Mindentől félünk, ami másmilyen, mint mi magunk, és amit nem ismerünk. Félünk a változástól, éppen ezért egyre inkább bezárkózunk. De ha elfogadjuk, hogy az élet változik, hogy különbözőek vagyunk, akkor az az ismeretlen sem lesz annyira félelmetes, hiszen nyitottak vagyunk arra, hogy megismerjük. Gordana Vukov Ciganjik, a Klara és Rosa Egyesület alapítója úgy véli, annak, hogy valaki milyen nemzetiségű, másodlagosnak kellene lennie az életünkben. Első helyen az emberi értékeinknek kellene vezérelnie bennünket. Ha valamit soha nem láttunk, ha valakivel soha nem beszéltünk, nem tudhatjuk, milyen, de lehet, hogy egyetlen beszélgetés elég ahhoz, hogy rájöjjünk, az a valaki nem is különbözik tőlünk annyira.
Mindenhová beleszőtte magát a nacionalizmus
Amikor a Klara és Rosa Egyesület alakulásáról és a motivációról beszélgetünk, Gordana elmondja, hogy 2013-ban megváltoztak a társadalmi és politikai viszonyok Szabadkán, s az egyesület alapítói érezték, hogy annál a városi szervezetnél, ahol civil munkát végeztek, már nem fognak tudni úgy tevékenykedni, ahogy addig, és ahogy szerettek volna.
„A társadalmi tevékenységek minden pórusába beitta magát a nacionalizmus. 2014-ben megalapítottuk az egyesületet, de 2017-ig ott maradtunk a városi szervezetnél is, küzdöttünk, amikor elbocsátottak bennünket. 2018-ban végül rájöttünk, hogy nem fogja senki megcsinálni helyettünk, amit mi szeretnénk, az pedig egy polgári tér, ahová bárki betérhet nemzetiségtől függetlenül, aki szabadkainak érzi magát, vagy csak érdekli a körülötte lévő világ”, fogalmaz Gordana.
Azt mondja, Szabadkán tulajdonképpen minden nemzeti megosztáson alapszik.
„Az emberek nagyon megosztottak, minden ezen alapszik, a kulturális jogoktól kezdve a nyelvhasználatig, minden biztosított, azonban ezek a jogok nem azzal a céllal léteznek, hogy az emberek jól érezzék magukat, és egységet teremtsenek, hanem azért, hogy könnyebben lehessen uralkodni. A hatalmi rétegek így képzelik el a demokráciát és a multikulturalizmust. Mindenkinek megvan a saját tere, saját programja, de nincs lehetőség arra, hogy ezek a polgárok találkozzanak egymással, tapasztalatot cseréljenek, rá sem tudnak jönni, hogy ők valójában nem is különböznek annyira egymástól, teljesen függetlenül attól, hogy milyen nyelvet beszélnek, vagy mikor ünneplik a karácsonyt, esetleg honnan költöztek ebbe a városba. Még ha máshonnan is költözött ide valaki, akkor is szabadkaivá lett. Ezt a hiányt szeretnénk mi betölteni, megadni a lehetőséget a találkozásra”, mondja.
Időről időre ki kell szellőztetni, ki kell nyitni egy ablakot
„Megmondom őszintén, engem komolyan fel is zaklat az, amikor látom s érzem, hogy a nemzeti identitás mennyire fontos és elsődleges az ember életében, hogy mérvadó és meghatározó a mindennapokban”, folytatja Gordana, aki azt mondja, számára egyáltalán nem fontos ez.
„Én elsősorban ember vagyok, aztán szabadkai, nem tudom kategorizálni magam ilyen módon. Tehát a Klara és Rosa azért alakult, mert felismertük, hogy mi nem szeretnénk, ha ez a beskatulyázás lenne az egyetlen opció, felismertük, hogy az emberek tulajdonképpen be vannak zárva a félelmeikbe, és szinte alig van tér, hogy valami újdonság helyet kapjon. A célunk, hogy helyet teremtsünk és helyet adjunk ezeknek a dolgoknak, amik új gondolkodásra késztetnek. Hogy időről időre kinyissunk egy ablakot, és kiszellőztessük ezeket a berögződéseket és félelmeket, és reményt adjunk arra, hogy lehet jobban és minőségesebben élni. És igen, sokan elmentek, „mindenki elment”, de nem muszáj nekünk is, hisz egyébként bárhol máshol sem fenékig tejföl az élet. Bizony, nekünk is vannak értékeink, van mire támaszkodni, és nem születtünk hiába ebbe a térségbe. Ki fogja jobbá tenni a környezetet, amiben élünk, ha nem mi? Ez vezérel és motivál bennünket”, mondja lelkesen Gordana.
A szervezetnél folyamatosan figyelik, hogy mik azok a problémák, amelyek körülvesznek bennünket, és a kultúrát és művészetet segítségül hívva tulajdonképpen igyekeznek megpróbálni felhívni a figyelmet arra a problémára, és megkísérelni megoldani is azt.
„Természetesen ebben nem vagyok biztos, hogy sikerül, de nekem az az álmom, hogy sikerüljön”, teszi hozzá a Klara és Rosa alapítója.
