Minden egyes házassági évforduló ünnep, de mégis van köztük néhány kiemelt jubileum, amelyeknek a szimbolikus elnevezései utalnak az együtt töltött évek értékére, mélységére. A 65. házassági évforduló a vaslakodalom, ami azt a vasakaratot szimbolizálja, ami a házasság csúcsán és mélypontján is boldogságban juttatja át a házaspárt. Az óbecsei Gál Imre és felesége, Margit szeptemberben családi körben ünnepelte meg ezt a kivételes napot.
A 90 éves Imre bácsi 24 éves volt, amikor először találkozott leendő feleségével. Két év katonai szolgálat után kiment megnézni édesapja szőlőjét, mellette volt a későbbi apósa telke: ott látta meg a nála 9 évvel fiatalabb, 15 éves kislányt, Kis Margitot.
„Istenem, milyen szép, kár, hogy ilyen fiatal, nem lehet a feleségem – ezt gondoltam magamban. Leszakítottam egy gyönyörű jonatán almát, a kezébe adtam. Többször is találkoztunk ott kint. Májusban átmentem Péterrévére, láttam, megnőtt, ekkor már betöltötte a 16-ot. A korzón sétáltunk a barátommal, ő meg a barátnőivel, ennyit csinált…” – mutatja Imre bácsi, hogy intette őt oda némán a fejével a lány. „Sétáltunk, este elmentünk a táncra, aztán hazajöttem biciklivel. Két hétig nem találkoztunk, aztán átmentem vonattal Péterrévére. Mondom neki, nem vinnél haza bemutatni apukádéknak is? Akkor még nem akart. Mondtam neki, hogy komolyak a szándékaim, nősülni akarok. Végül szeptemberben mentem el az apukájához, akkor kértem meg a kezét.”
Margit édesanyja korán meghalt, az apukája nevelte, a mostohájával nem volt jó a kapcsolata – menekült otthonról. Tetszett is neki Imre, mert nagyon kedves volt. „Pedig nagyon le akarták beszélni rólam a vörös hajam miatt, hogy milyenek lesznek majd a gyerekek! De nem bírták lebeszélni” – mondja Imre bácsi.
Hatvan évvel ezelőtt, 1959. október 25-én esküdtek meg a péterrévei városházán, de a templomi esküvőre november 8-áig kellett várni, mert az öregasszonyok azt mondták, nem jó a holdállás október 25-én…
„Mindent meg akartam adni a feleségemnek és a leendő családomnak, az összes figyelmemet nekik szenteltem. Két lányunk lett, én gépkocsivezetőként dolgoztam, tehergépkocsit és autóbuszt is vezetettem hosszú járatokon, szinte egész Európát bejártam. Az volt a dolgom, hogy biztonságot és otthont teremtsek a családomnak. Amikor összeházasodtunk, nem volt semmink, de szorgalmasan gyűjtöttük a pénzt, így lett házunk.”
Akkoriban nem volt mobiltelefon, vezetékes is alig. Akadtak olyan többhetes utak is, hogy szinte semmit nem lehetett tudni Imre bácsiról.
„Egyedül lenni a gyerekekkel nem volt könnyű, minden tudásomat beleadtam a nevelésükbe. Nekem nyolc osztályom volt, szakképzett szakácsként dolgoztam, de később esti iskolában elvégeztem egy gépírótanfolyamot, és bekerültem az irodába. Végkielégítéssel jöttem el, ezen a pénzen vettünk egy traktort” – meséli Margit néni.
A férje 56 évesen ment nyugdíjba, ekkor a buszból traktorra ült: több mint 20 évet traktorozott, művelte a földjüket. Hasznosnak érezte magát, és szerette is ezt a munkát. 80 éves volt, amikor a családja azt monda neki: itt a vége, nincs több munka. Ha nem mondják, Imre bácsi talán a mai napig traktorozna. De tétlenkedni azóta sem tud.
Szerbiában tavaly több mint 10 ezer válás volt – 3,7 százalékkal több, mint egy évvel korábban, azaz ezer lakosra 1,5 válás jut. Hogy lehet 65 éven át együtt maradni?
„Tolerancia” – mondja ki a kulcsszót Margit néni, de a férje máris átveszi tőle a szót.
„Apósom azzal intett bennünket az esküvő után: csak először össze ne vesszetek! Mert ha először összevesztek, jön majd a többi is! Soha nem is veszekedtünk, sokat dolgoztunk, mellette gazdálkodtunk, örültünk, ha találkoztunk. Soha nem volt olyan, hogy ez az enyém, az a tiéd, minden a miénk volt. Kitartottunk egymás mellett, megoldottuk a problémákat. Nem szabad hajszálhasogatónak lenni, és a sértődöttség meg a féltékenység is nagyon rosszra vezet, és mi nem voltunk azok. Tudtuk, hogy ott vagyunk egymásnak, bíztunk egymásban, nem harcoltunk soha egymással, hanem szövetségesek voltunk. Én nem szégyellem kimondani: szerelemből nősültem, és mindig a legszebbet láttam a feleségemben, a mai napig így van. Ha vigyáznak rá, a szeretet megmarad két ember között. Az én szüleim is így éltek: ha probléma volt, leültek, megbeszélték, de nem előttünk. Mi is így csináltuk. És a gyerekeink is nagyon aranyosak!”
Imre bácsinak fantasztikus memóriája van, füzetbe vezeti a pénzügyeket, a telefonszámok, a rendszámok mind a fejében vannak, jól tud számolni is, sokat olvas újságot, és a könyveket, a verseket is nagyon szereti. Mindig aktív társas életet éltek, kártyáztak, sokat beszélgettek a barátokkal. Imre bácsi továbbra is eljár beszélgetni a barátokhoz, de Margit néni nehezebben mozog, hozzá inkább jönnek az ismerősök, rokonok.
Gáléknak három unokájuk van, mind külföldön él, és pár hete megszületett a második dédunoka is – vaslakodalomra ennél szebb ajándékot álmodni sem mert volna az ünnepelt pár.
