Az Újvidéki Egyetem szabadkai Közgazdasági Karának dékánja, Aleksandar Čučković, kollégájához, az Építőmérnöki Kar dékánjához hasonlóan nyílt levélben reagált Szabadka polgármesterének, Stevan Bakićnak a kijelentéseire, amelyben mindkettejüket bitangoknak nevezte, valamint azzal fenyegette meg őket, hogy január 7-e után elveszítik a munkahelyüket.
Egerekről és emberekről
Egerek és emberek jól kifőzött tervei biz` halomra dőlhetnek. – Robert Burns
Gondolkodom.
Az erkölcsi vétségnél súlyosabb a törvény tiszteletének hiánya. A törvény egyszerű megsértésénél pedig még súlyosabb, ha azt állítólag annak nevében követik el. Egyetlen becstelen cselekedetnél is rosszabb a hatalom tartós tisztességtelensége, amely – ahelyett, hogy támogatná és védené – a közösséget rombolja és szennyezi. Ennyit a helyi politika jelenlegi irányítási stratégiájáról.
Másrészt, ahhoz, hogy megértsük a közelmúlt eseményeinek kontextusát, érdemes tisztázni az egyetem autonómiájának jelentését. Az „autonómia” kifejezés az ókori görög nyelvből származik, amely szó szerint „önrendelkezést” jelent. Az újkori történelemben az egyetemi autonómia olyan civilizációs vívmánnyá vált, amely magában foglalja az akadémiai közösség tagjainak azon jogát, hogy önállóan (természetesen a törvény betartásával) határozzák meg a felsőoktatási intézmények működési szabályait. Ennek az önállóságnak egyik kifejezése a diákok és oktatók joga a kritikus gondolkodás szabadságára. Ez a jog törvény által garantált, mivel úgy tartják, hogy nélküle a társadalom hanyatlásnak indulna.
Minden jel szerint az egyetem különleges státuszt kapott az államtól, abban a reményben, hogy hozzájárulhat a társadalom szabályozásához és fejlődéséhez. Az egyetemi közösség feladata tehát – többek között –, hogy korrekciós hatást gyakoroljon az egész társadalomra, beleértve az államot is, mint alapítóját. Tegyük hozzá, hogy az egyetem szerepe különösen fontos olyan időkben, amikor a parlamenti demokrácia alapelveinek alkalmazása sérül, amely elválasztja a törvényhozó, bírói és végrehajtó hatalmat.
Az autonómia önkénybe torkollásának elkerülése érdekében az egyetem maga írja elő szigorú belső működési szabályait. Figyelembe véve, hogy ezek a szabályok a szélesebb közvélemény számára többnyire ismeretlenek, röviden bemutatom őket egy példán keresztül. Az, aki az egyetemen helyezkedik el azzal a céllal, hogy egyszer professzor legyen, számolnia kell azzal, hogy állandóan vizsgálják kompetenciáit. Ez azt jelenti, hogy egészen addig, amíg el nem éri a legmagasabb címet, határozott idejű szerződéssel foglalkoztatják. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a karrier stagnálása gyakorlatilag lehetetlen (hiszen egy jelölt vagy feljebb lép a ranglétrán, vagy más veszi át a helyét), világossá válik, hogy minden oktató folyamatosan kénytelen átértékelni szakmai kompetenciáit.
Rövidre fogva, annyit mondhatok, hogy az oktatók előmenetelének feltételei részben tudományos teljesítményükhöz, részben pedig a hallgatókkal végzett pedagógiai munkájukhoz kötöttek.
Az, aki képes mindezzel megbirkózni, az alkalmazásától a nyugdíjazásáig, nemcsak diplomát kell szereznie, hanem mesterszakot és doktorit is, majd sorra kell vennie a különböző kinevezési eljárásokat: oktatási asszisztensből adjunktussá, docenssé, rendes professzorrá kell válnia. Ez az út legalább tizenhat évig tart, gyakran még hosszabb, és nem ritkán befejezetlen marad.
Mindezt azért írom, hogy világossá tegyem, mire épül a törvényileg megalapozott professzori kiváltság, amely lehetővé teszi, hogy a fiatalokra, a társadalomra és – ha szükséges – az államra is hatást gyakoroljanak. Úgy tűnik, erre mindig szükség van, mert a hatalom soha nem tökéletes. Most pedig talán a legkevésbé sem az.
És akkor végre térjünk rá a szabadkai városi vezető szégyenteljes nyilvános megszólalására…
A politikai közbeszédben az elmúlt időszakban már szokásosnak mondható a becsmérlés és sértegetés, amelyek immár az általános repertoár részévé váltak, és a primitívség a nyilvános fellépések általános mércéje lett. Azonban ez az eset különösen érdekes lehet, mert a nyers durvaság mellett jól látható benne a bűnözői gondolkodásmód is. Röviden, azon sértések mellett, amelyek Trifković kolléga és jómagam ellen hangzottak el – ugyanis a mi karaink, az Építőmérnöki és a Közgazdasági Kar támogatták a hallgatók tüntetési követeléseit –, ebben az esetben egy nyílt fenyegetést is megfogalmaztak. A fenyegetés lényege az volt, hogy amennyiben a zsarolás nem éri el a célját, a törvényt nyíltan megszegve megpróbálnak eltávolítani minket az egyetemről. Mindezt a szóban forgó személy a kamera előtt kijelentette – és még mindig szabadlábon van.