Három nyelven zajló programok
A Klara és Rosa szerb, horvát, bunyevác, vagy „nevezzük akárhogyan, hiszen ez ugyanaz a nyelv”, jegyzi meg Gordana, továbbá magyar és angol nyelven tartanak programokat. Egyre több orosz is jár a rendezvényeikre. Az elmúlt évek programjaiból merítve megemlíti, hogy 2019-ben a Szabadkán élő művésznők életét mutatták be, ezt követően 30 szabadkai átlagos nő beszélt a saját életéről. Ezek nagyon megrázó és őszinte beszámolók, monológok tulajdonképpen, ahol elbeszélik, milyen volt az életük régen, a gyerekkoruk, a viszonyuk a szüleikkel, a férfiakkal, hogyan tanulták meg a környezet nyelvét… Az interjúalanyok beszélgetés közben jöttek rá, hogy minden történet fontos, hisz valaki kíváncsi volt rájuk, valaki megkérdezte és meghallgatta őket. Együttműködnek egy kisboszniai egyesülettel is, mert nagyon fontosnak tartják, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy falun is történnek fontos és értékes dolgok.
„Számunkra az is fontos, hogy nem várjuk el, hogy az emberek házhoz jöjjenek a programért és a kultúráért. Éppen ezért 2020-ban, a koronavírus-járvány idején találtuk ki, hogy elvisszük a különböző negyedekbe a programokat, hogy az embereknek kéznél legyen, útközben belebotolhassanak és lássák, hogy számukra is elérhetővé válhat. Meg akartuk lepni őket, és fel akartuk éleszteni a város elfeledett részeit is. Játszótereken szerveztünk zenei műhelymunkát, vagy az Építőmérnöki Kar udvarán koncertet. Varázslatos volt.”
„Normális”, hogy nem beszélik egymás nyelvét
A Valami olyan, mint Rómeó és Júlia című interaktív előadásra középiskolás diákokat hívtak el. A történetet Shakespeare Rómeó és Júlia-története ihlette, és egy egyéves folyamat során jött létre, amelyben szabadkai gimnazisták részvételével tartottak workshopokat két nyelven, dokumentációs anyagok rögzítésével, a színház oktatási módszerének megismertetésével, ill. „színjáték” létrehozásával. Ez a kétnyelvű interaktív forma a szabadkai középiskolásoknak szól, azzal a céllal, hogy meghallgassák az igényeiket és a gondolataikat, csökkentve az etnikai korlátokat. A résztvevők száma előadásonként 10 fő (5 fő szerb-horvát nyelvet beszélő és 5 magyar nyelvet beszélő diák).
„Az interaktív előadás előtt műhelymunkákat tartottunk, és a beszélgetés során kiderült, hogy a szerb osztályokban a migránsok és a magyarok, a magyar osztályokban pedig a szerbek és a migránsok a fiatalok szerint a legnagyobb probléma. De tulajdonképpen ez lehet is, hogy nem az ő tapasztalásuk, hanem a narratíva, amiben felnőnek. Mindannyian szeretnének elmenni a városból. Az a meglepő és gond szerintem, hogy nem is látják problémának, hogy nem beszélik egymás nyelvét, hogy nincs olyan hely, ahol közösen eltölthetnek időt. Ennek a hiányát teljesen természetesnek vélik. A magyarok el szokták mondani, hogy kisebbségnek érzik magukat, nem ismerik egymást a szerbekkel, pedig egy iskolába járnak. A megkérdezettek közül senki sem tenne azért, hogy jobb legyen, hanem elvárják a polgármestertől, a politikusoktól. A diákok sokkolódnak egy kicsit az előadástól, de aztán elnyerjük a bizalmukat. Ez egy kétnyelvű előadás. A következtetés, ami levonható, éppen ez, hogy meglepődtek, valami újat tapasztaltak, amit korábban nem, mit hozhat egy színházi forma, amire nem is számítottak. A legmegdöbbentőbb számomra az volt, hogy nem látják problémának, hogy nem beszélik egymás nyelvét, hanem ezt valami normális helyzetként kezelik. Az, hogy minden program külön zajlik, hogy nincsenek közös terek, ez is mind normális és elfogadható számukra, és éppen ennek az egyáltalán nem normális helyzetnek a normalizálása az, ami számomra a legszomorúbb”, összegzi Gordana.
Korábban kell kezdeni
Hozzáteszi, hogy az előadáson keresztül megtapasztalták, hogy nem elég a középiskolában kezdeni. Úgy látja, akkor már késő kezdeményezni, hogy közelítsenek egymáshoz a gyerekek, ezért most olyan projekteken gondolkodnak, ahol be tudják vonni a 10–15 éves korosztályt.
„Alsóban még védettek a gyerekek, csak egy tanító nénijük van, de ötödiktől egy éles váltás következik, jön tíz új tanár, mindenkivel meg kell kedveltetni magukat. Közben mindenféle hormonális és biológiai változáson mennek keresztül, de ezzel egy időben a legtöbb iskolában nem egyénként, nem érző lényként tekintenek rájuk, hanem mint eredményre, mint osztályzatra. Nincs tartalom ennek a korosztálynak egyáltalán. Színház van babáknak és kisgyerekeknek, nagy ritkán vetítenek a moziban filmet, de nincs olyan program, ami mindenki számára elérhető lenne és nekik szólna. Vagyis van, de az pénzbe kerül. Az most a cél, hogy ezt a korosztályt megszólítsuk, hogy időben megindulhasson egy változás.”
Drámapedagógiai módszerekkel a változásért