A járeki (tiszaistvánfalvi) internáló táborban 1944 és 1946 között mintegy hatezer német, magyar és más nemzetiségű civil halt meg éhség, betegség vagy erőszak következtében. A jugoszláv katonai közigazgatás által irányított haláltábor áldozatai között több mint kétszázan magyarok volt. Csúrog egész magyar lakosságát, csecsemőket, gyerekeket, nőket, időseket 1945. január 23-án indították el a járeki haláltáborba. Köztük volt Remete Etelka és a családja is.
Remete Etelka családja magyarkanizsai volt. Csúrogra úgy kerültek, hogy a magyar állam nagycsaládosokat telepített Csúrogra. „14–16 hold földet adtak egy-egy családnak, meg kész házakat, amiben lakhattunk, és az évi termésből, amit a föld adott, abból fizette a család a bért a földért. Nekünk egy év sem jutott ebből, mert áprilisban mentünk Csúrogra, ősszel meg már jött a változás.”
Etelka édesapját ősszel vitték el katonának a magyarok Csúrogról. Azóta nem tudnak róla semmit.
„Minden évben vártuk, hogy majd hátha hazajön. Édesanyám minden ősszel készített disznósajtot, és ahhoz nem volt szabad hozzányúlni, hátha hazajön az édesapám. De utóbb, amikor már nem lehetett a végtelenségig azt a disznósajtot tartani, megettük. Minden évben így volt, így múltak el az évek. Édesanyám 87 évesen hunyt el, de apámról semmit sem tudunk. Csak annyit, hogy Bátaszékig jutott el, ott még élt.”
Csúrogon ment az öldöklés
Remete Etelka 91 évesen
Etelkáék háza és földjei Csúrog külterületén voltak. Ez volt a szerencséjük. Azt mondja, amikor ősszel jött a változás, akkor a falut lezárták.
„Mi oda be nem mehettünk, de onnan ki sem jöhetett senki, és ott bent volt az öldöklés. Ottan, azon a részen nem volt, ahol mi voltunk. Aztán később megnyitották a falut, be lehetett menni a piacra, élni kellett, ahogy kívánta az élet. Aztán január 23-án a partizánok kimentek az utca végére, és egyenként mentek be a házakba, mondván, hogy 5–10 perc alatt el kell hagynunk a házat. Hogy bent Csúrogon hogy lakoltatták a népeket, azt nem tudom. Csak azt, ahogy minket hajtottak ki. Csak úgy söpröttek ki bennünket az utcára. Amit tudtunk, összekapkodtunk, és akkor behajtottak bennünket a piactérre, ott várakoztunk. Azt beszélték az idősebbek, hogy igaz volt-e, nem tudom, hogy várták Titónak az üzenetét, hogy a Tiszába lőjenek-e bennünket, vagy mi lesz a sorsunk.”
Aki elesett, agyonlőtték
Etelka azt mondja, emlékszik, hogy a nőket meg a kisgyerekeket kocsira rakták. A férfiak meg a nagyobb fiúk gyalog mentek, harminc kilométert abban a hóban, fagyban január 23-án.
„Mi csak a mi motyónkat fogtuk, ami volt, disznó, kocsi, ló, tehén, minden ott maradt a háznál. Akinek volt kocsija, lova, az a kocsira dobálta, amit tudott, és azzal indult, de a központban már mindent elvettek tőlük. Olyan 30 kilométer körülbelül az út, a nagy hidegben, fagyban, hóban megindultunk gyalog. Aki elesett, azt agyonlőtték vagy ráléptek, muszáj volt keresztülmenni rajta, tartani kellett a sort.”
Nem tudták, hová érkeznek
„Odaértünk valahova, de nem tudtuk, hogy hova”, mesél tovább Etelka. Azt mondja, ahányan csak befértek egy házba, 18–20 embert betereltek.
