A nép rettenetesen kimerült, ahogy az is világos, hogy az ország rosszul működik hosszú évekre visszamenőleg. Tehát a változás kérdése lényegében a túlélés és a megmaradás kérdése. Az itt élő polgárok számára a szó szoros értelmében minden nap értékes és fontos. Minden értelemben kimerültek vagyunk: pszichikailag és mindenekelőtt gazdaságilag. Rossz körülmények között élünk, és ahhoz, hogy bármilyen jövőt magunk előtt láthassunk, a változásoknak nagyon hamar meg kell történniük.
Nem kérdéses, hogy a társadalom egésze modernizációra szorul, mind gazdasági tekintetben, mind politikailag és kulturálisan, mert ezekben a szegmensekben vagyunk leginkább lemaradva. A felzárkózás támogatásába a kormány és a civil társadalom minden szegmensének kapcsolódni kell. Kiemelt szerepet kell kapniuk maguknak az állampolgároknak, valamint a családoknak, hogy felnőhessen egy új generáció, amely egy szabad, modern társadalomban fog élni.
A polgároknak meg kell érteniük, hogy a kormány a polgárok szolgálatában áll, és ezért a munkáért ők fizetik a kormányt. Le kell tisztázni, hogy a kormánytól a fizetség ellenében a polgároknak joguk van minőségi szolgáltatásokat kapni. Az állampolgárokban tudatosítani kell, hogy joguk van felhívni képviselőjüket és azt mondani nekik: „Ezt akarom tőled!”
Azonban be kell látni, hogy az elmúlt 25 év alatt alapvetően semmi sem változott Szerbiában, továbbra is sok az ellenségeskedés, frusztráció és az átlagember számára nagyon kevés reális út nyílt az előnytelen helyzetből való kilépéshez.
Ahhoz, hogy egy állam valóban fennmaradhasson, rendelkeznie kell bizonyos képességgel belső gazdagsága újratermelésére, vagyis jól működő gazdaságra és kereskedelemre van szükség. Szerbiában évek, sőt évtizedek óta a leépülő hazai termeléssel szembesülünk, másrészt viszont szociálpatológiai szempontból nagyon sok embernek van furcsa és megkérdőjelezhető múltja, akik valamilyen nómenklatúrában szerepelnek. Ebben az értelemben teljesen logikus, hogy miért nem sikerült elszakadni attól a kriminogén, zavaros és szociálpatológiai múlttól, amely a Milošević-korban valóban a csúcsra jutott. Hogy egészen pontos legyek: a belső gazdaság újratermeléséhez nagy szükség van a fejlődést támogató képességekre, de sajnos a folyamatos kivándorlás miatt jelen pillanatban ennek a társadalomnak nincs erre kapacitása; másodsorban pedig a belső gazdasági újratermelés reális megfogalmazása továbbra is ütközik a hatalmon lévő politikai elit alapvető érdekeivel.
Látva, tapasztalva, hogy a vajdasági magyar közösség egy részében nagy a félelem az esetleges újabb válsághelyzet gyakori emlegetése miatt, ugyanakkor elvárják, hogy az életminőség jobbításának tekintetében történjen valami. Az értelmiség feladata, hogy a közösség elé állva olyan lehetőségeket kínáljon fel, amelyek a demokrácia elveire épülnek, a valós megegyezés útját helyezik előtérbe, hogy közösen leküzdhessük ezt a válságot és a félelmet, hogy végre a felé fordulhassunk, amiből élünk.
Ami a közösség elé álló szabad nézeteket valló szereplőket illeti, ezek a szereplők léteznek, de gyenge, és meglehetősen korlátozott potenciál jellemzi őket. Az értelmiségi elit mindig is bürokratikus volt, ami azt jelenti, mindig az állami kasszához kötötte a köldökzsinór, és a rendszerek változásával egyik jászolból a másikba költöznek, sajnos ebből az értelmiségből hiányzik az a gazdasági függetlenség, amely segítené őket magasra állni (és nem kell minden lehetséges kompromisszumot megkötnie). Ilyen itt még nem történt.
Nagyon fontos, hogy az emberek megértsék, hogy a mindennapi életben meg kell küzdeniük az őket körülvevő igazságtalanságokkal, és ezen a szinten engedetlennek, szabadabbnak és szembetűnőbbnek kell lenniük. Bátorítani kell minden egyénben a lázadót, akinek harcolnia kell az őt elnyomó határtalan durvaság, anyagi és közösségi kizsákmányolás, és az őt képviselő rossz modorú emberek ellen (akik valójában úgy tesznek, mintha az ő nevében beszélnének), és arra kell ösztönözni, hogy tegyen különbséget. a hazugság és az igazság nyelve között, valamint legyen képes felismerni a manipuláció nyelvét és hátterét, bármilyen nyelven hangozzék is el.
A jelenre érvényes politikai prioritást Szerbiában világosan és egyértelműen kell megfogalmazni. Kiemelten fontos, lecserélni azokat az embereket, akik bizonyítottan képtelenek az országot kivezetni a válságból, hogy a polgárok mielőbb visszatérhessenek a békével, munkával, tanulással kitöltött mindennapokhoz. Vagyis úgy gondolom, hogy erre a változásra mielőbb szükség van, hogy megszűnjön az erőszak, amivel már nem tudunk együtt élni, és amivel soha nem tudtunk együtt élni.
Lepeš Josip