Bitangnak nevezte a Közgazdasági és az Építőmérnöki Kar vezetőit Szabadka polgármestere
Ha valaki nem ért valamit, azt némi erőfeszítéssel általában helyre lehet hozni. Azonban, ha valaki képtelen megérteni valamit, azt olyan feladatokkal kell megbízni, amelyeket képes elvégezni. (Ha azonban valaki tudatlanságában szándékosan figyelmen kívül hagyja a törvényt, az nem mentesíti őt a jogi felelősség alól.)
A hibák megtörténnek, de az igazi baj csak akkor kezdődik, amikor a végrehajtó hatalom egyik képviselője kontrollálatlanul megsérti a törvényt ahelyett, hogy alkalmazná azt (hiszen a törvényeket az országgyűlés hozza meg, majd azok végrehajtását az igazságszolgáltatás ellenőrzi).
Mindennek ellenére, meglepődve a szóban forgó megszólalás indítékain, megpróbálom magamnak megmagyarázni, miről is van itt szó. Iskolázatlannak lenni nem szerencsés, de nem is szégyen. Sokkal rosszabb azonban, ha valaki anélkül szerez diplomát, hogy energiát fordítana a problémák kutatására és megértésére. Ezáltal ugyanis nem fejlődik ki az a képesség, amely a politika műveléséhez szükséges: a társadalmi összefüggések megértése, valamint az egyetem társadalmi szerepének felismerése.
Az az egyén, aki nem képes megfelelni a társadalom által támasztott normáknak, egyszerűen alkalmatlan arra, hogy az állam nevében irányítsa és vezesse a társadalmat. Mert szinte biztos, hogy továbbra is megszegi a szabályokat ahelyett, hogy tiszteletben tartaná azokat. Ha pedig mindezt ráadásul nevelés, méltóság és becsület nélkül képes folytatni, az ebből fakadó katasztrófa általános lesz.
Az, hogy valaki egy dékán lemondását követelje, sőt professzori posztjáról való távozását, azzal fenyegetve, hogy ellenkező esetben állítólagos hírszerzési információkat használ fel ellene, csak olyan valaki teheti meg, aki teljesen járatlan a törvényekben, valószínűleg azért, mert nem szokott azokkal törődni. Valószínűbb továbbá, hogy ilyen módon olyan valaki jár el, akinek soha nem kellett küzdenie a legitim támogatás elnyeréséért a saját munkakörnyezetében, és aki inkább párthűségből kapta meg pozícióit.
Ha jól értem, akkor azok a professzorok, akik támogatják a diákokat, helyesen cselekszenek, hiszen kritikai megjegyzéseik legalább abban az értelemben produktívak, hogy leleplezik a hatalom birtokosainak szellemi és erkölcsi nyomorúságát. Úgy vélem, ha egy becstelen ember sérteget és fenyeget téged, jó úton jársz. Mindenesetre mindenki maga döntse el, ki itt a gazember.
Ami engem illet, a hallgatók állítólagos lázításáról szóló vádak kitalációk. Egyébként a diákok aktivizmusát nemcsak a karok kollégiumai (amelyeket a dékánhelyettesek és a tanszékvezetők alkotnak), hanem a kar legilletékesebb szerve, a Tanulmányi és Tudományos Tanács is támogatta. Ha nem arra tanítanánk a diákokat, hogy önállóan gondolkodjanak, és méltóságteljes fiatalokká váljanak, talán megfélemlíthetők lennének. Így azonban az „egerek” szerepét azoknak hagyták, akik rájuk kiabálnak, hazudnak és aljas vádakat hoznak fel ellenük, mert ők maguk hajlamosabbak a félelemre.
Be kell vallanom, hogy egy ideje nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy mi, szabadkaiak, valamiért vétkeztünk az Isten előtt, ha ilyen hatalmat kell elviselnünk. A válasz valószínűleg az, hogy magunk vagyunk a hibásak ezért, mert udvariasságból vagy félelemből megengedtük ezt. Szégyellem magam a lelkem mélyéig, hogy ennek a gyönyörű, sokat szenvedett országnak a legszebb városa ilyen sötétségbe süllyedt.
Mégis, fény dereng! A legjobb és legokosabb fiataljaink felcsillantották a remény sugarait a hanyatlás sötét éjszakájában. És lám, oszlatják a sötétséget!
Csak az kételkedhet ebben, aki nem tudja – ahogyan egy francia kollégám a napokban emlékeztetett rá –, hogy „az ifjúság az élet napsugara”.
Kedves polgártársaim, támogassuk őket, és lépjünk bátran és egyenes derékkal a fényes 2025-ös évbe!
Nyitókép: Aleksandar Čučković dékán (Fotó: Natalija Jakovljević, Magločistač)
„Hivatalosan és valószínűleg bírósági úton is magyarázatot kérek, hogyan lettem bitang”