„Bementünk valahova. A padlón körben szalma, tele tetűvel. Így feküdtünk egymás mellett körben. Ha egy megfordult, mindenkinek fordulni kellett. De a tetűk meg boldogan megleptek bennünket, mert biztos ki voltak éhezve. Hoztak kenyeret, de tisztán emlékszem, az olyan fekete valami volt. Akkor én mondtam az én anyámnak, mert nálunk azelőtt sült ki a kenyér, mielőtt kihajtottak volna bennünket a házunkból, így azt is dobtuk a csomagunkba, hogy van nekünk olyan szép kenyerünk, azt együk. De édesanyám mondta, muszáj beosztva egy kicsi abból, egy kicsi ebből. Nem tudtuk, hogy meddig fog ez tartani. Persze az a mi finom kenyerünk elfogyott, nem tartott örökké.”
Se edény, se kanál nem volt
Etelka szülei
Etelka azt mondja, minden nap osztottak ott valami ételt, de előbb azt kellett kitalálni, hogy miből egyenek, mert edényt, evőeszközt nem kaptak. A macska tányérját szedték össze, mindent, amit a környékben találtak.
„Nem emlékszem, hogy lett volna valami más bablevesen meg gerslin kívül, de hogy az a gersli mi volt, én nem tudom, egy rakás aprószemű valami. Nagyon rossz volt, de ettük, mert életben kellett maradni. A bablevesben meg úszkált pár szem bab. Volt valami kemence, mindenhonnan gyűjtöttünk tüzelőt, de hogy honnan lett tűz, nem emlékszem. Kiszedték a kerítést, azt tüzelték, hogy meleg legyen a szobában.”
„Az a grízes tészta…”
Etelka azt mondja, az volt a szerencséjük, hogy találtak búzát, kukoricát, napraforgót a padláson meg a góréban. A kukoricát cserépedényben megfőzték a kemencében, és azt ették.
„Egyszer csak találtam egy régi kávédarálót, és egy sámlira rászögeztem. Hogy honnan volt szög, meg hogy vertem bele a sámliba, már nem tudom. A lényeg az, hogy egy sámlira rászögeztem azt a darálót, daráltam vele a búzát. Olyan grízes tésztákat főzött az én édesanyám abból! Nem tudom, hogy a vizet honnan vette, de ott se só, se cukor, se zsír, semmi nem volt, de az a grízes tészta nagyon jó volt! Így tudtuk pótolni az élelmet, hogy együnk. Édesanyámék hárman voltak testvérek ott, családostól mindannyian a táborba kerültek. Szóltunk a nagynéninek, hogy van ez a lehetőség, hogy lisztet csinálunk evvel a darálóval, meg a másik nagynéninek is. Sort kellett várni a lisztre, éjjel-nappal ment az a kis daráló, mert, ugye, lassan haladt vele a munka. Majd egyszer csak bejöttek a partizánok, meglátták, hogy mit csinálunk, és akkor leszakították róla. Aztán mikor elmentek, akkor én újra föltettem, igazgattam, de már nem volt olyan, mint azelőtt. Arra nem tudok visszaemlékezni, hogy egyáltalán hogy mosakodtunk, vagy mosakodtunk-e.”
Van-e hulla?
Nehezen, de múltak a napok. Utólag, mint Etelka mondja, kiderült, hogy Járekon tartózkodtak mindvégig. „Ült a bácsi a napon, süttette a hátát, és a kukacok dolgoztak a hátában, belepték a legyek, és csak ott ült. De, ugye, nem tudtunk vele mit csinálni mi se, a hozzátartozók se”, meséli Etelka.
Sokan meghaltak. Azt mondja, nem volt ott orvos, hogy megállapítsa, meghalt-e valaki. „Minden házba bekiabáltak: van-e hulla, és azt egy sárga lovas kocsin elvitték. Az egyik unokatestvérem, egy 18 hónapos kisgyerek meghalt ott. A bátyám betegen jött haza, ő később itthon halt meg fiatalon.”
„Lehetett menni orvoshoz, ha úgy éreztük, hogy betegek vagyunk. De hogy egyáltalán az orvos volt-e, ki tudja? Ami gyógyszert kaptunk, olyan volt, mintha pattogatott kukorica lett volna ledarálva. Vagy ha folyadékba kaptuk, mintha kukorica lett volna leáztatva. De hogy valóban mi volt az, nem tudom, de attól nem gyógyult meg senki.”
Dolgozni is kellett
A járeki táborban az asszonyoknak is menni kellett dolgozni, meg a nagyobb lányoknak, gyomlálták a búzát, mentek ellenőrizni is, hogy otthon vannak-e. Ha valakit otthon találtak, akkor jól elverték.
