Egészen kicsi korom óta szenvedek visszatérő hangszalag gyulladástól, ami a legváratlanabb időkben támad rám. Nekem nem a torkom fájdul meg, ha elkap a szezonális influenza, hanem megnémulok két hétre, amin kizárólag egy antibiotikum kúra, valamint inhalálás tud segíteni gyógyszerekkel.
Mivel nem ez az első rodeóm, és bizony évente beleszaladok a kéthetes némasági fogadalomba, így nyilvánvalóan sokat jártam a helyi egészségházba inhalálásra. Ilyenkor a gépet feltöltik a gyógyszerekkel, és 15 percig belélegzem a gyógyszeres párlatot, ezt pedig naponta ismételni kell. Ennek ellenére nem tartok odahaza inhalátort, hiszen a munkáltatóm fizeti utánam az egészségbiztosítást, az egészségháznak van inhalátora és gyógyszere is, nekem szerencsére van mivel közlekednem, így mindeddig én személyesen jártam be ezekre az alkalmakra. Minek is vásárolnék meg egy liternyi fiziológiás oldatot és panthenolt amikor abból csak milliliterekre van szükségem, és nyilván kifizetem a vényköteles gyógyszert, ami az inhalátorba megy (mert hát biztosítás ide vagy oda, a gyógyszerekért fizetni kell).
Már az időpont foglalásnál, amire édesanyámat kértem meg, hiszen nekem nincs hangom, éreztem, hogy ez egy nehéz kör lesz. A fáradt hangú nővér első körben a kartonszámomat kérdezte, majd mikor konstatálta, hogy nincs meg, nagy sóhajok közepette felírta, hogy mikor tudnék az orvos elé járulni.
Amikor megérkeztem az épületbe, csend várt. Az egyik rendelő ajtaja nyitva volt, onnan jött ki a nővér, aki fintorogva megkérdezte, hogy mit akarok.
Mármint így: Mit akarok?
Elsuttogtam, hogy a doktorúrhoz jöttem, időpontra, a fejével intett, hogy az ajtónál várjak. Két ajtó volt, az egyik csukva, a másik nyitva, ott láttam az orvost és egy pácienst, így hát leültem oda és vártam. Közben hallgattam, ahogy további páciensek érkeznek, sűrű bocsánatkérésekkel, ügyes bajos dolgaikkal, amelyre az említett ápoló ugyanolyan flegma és korholó stílusban reagált. Egyszer csak felállt, elsétált, rám nézett és engem is lekorholt, ugyanis, mint odavetette:
Nem látja, hogy a másik ajtóhoz kell ülni?
Mivel nincs egyetlen kiírás sem, és azért nem ide járok minden nap, nyilván nem tudtam, hogy a csukott ajtónál kell várnom, de átültem. Hamarosan be is hívtak, az orvos megvizsgált, meg is kaptam a szokásos instrukciókat az inhaláláshoz, amit a pultnál dolgozó nővérrel kellett leegyeztetnem. A nővér arcán elterülő fintorból tudtam, hogy most hatalmas problémát okoztam.
„Ezt nem tudom, hogy hogyan is gondolta a doktorúr. Nem is működik a gép. Nem hiszem, hogy működik. Különben sem jár be ide senki inhalálni hozzám, mindenkinek van otthon saját gépe, de mindegy. Majd megnézem, hogy működik-e” – mondta fintorogva, majd visszadobta az egészségügyi kártyám, elkért tőlem száz dinárt, majd utamra engedett.
Időpontot nem adott, sem egyéb instrukciókat, hiszen lelki békéjét zavartam meg. Ezt követően a gyógyszertárban úgy döntöttem, veszek egy inhalátort, ugyanis nincs kedvem ezzel a nővel kokettálni egy héten át naponta kétszer, ráadásul nem kerültem közelebb a megoldáshoz, és tudom, hogy hol élek.
Hiszen mindannyian tudjuk, hogy Szerbiában mindenkinek magáról kell gondoskodnia.
Igen ám, csak mire megvettem minden felírt gyógyszert, ha még hozzádobtam volna az inhalátort, az egy 10 000 dináros számlát jelentett volna. Szerencsére, tudtam kitől kölcsön kérni, így a végső számla csak mintegy 3000 dinárról szólt, a gyógyszertáros pedig kedvesen elmagyarázta, hogy melyik gyógyszert hogyan kell adagolnom, mikor kell bevennem, és hogyan kell inhalálnom.
