Ott van, ha valaki megsérül, ha rosszul van, ha terápiát vagy injekciót kell adni, de akkor is, ha csak telefonálni kell, vagy egy papírt eljuttatni Tóthfaluból Magyarkanizsára, vagy épp Magyarkanizsáról Tóthfaluba. A kapu hétvégén is nyitva áll nála a falubeliek előtt, különösen igaz ez a kisgyerekes családokra. Berec Mónika egészségügyi nővérrel beszélgettünk.
Sokat segített már nemcsak a körülöttem lévő ismerőseimnek és ismeretleneknek, hanem a férjem anyukájának, nagymamájának, legutóbb pedig a barátnőmnek és az ő férjének, akiknek a 2 éves kisfiúk leszakította a körmét. Berec Mónika közel 20 éve dolgozik egészségügyi nővérként a Magyarkanizsai Egészségházban. Ezt megelőzően pályakezdőként a Tóthfalusi Egészségházban dolgozott, így számára természetes, hogy a szülőfalujában és a környező falvakban élőknek egyaránt ott segít, ahol tud. Gyakran hívják kis doktornőnek.
– Édesanyám javaslatára iratkoztam be a Zentai Egészségügyi Középiskolába egészségügyi nővér szakra, miután az általános iskolás tanulmányaimat Tóthfaluban elvégeztem. Ez a képzés ezt megelőzően néhány évet szünetelt, ekkor indult újra számos újdonsággal. A gyakorlaton akkoriban nagy hangsúly volt. Engem ez fogott meg igazán, amire a gyakorlatvezető tanárom is felfigyelt. Szerencsések voltunk, mert betekintést nyerhettünk általa sok olyan dologba, amire a mai generáció tagjainak már nincs lehetőségük ilyen széles körűen – kezdte gondolatait Berec Mónika, akit elmondása szerint mindig is a segítségnyújtás motiválta.
– Szerencsém volt, ugyanis a diploma megszerzése után azonnal munkába állhattam, mert az a nővérke, aki a Tóthfalusi Egészségházban az orvos mellett dolgozott, nyugdíjba vonult, én pedig a helyére léphettem, tehát tulajdonképpen az első pillanattól kezdve gyakorlom a hivatásomat. Bizonyára ennek is köszönhető a bizalom, ami az itt élők és köztem az elmúlt évek során kiépült. Hosszú ideje tekintenek rám úgy, mint akire támaszkodni lehet, ha baj van, én pedig örülök, ha tudok segíteni – emelte ki.
Míg korábban az ellátásért felelt, addig ma már sokkal inkább a falubeli páciensek és az orvos között folytat egyfajta közvetítő szerepet, amiért sokan nagyon hálásak neki.
– Amikor elkezdtem dolgozni a Tóthfalusi Egészségházban, akkor sokkal több közvetlen kapcsolatom volt a betegekkel, ma már kevesebb van. Akkoriban az orvos heti kétszer járt ki a faluba, ma már csak heti egyszer jön. A szükséges kötözést, injekcióbeadást vagy apróbb ellátást én végzem munkaidő előtt és után. Mára olyan kicsi lett ez a közösség, hogy nincs szükség arra, hogy egy orvos és egy nővér a hét minden napján napi nyolc órában itt legyen. Ahogyan a környező falvakban, Oromhegyesen, Adorjánon és Ilonafaluban sincs erre szükség, ott is, ahogyan itt is, ügyeletes orvosok és nővérek dolgoznak. Ormon már más a helyzet. Ott minden nap van az orvosi ellátás, és két nővér is dolgozik. Az oromhegyesi, illetve az adorjáni, ilonafalvi nővért, ha kell, én helyettesítem.
Amióta Magyarkanizsán dolgozom, inkább a papírmunka tölti ki a munkaidőmet, kartonok, beutalók, receptek között mozgok. Emellett a kötözőben, illetve a preventív vizsgálatokban segédkezem. Ennek köszönhető, hogy egyfajta közvetítő szerepem lett a falusi emberek és a kanizsai orvosok, gyógyszertárak között. Egyébként ez részben a koronavírus-járvány egyik hozadéka is, hiszen abban az időben sokszor kisebb eseteknél távgyógyítás zajlott, és úgy látszik, hogy vannak, akiknek mindez praktikussá is vált. Az idősebbek, azok, akiknek nincs autójuk, vagy akiknek kisgyermekük van, egy-egy megfázással, rosszulléttel kapcsolatban telefonon konzultálnak az orvossal, én pedig az általa felírt gyógyszert eljuttatom hozzájuk – mesélte.
A munka iránti szeretet a szüleinek köszönheti.
– Sokan gondolják, és legalább ennyien mondták is már az elmúlt években, hogy az emberek kihasználnak, de én egyáltalán nem gondolom így. Szerintem pont ez a legjobb módja a segítésnek. Ez a hivatásom, ez a munkám, számomra ez a természetes. A szüleimtől is ezt láttam, dolgoztak reggeltől estig. Sajnos gyakran megesett, hogy mindez a családi együttlétek rovására ment, de tudom, hogy azért csinálták, mert jót akartak nekünk. Édesanyám Magyarkanizsán, édesapám előbb Völgyesen, majd ő is Magyarkanizsán dolgozott, emellett idehaza a gazdasággal vergődtek, kevés idejük volt ránk. A nyári és téli szünetek jó részét a nagyszüleinknél töltöttük a testvéremmel. Éppen ezért én arra törekszem, hogy, ha lehet, több időt töltsek a gyermekeimmel – mondta Berec Mónika.
A nővérke a szabadidejét a férjével, a gyerekeivel, és ha össze tudják hozni, akkor a barátnőivel tölti. Szívesen olvas, korábban tornázni is járt.
– Volt egy időszak, amikor a hét bármely napján és a nap bármely szakaszában mindig akadt valaki, aki segítséget kért. Természetesen a kapu mindig mindenki előtt nyitva áll nálunk, de azért most már igyekszem magamra is időt szakítani. Bár jelenleg ez egy kicsit nehezebb, a kisebbik fiam ugyanis harmadikos, a nagyobbik pedig nyolcadikos. Minden szabadidőmet lekötik. Régebben tornázni jártam, mostanában inkább olvasok, ha időm engedi, vagy megiszok egy kávét a barátnőimmel. Hétvégente pedig mindig akad valamilyen családi program – mesélte.
Zárásképp pedig azt is megosztotta velünk, hogy mi jelenti számára a legnagyobb nehézséget a munkájában.
– Sajnos egyre több ember küzd daganatos megbetegedéssel, idős és fiatal egyaránt. A legfájdalmasabb a velük való út bejárása. Vannak, akikkel hosszú utat teszünk meg, míg meggyógyulnak, vagy épp elveszítjük őket, és akadnak közülük olyanok is, akik túljutnak a betegségen, és utána az egészséges sorsukat követhetem. Gyakran hívnak házhoz olyan kisebb balesetek, sérülések miatt, mint amit te is említettél a barátnődékkel kapcsolatosan, de volt olyan is, amikor rosszulléthez hívtak ki, és sikerült gyorsan megállapítani, hogy szívinfarktusról, agyvérzésről lehet szó, és már riasztottam is a mentőt. Egy vérnyomás- vagy vércukormérés is gyors segítség lehet a bajra – zárta gondolatait Berec Mónika.
