Egyesek a repüléstől félnek, mások pedig csak felszálláskor vagy éppen leszálláskor szoronganak. Az elmúlt időszakban gombamód megszaporodtak az „elveszett a csomagom, nagyon dühös vagyok” bejegyzések a közösségi oldalakon. Ez azt eredményezte, hogy egy-egy út előtt mindig megjelent a kisördög, és azt kérdezte tőlem: Mi lesz, ha a te csomagod veszik el?
Szegény ördög, úgy látszik, nincs képben velem kapcsolatban, és nem tudja, hogy nálunk a családban – egy kis túlzással – az egy személyre eső pszichológusok száma kettő, s a szó szerint családbarát pszichológusok hosszú évek alatt kiképeztek arra, hogy optimistán kell hozzáállni a dolgokhoz. A gyerektől sem azt kell kérdezni, hogy mit nem írt jól az ellenőrzőben, hanem hogy mit tudott, mire kapott pontokat. És akkor ugye nem arra kell gondolni, hogy majd pont az én csomagom nem érkezik meg, hanem arra, hogy ha mindenki csomagja el is veszik, az enyém biztosan ott lesz a futószalagon.
Eddig volt az elmélet, amely egészen addig jól működött, amíg a gyakorlat színpadra nem lépett. A zürichi repülőtéren a Belgrádból érkező járat mintegy kétszáz csomagja megérkezett, egy kivételével. Nem nehéz kitalálni, kié hiányzott, lehet mosolyogni, kárörvendeni, beszólogatni a pszichológusoknak, hogy no ennyit ér a tudományuk, de a tényállás akkor is az volt, hogy ott álltam csomag nélkül.
Hogy mi jut ilyenkor először az ember eszébe? Nekem az, hogy mit kell vennem, hogy az elkövetkező három nap úgy nézzen ki, mintha mi sem történt volna. Ami biztos: fogkefe, fogkrém, dezodor, póló, zokni és gatya. Ha ezek meglesznek, akkor sikerül zökkenőmentessé tennem a külföldi tartózkodást, de amint ez végigfutott az agyamon, egyből az villant be, hogy de azért ne hódoljunk be azonnal a repülőtéri munkások kénye-kedvének. Ami bizakodásra adott okot, az a futószalag volt, ugyanis egy helyi munkás azt mondta, amíg az körbe-körbe megy, addig él a remény. A többiek mind kimentek a buszokhoz, én pedig ott ültem, és a kétségbeesésemen az sem javított, hogy másodpercek alatt megértettem, mit is jelent az, amikor egyesek azt mondják, hogy kiver a víz.
Először a repülőgépet sem találták, nemhogy a csomagot
A futószalag körkörös járása táplálta remény két perc múlva szertefoszlott, ugyanis a gépezet megállt. Kisétáltam a többiekhez, és jeleztem, nincs meg a csomagom. A salamoni döntés az lett, hogy a sajtófelelős meg én visszamegyünk, és megnézzük, mi a teendő. Igen ám, de onnan, ahol kijöttünk, ugyanoda, vagyis a futószalagokhoz és az érkező járatokhoz visszamenni már nem lehetett. Maradt az információs pult, ahol a Belgrád–Zürich-járattal kapcsolatban annyit közöltek, hogy a szerb fővárosból gép az elmúlt egy órában nem is érkezett. A jelenlétünk némiképp cáfolta ezt a kommunikációs kisasszonytól származó információt, így pár perc után csak megtalálták a járatot, majd a hölgy elkérte a jegyemet, rajzolgatásba és irkálásba kezdett, aminek a vége az lett, hogy lerajzolta, hová kell mennünk, és ott melyik csengőt nyomjuk meg.
A frissen készült térkép alapján megtaláltuk az ajtót, és az AAS feliratot is, a csöngetés után pedig szépen illedelmesen bemutatkoztam, és angolul elhadartam, hogy Belgrádból érkeztünk, és egy csomag elveszett. Kis csönd után a következő válasz érkezett:
– Akkor maguk biztosan a fociklubból vannak – ami már magában is meglepő lett volna, de az, hogy mindez szerbül hangzott el, annyira abszurddá tette ezt a helyzetet, hogy a sajtófelelős és én is hangos röhögésbe törtünk ki. Ők persze láttak bennünket a kamerán keresztül, s hirtelen nem értették, hogy tud valaki ilyen önfeledten kacagni, amikor épp a csomagját keresi. Ahogy a nagy csapatok rendezik soraikat a kapott gól után, mi is ugyanilyen gyorsan összekaptuk magunkat, átváltottunk szerbre, és az emberünk már jött is elénk, majd közölte, csak én mehetek vele, mivel az én csomagom hiányzik.
Bekísért egy helyiségbe, ahol csomaghegyek fogadtak, és kérdezgette, hogy ez az én csomagom, vagy inkább ez, mire mondtam, ne fáradjon, egyik sem, én sporttáskával utazom, egyből felismerném, ha itt lenne. Hős segítőm nem esett kétségbe, hanem elkalauzolt egy szódásüveg vastagságú szemüveget hordó ügyintézőhöz, aki elkérte a jegyet, beszkennelte, és csak ennyit mondott:
A kamera ezt a csomagot 12:40-kor észlelte a repülőtéren.
Ez azért volt jó hír, mert ebből kiderült, hogy a csomag a zürichi repülőtér területén kószál, viszont nem tudni, hogy mégis merre keressük. A drága jó újdonsült barátom, aki közben elmondta, hogy ezen a repülőtéren csak ő beszél szerbül, ekkor egy kérdéssel állt elő:
– Bemásztál-e oda, ahol a csomagok jönnek ki? Tudod, azok a bőrfüggönyök mögé…
És mivel láttam az arcán, hogy nem tréfál, én is ugyanilyen kimérten és komolyan azt feleltem:
– Tudod, engem olyan emberek neveltek, akiknek az értékrendjébe nem tartozik bele a repülőtéri bőrfüggönyök mögé bemászás, bekukucskálás…
– Sebaj, akkor megyünk a 31-es futószalaghoz, ott kell lennie a csomagnak – mondta, és hiába erősködtem, hogy azért jöttem el, mert a futószalag már nem ment körbe.
Jó néhány méterre voltunk a 31-es csomagkiadótól, amikor láttam, hogy az bizony mozog. A dél-szerbiai barátom is megörült ennek, és egy fél perc után egyszer csak megjelent a sporttáskám, és ahogy Hajdú B. István azt mondta a magyar vízilabda-válogatott olimpiai döntőben aratott győzelme után, hogy sosem gondolta volna, hogy tizenhárom fürdőgatyás férfi láttán elsírja magát, én arra gondoltam, sosem hittem volna, hogy egy Tibhar feliratú piros-fekete sporttáska láttán könny szökik a szemembe.
Amikor összeszedtem magam, megkérdeztem a velem együtt örülő társamat, mégis mi történhetett:
– Lehet, hogy leesett a csomag, és megállt a futószalag. Te kimentél, elkezdtétek keresni, csöngettetek, de az egyik kolléga észrevette, visszatette, és voilà, minden jó, ha vége jó.
Azóta az utastérbe velem tartó táskában mindig van egy fogkefe, két zokni, ugyanennyi alsónadrág és két póló, minden másra pedig ott van a pszichológusoktól tanult határtalan optimizmus.
Amíg a futószalag mozog, addig van remény a csomag megérkezésére (Fotó: Freepik)
