Vártam. Nem tagadom, volt rá okom, hiszen szinte minden tájékoztatási eszköz igencsak szűkszavúan tudósított erről a számomra lesújtó eseményről. Dr. Hódi Sándor halálakor megjelent írásokból sok minden kimaradt, még az is, amit kispásztor (következetes maradok a Légy jó mindhalálig regényben található „közösségi elvhez”, mert őnála nincs okunk – mint kis Nemecsek esetében –, hogy nevét csupa nagybetűvel jegyezzük le vagy fel) féligazságként tálalt valamit, ugyanis mindenki alapító tag volt, aki megjelent a zentai alakuló ülésen (Csubela és Hódi így kezdeményező-alapítótag volt, én csak előbbi, mert egy külföldi út miatt nem tartózkodtam Zentán).
Nem csodálkozom, hiszen még a saját apja esetében is a „füllentést” választotta, amikor róla szóról szóra azt állította, hogy alapítótag volt, pedig mindenki, aki akkor jelent volt (ne felejtsük el, sokan még ma is élnek, de „bölcsen” hallgatnak) tudta, hogy 1996-os tél vége és az azt követő tavasz eleje még csak köszönőviszonyban sem volt 1994 júniusával. Vártam, mivel – többek között – még él a szabadkai közíró, vagy a bácsfeketehegyi nyugdíjas, na meg abban is reménykedtem, megszabadulnak lelkiismereti gátjaiktól, majd megemlékeznek pár szóban arról, akit akkortájt „harcostársuknak” tartottak.
Vagyok olyan, hogy megértek mindenkit, még azt is, aki kitalálta a „szabadkaiak kezdeményező csoportja” mítoszt, mivel nem tudták elfogadni, hogy egy bácskossuthfalvi (habár ő leginkább ómoravicinak tartotta magát), egy adai (aki a Bánságban, Nagytószegen látta meg a napvilágot) meg egy oromhegyesi (ráadásul zentai származású) „kisajátítsák” maguknak a VMSZ kezdeményező-alapítói jogát.
Sándorral, habár a VMDK megalapításának kezdetétől ismertük egymást, mégis az autonómiakoncepció kidolgozása közben kerültünk szorosabb kapcsolatba, hiszen olyan bizottsági tagokat kellett meggyőznünk a realitásról, mint akik a nép-nemzeti vágyálmaikat szerették volna e dokumentummal megvalósítani, de ugyanez volt a helyzet azokkal is, akiknek a félelmeikből eredő megfelelési kényszerükön (amit valamiféle lojalitásnak neveztek) kellett valahogyan túllépniük. Ez az együttműködés vele, valamint Csubela Feri bátyámmal is az oromhegyesi eseményeket (Zitzer) követően csúcsosodott ki, mivel egyedül ők támogatták a civil szerveződések fontosságát, ahogyan ellenezték azt a megállapítást is: „a békeszervezetek kést döfnek a VMDK hátába”!
Nem hiszem, hogy magyaráznom kellene dr. Hódi Sándor tetteit és szerepét, azonban mind a mai napig vallom Hódi (és Csubela Ferenc) neve a többi itteni közszereplőénél sokkal mélyebb nyomot hagyott az egyszerű emberekben, ezért hiába neveznek el bármiféle díjat a többiekről, azzal nem lehet senkinek a fontosságát kihangsúlyozni, igen gyorsan visszakerülnek a megemlékezésekben az őket megillető helyre.