„Voltak, akik kiszöktek Temerinbe, hogy kérjenek csomagot. Mikor jöttek vissza, ha sikerült nekik visszaszökni, akkor hozták azt, amit kaptak. De legtöbbször nem sikerült, hanem elszedték tőlük, meg jól elverték, lecsukták őket a pincébe.”
Öt hónappal később
Etelkáék öt hónapot töltöttek Járekon, majd átvitték őket Gajdobrára. Azt mondja, ott már könnyebb volt, hisz az utcára is ki lehetett menni, a települést elhagyni nem lehetett, de látogatót fogadhattak.
Gajdobrán könnyebb volt az élet, mondja. Temerinből is hoztak sokan szeretetcsomagot.
„Amikor érkezett kocsi, akkor szaladtunk. Dobálták a nagy darab szalonnákat, amerre repült, arra dőltünk, el akartuk kapni. Zsákban hoztak lisztet is. Akkor kinek kötője, kinek szoknyája volt, az fölemelte, abba tányérral merítette bele a lisztet.”
„Hozzánk is jöttek a nagynénéink. A három családból a legkisebbet elvihették magukkal, mert a vonaton nem kellett igazolás a kisgyereknek, hogy ő kié is tulajdonképpen. Így szabadult ki először az öcsém. A nagymamámék aztán fogadtak egy asszonyt, aki elvitte a nővéremet, mert ő is nagyon beteg volt. Kapott egy papírt, hogy elmehet. A faluból oda lehetett látni a vasútállomásra, eperfasor volt az út szélén, végig rendőrök álltak. Aki ott igazolta magát, az elhagyhatta a falut.”
A szabadulás
Ekkor olyasmi történt Etelkával, amire a mai napig tisztán emlékszik.
Elbocsátás a táborból
„Az eperfasor mögött kukorica volt. Anyámék kikísértek a kukorica szélébe, és mondták, hogy ebben a sorban hasaljak le, és addig másszak, míg látom a partizánokat. Majd mikor nem látom őket, akkor fölkelhetek, és menjek tovább, míg az állomásra nem érek. Mikor odaértem az állomásra, akkor már vártak a testvérem meg az asszony, akit felfogadtak, hogy hozzon haza bennünket. Ő először Újvidékre vitt egy ismerőséhez. Csak arra emlékszem, hogy tojásrántottát kaptunk vacsorára. El tudom képzelni, hogy hogy ehettünk, mert ránk szóltak, hogy lassabban, ne együk meg mindet, várjunk egy kicsit, mert megbetegszünk. Na, akkor valamennyit vártunk, akkor aztán újra ettünk. Így kerültem haza a nagyszüleimhez. Kicsivel később volt arra lehetőség, hogy hazahozzuk a táborból a többi családtagot, ha valaki felel érte, hogy eltartsa, hogy tisztességes állampolgár. A bátyám meg anyám ekkor jöttek haza.”
Az új élet
Amikor visszatértek, előbb befogadták őket. Az édesanyja takarított, kisegített, ahol csak lehetett. Etelka szolgált egy tanyán.
„Épp elgondolkoztam ezen, hogy nekem gyerekkorom nem volt. Tizenegy éves voltam, amikor a táborba kerültünk. 13-14 évesen már dolgoztam. Négy osztályt fejeztem. 1948 júliusában kezdtem Törökkanizsán a selyemgyárban dolgozni, nem voltam még 15 éves. Azóta, most is, ami tőlem telik, dolgozom. Egész életemben dolgozni kellett. Így élt a család, hogy dolgoztunk. Bátyám 25 évesen, a nővérem 46 évesen halt meg. Én pedig még mindig itt vagyok…”
Etelka a férjével a munkán ismerkedett meg. Egy lányuk született. Lánya minden nap meglátogatja az édesanyját.
„Beszéltünk róla, de igyekeztünk felejteni. De nem lehet, akármit teszünk. Rég volt, szinte hihetetlen, hogy ennyi év elmúlt. Nyolcvan év telt el, hogy édesapám eltűnt. Egy szál virágot nem tudtam vinni a sírjára. A mai napig hiányzik…”
Fotó: Az utolsó családi fotó, amin mindenki rajta van (magánarchívum)