Még a tűt is meg kell venni
Korábban, még a szabadkai COVID ambulanciára utaltak be, ahol megállapították, hogy nem vagyok koronavírusos, azonban néhány injekciót a gyulladás és a láz miatt fel kellett vennem. Ekkor a pultban dolgozó nővér közölte, hogy
injekciós tűnt, fecskendőt, vattát, valamint a gyógyszereket a sarki gyógyszertárban tudok vásárolni, majd minden nap ezzel a szettel jelenjek meg az orvos előtt, aki beolt. Mivel ők nem tudnak adni még tűt sem.
A gyógyszertáros (akik egyébként kőkemény bástyaként állnak az egészségügyi rendszerben, és akikről egyáltalán nem beszélünk eleget, holott gyakran végzik el a nővér munkáját, ha gyógyszerek ismertetéséről, adagolásáról van szó) teljesen kiakadt.
„Saját hullazsákot ne vigyek, ha esetleg meghalok?” – tette fel a költői kérdést, de egyébként a válasz valószínűleg igen lenne. Ugyanígy a kötözésre is mindent vinni kell, sőt, mindannyian tudjuk, hogy amennyiben kórházba kerülünk, oda is szintén mindent vinni kell. És miután próbálunk nem útban lenni, gyakran még így is éppen csak nem köp le a pultnál dolgozó munkatárs, amiért megzavartuk délutáni sziesztáját halandó problémáinkkal.
Néma óráimban, miközben itthon a kölcsönkért inhalátorba adagolt gyógyszeres párlatot szívtam be, elgondolkodom azon, hogy hol csúszik el a rendszer.
Miért kellett nekem 100 dinárt fizetnem az egészségház pultjánál a receptek kiírásáért, és miért kellett nekem további háromezer dinárt odaadnom a gyógyszerekért, ha elég szép summát fizet a munkáltatóm az egészségbiztosító felé? Mit is áll a biztosító?
A csantavériek például hónapokon át harcoltak azért, hogy megmaradjon az éjszakai ügyelet, nyilván sikertelenül, úgy, hogy egyébként több lakos azt mondta, hogy az ellátás borzalmas, az ott dolgozók gyakran a telefont sem hajlandóak felvenni, és jaj annak, aki a nővéreket rosszkor zavarja. Azonban, ez az egészségház pont ezeknek a nővéreknek biztosít munkát, nekik nem kell busszal utazni máshova, mégis amikor az ember ott van, még majdnem szégyellnie kell magát, amiért megjelent.
Fizetjük a társadalmi biztosítást, mégis több ezer dinár egy ellátás. Egy inhalátort nem lehet bekapcsolni az egészségházban, ami egyébként szinte teljesen ki is van ürítve. Vinni kell a saját fecskendőinket, lassan majd az eldobható gumikesztyűt is. Az egészségügyi rendszerünket évek óta szisztematikusan leépítik, mi pedig hagytuk.
De ne kenjünk azért mindent a rendszerre.
Sok ember magának is feltehet pár kérdést, például:
- Nem járulok én direkt módon hozzá ahhoz, hogy rossz itt élni?
- Hogy nincs közösség?
- Hogy a fiatalok menekülnek innen?
- Hogy hatalmas nihil alakult ki, ahol senkinek semmihez semmi köze?
- Nem foglalkozom-e túlontúl a saját dolgommal?
- Miért nem szólok, ha azt látom, hogy valakit megaláznak, ha valaki viselkedése nem okés?
- Nem rúgok én bele véletlen a már egyébként is fekvő emberbe?
__________________________________________________________________________
Arra kérjük olvasóinkat, hogy a lehetőségeikhez mérten támogassanak bennünket, hogy a legjobb tudásunk szerint a jövőben is objektíven és naprakészen tájékoztathassuk a polgárokat.
A támogatás mellett a SZMSZ Plusz és a Családi Kör előfizetéssel is segítheti a munkákat.
Szerbiai folyószámlaszám: 325-9500500476599-82
Külföldről (IBAN): RS35325960150047659865, SWIFT: OTPVRS22 (A számlatulajdonos neve mindkét esetben: Fondacija Sloboda štampe, Senta)
Átutalás PayPalon keresztül: paypal@szabadmagyarszo.com
