunk, és éppen a vízből kifelé jövet arra lettem figyelmes, hogy valaki integet. Ismerős lenne? – kérdezem magamtól, de gyorsan rájövök, hogy nem. „Beszélnek magyarul?” – kérdezi egy szépkorú asszony. „Igen” – mondom, és már következik is a kérdés: „Honnan jöttek?” „Újvidékről” – válaszolom én, és erre az újdonsült ismerős rácsodálkozik: „És beszélnek magyarul?” Rövid magyarázkodás kovetkezik, hogy hát mi magyarok vagyunk, és miután én is kíváncsi lettem, hogy belebotlottam az első magyarul beszélőbe Evia-szigetén, kezdődik a beszélgetés.
Számomra nagy volt a rácsodálkozás, hogy egy falubelihez van szerencsém, mert, mint utóbb kiderült, a Győr környékéről elszármazott Marika éppen Pefkibe ment férjhez. Szinte filmbe illő történet.
– Csiszár Mária vagyok – a lánykori nevén mutatkozik be. – Jugoszlávia nagyon fontos hely az életemben, mert ott ismerkedtem meg a férjemmel. Kalandos ismerkedés volt – emlékezik vissza az életét gyökeresen megváltoztató nyaralásra.
– Négyen voltunk barátnők, akik elutaztunk 3 hétre Opatijába nyaralni. Bejártuk Isztriát keresztül-kasul, az utolsó este pedig szerettünk volna még egyet discózni, de fogytán volt a pénzünk: vagy bemegyünk ketten, és még egy kólát is elfogyaszthatunk, vagy mind a négyen bejutunk, de nincs kóla. Ezen diskuráltunk a szórakozóhely bejáratánál, amikor ott termett három görög srác, és megszólítottak bennünket. Mi a probléma, lányok? – kérdezték angolul. Hát az, hogy nincs elég pénzünk, hogy bejussunk. Az nem gond, mondták nagyvonalúan, s beinvitáltak bennünket, ittunk, ettünk, táncoltunk – emlékezik vissza Mária. – Az est vége az lett, hogy haza is fuvaroztak bennünket, és mivel utolsó estéről volt szó, búcsúzásként címet cseréltünk. Ezt követte egy hároméves levelezés. Angolul írt, nagyon tetszett, hogy szépen és helyesen is. Egy év levelezés után a barátnőmmel meglátogattuk Görögországban, a következő évben pedig ő jött el hozzánk a sógorával. Ekkor megkérte a kezemet. Mivel a szüleim nem tudtak vele értekezni, úgy sült el a dolog, hogy én kértem meg apukámtól a kezemet – emlékezett vissza mosolyogva Marika.
Három esküvő is volt
Csiszár Mária a Győr környéki Koroncról származik. Ott járt iskolába, tanítóképzőt fejezett. Tanítónőként kezdett dolgozni, majd a sors közbeszólt: miután felkerült Pestre, hogy egyetemre iratkozzon, azon a bizonyos isztriai nyaraláson megismerkedett szíve választottjával, s nem lett semmi a tervezett számviteli főiskolából – Görögországot választotta.
– Háromszor esküdtem meg a férjemmel. Először Magyarországon volt a polgári esküvönk. Én katolikus vallású vagyok, szüleim nagyon vallásosak voltak, s anyukám szerette volna, ha templomban is megesküdünk. Férjem ebbe beleegyezett, s az esküvő előtt még hitoktatásra is járt nálunk egy tolmáccsal. Az Ave Mariára vonultunk be az esküvőre a templomba, s a szertartás után egy szűk körű ebéd volt cigányzenével. Részéről csak a testvérei voltak ott a férjeikkel és természetesen a görög tolmács. Amikor kikerültem Görögországba, minden okmányt lefordíttattam, s meg kellett esküdnünk a görög templomban is, mivel akkor itt még polgári esküvők nem voltak, a magyar esküvőt meg nem ismerték el, mivel én katolikus voltam. A férjemnek is nálunk alá kellett írnia egy papírt a templomban, hogy a születendő gyerekeket a katolikus hit szerint neveli majd… Egy olyan kis templomban esküdtünk itt, a hegyen (Pefki, szerz.megj.), ahol mi voltunk az első pár, aki ott esküdött. Nagyon romantikus eküvő volt. Egy falubeli fiatalasszonytól kaptam a menyasszonyi ruháját, aki nemrég ment férjhez, a kislányok gyűjtötték a csodálatos vadvirágot a csokromhoz. Egy teherautóval vittek fel bennünket a hegyre, a templomba. Az egész falu ott volt az esküvőn, a harmadikon. Azóta minden évben felmegyünk oda, s viszek egy szentképet. Tele van vele a templom. Amikor két éve nagy tűz volt itt, minden leégett, de a templom érintetlen maradt… Úgyhogy minket nem fog még az ún. kapa sem elválasztani… – véli Marika, ahogy visszaemlékezik az 1977-ben történtekre.
Jobban ismeri a helyi szokásokat, mint sok görög
Akkor még a turizmusról nem is álmodtak Evia-szigetén. Nagyon elmaradott vidék volt. Közös életük legelején ott éltek. Marika már akkor szeretett főzőcskézni, és sokszor megtörtént, hogy nem talált pl. tejet, hogy palacsintát süssön. A következő évben már hoztak tejet a boltba.
Szerinte az ország bizonyos részein még mindig le vannak maradva, nagy a különbség a nagyon gazdagok és a szegények között.
A kérdésre, hogy mennyire volt nehéz elfogadni a másféle szokásokat, az új életet, Marika ezt válaszolta:
– Nagyon nehéz volt. Elsősorban a nyelv volt az, én csak angolul meg egy kicsit oroszul beszéltem. Lassan megtanultam a szokásokat. Mára én nagyobb görög vagyok azáltal, hogy mennyivel jobban ismerem a szokásokat, mint sok más idevalósi – állítja.
A család nagyon szépen befogadta, és megszerették a magyar menyüket. Rövid ideig éltek Pefkiben, miután férje búcsút intett a tengerész életnek – rádiós volt a hajón –, Athénbe költöztek. Ott taxisként kezdett dolgozni. Marika nagyon keveset dolgozott, főleg a gyereket nevelte, de emellett mindig csinált valamint. Sokat kézimunkázott, s abból próbált pénzt csinálni, de varrodában is végzett különböző munkákat, azonban itt nem jelentették be. Kicsit sajnálja, hogy a kevés munkaév miatt nincs nyugdíja, de a családi örökség révén kapott föld bérleti díjával egészíti ki a családi kasszát. A nyári hónapokat abban a szép kis családi házban töltik Pefkiben, amit időközben építettek. Ennek közelében van az a kis családi házrész is, amit a férje örökölt, és ahol a közös életüket kezdték.
A görög ízek a 70-es években ismeretlenek voltak Magyarországon. Amikor vendégségbe jöttek hozzájuk, először csak olajbogyót, fügét, déligyümölcsöt, feta sajtot, oregánó fűszert hoztak, majd olívaolaj is érkezett. Szülei kissé idegenkedve fogadták az olajbogyót, furcsa ízű szilvának tartották, de Marika kitartóan kínálta nekik, végül a mama orvosa ajánlatára elfogadta, hogy a mediterrán étrend, az olívaolaj és az olajbogyó fogyasztása elengedhetetlen a hosszú élethez, s a napi öt szem olajbogyót élete végéig fogyasztotta. A 90 évet megélt mama többször is megjárta Görögországot. Kisebb sokk volt számára az első alkalom, amikor látta a görög falut, a magyar falu szöges ellentétét. Ott nagy családi házak, udvarok, kertek vannak, az emberek sokat dolgoznak, itt meg a házak előtt összekulcsolt kézzel ültek az emberek. Kétségbeesve kérdezte: „Lányom, mit mondjak apádnak, hova jöttél!?” Akkor még a turizmus kilátásban sem volt ezen a szigeten.
– Lusták-e a görögök? – kérdezem.
– Nem lusták, de a föld és az éghajlat nem engedi meg azt a munkatempót, mint nálunk – mondja Marika. Ahogyan haladunk délebbre, annyival kevesebb a munkalehetőség.
Rántott hús az unokáknak
A kérdésre, hogy Görögországban mennyi a magyar, Marika a következő történetet mesélte el:
– Amikor kikerültem, akkor is volt egy kalandom. Mondhatom, hogy az életem egy nagy kaland. Nekem a férjhezmenetelemmel megvolt az állampolgárságom, de egy Magyarországról elszármazott ismerősöm férjének a javaslatára lemondtam róla, mert szerinte kérdéses lett, hogy milyen idők jönnek, és lehet, hogy ez megnehezítette volna a hazautazásaimat (a katonai puccs után volt ez, szerz.megj.). Utána nagyon sok pénz kellett ahhoz, hogy visszaszerezzem, nem adta meg 3 belügyminiszter, de én kitartó voltam. Mitsotakis idejében évente 40–50 ezer drachmát kellett fizetnem, hogy itt éljek. Ez nagyon bántott. Egyedül kijártam a lehetőséget. Leteszteltek, hogy tudok-e írni, olvasni, tudom-e a görög szokásokat. Minden kérdésre tudtam a választ. Szerintem többet tudok, mint sokan mások, főleg faluhelyen, de még Athénban is. Sokat olvastam és olvasok ma is, Főleg a történelem érdekel.
– Hiányoznak-e a magyar könyvek?
– Igen. Elejében otthonról küldték a Nők Lapját is, de sokszor késett a posta, végül nyaranta hoztam az olvasnivalókat. Így van ez a mai napig. A keresztrejtvények is a kedvenc időtöltéseim közé tartoznak. A görög helyesírástól félek, és csak magyar rejtvényeket fejtegetek.
Marikának görögországi tartózkodása elején munkát is ajánlottak a magyar konzulnál. A férje nem akarta, hogy munkát vállaljon, mert nem volt kire hagyni a gyerekeket. Marika ma már sajnálja, hogy akkor elszalasztotta ezt a lehetőséget. A 70-es évek végén még több száz magyar volt Athénban. Rendszeresen szerveztek Mikulás- és Télapó-várásokat. Természetesen a magyarok vegyes házasságokban éltek, és Marika szerint voltak olyan görögök, akik nem vették jó néven, hogy a nejük barátkozik a honfitársaival. Azok olyan idők voltak, amikor a nők még nemigen dolgoztak, és a férjek voltak az egyedüli kenyérkeresők, így volt ez az ő családjában is. Mára a helyzet megváltozott, a legtöbb nőnek van iskolája, munkája. Szerinte a vidék és a nagyvárosok közötti különbség azért van, mert az utóbbiak kínálják a munkalehetőséget, a falvak meg elnéptelenednek.
Csiszár Mária a férjével és az unokáival
Az anyanyelvén kívül Marika a magyar konyhát sem felejtette el. Unokái egyik kedvence a rántott hús, de minden alkalomra és évszakra vannak kedvelt magyar ételeik, amiket az egész család és a barátaik is kedvelnek. A gulyásleves az egyik, aminek receptjét már ki tudja, hányszor lediktálta.
Évente legalább kétszer találkozik Magyarországon élő rokonaival, és rendszeresen nézi a náluk fogható magyar tevéadókat is. Borbás Marcsi főzőműsorai a kedvencei között vannak.
Kérdésemre, hogy van-e olyan hely, ahova el szeretne utazni, gondolkodás nélkül válaszolja:
– Oda, ahol annak idején a férjemmel, Arisszal megismerkedtünk, Lovranban volt az a disco. Az egész családot szeretnénk elvinni oda egy kirándulásra. Még megvan annak a néninek a címe, akinél laktunk a barátnőimmel. Remélem, sikerül megvalósítani ezt az álmunkat – mondta a beszélgetés végén Maria Lantzou, szül. Csiszár.
Marika fia tanítóként dolgozik, a lánya jogász, egy kínai légitársaság alkalmazottja Athénban. Két unokája van, akiket próbál magyarul tanítani, de a harmadik generációnál ez már egy kicsit nehezebben megy.
A kérdésre, hogy miyen gyakran van alkalma az anyanyelvén beszélni, azt a választ kaptam, hogy minden nap, mivel a gyerekei beszélnek magyarul, az unokák már sajnos nem, s ebből kifolyólag otthon ők leggyakrabban görögül beszélnek. Volt alkalmam megismerkedi a lányával, Ilianával is, akivel zökkenőmentesen kommunikáltunk magyarul.
GRAJLAH Emma
A fiatal párnak három esküvője is volt
