Čedo Jovanović az egyik szerbiai törpepárt elnöke ezekben a hetekben sorra járta a kormánypárti bulvár-tévéket és keményen elítélte a jelenleg folyó egyetemista tüntetéseket. Az egyetemistáknak 1996-ban volt világos programjuk és céljuk, mondta, ezeknek viszont nincsen se céljuk, se eszményük, Nem tudják, hogy mit akarnak. Hozzá csatlakozott Pásztor Bálint a VMSZ elnöke is, mondván, hogy ők, mármint Pásztorék pontosan tudták mi a céljuk, ezek viszont nem.
Pásztor Bálinttal és Čedo Jovanovićtyal ellentétben még az óvatos és bátortalan politológusok, szociológusok is elismerik, hogy – sajnos – az akkori rendkívül heterogén ellenzéknek nem volt világos politikai programja a jövőről. Immár a madarak is csiripelik, hogy világos cél hiányában október 5-e után elmaradt a legfontosabb: október 6-a.
Lapozgatom a 2000. október 7-én irt naplójegyzeteimet: 2000. október 7-én pontosan ezt jegyeztem le:
„A nacionalizmus újra győzött”. (Időírás, időközben, naplójegyzetek, 2000-2002, Családi Kör-Noran 2003.). Egyedüli érdemük Milošević megbuktatása volt. Milošević takarodjon, ez volt a tüntetési jelszó. Nem csoda, hogy az akkoriban legrátermettebb politikus Zoran Đinđić Vojislav Koštunicát javasolta az elnöki posztra, mivel tudta, hogy Milošević kihívója csakis egy másik nacionalista lehet. Ezért lett Vojislav Koštunica ellenjelölt.
Egyedül a rengeteg kompromisszumra rákényszerült Đinđićnek lehetett valamiféle elképzelése, de őt meggyilkolták, a gyilkosság politikai háttere két évtized után is tisztázatlan. A pártok piaci kofák módjára harcoltak a fotelekért. Ami érthető, hiszen a tüntetők és az október 5-én Miloševićet megbuktató tömeg is rendkívül heterogén volt, köztük voltak liberálisok is, nacionalisták is, de Milošević véreskezű speciális egységének tagjai, a vörössapkások is. Ennek köszönve még az eredeti és egyetlen cél – hogy Milošević takarodjon – sem teljesült, hiszen Milošević tábora visszatért a hatalomba, azzal, hogy Versace öltönnyel cserélték fel a terepszínű egyenruhát.”
Hogy mennyire nem volt világos elképzelés, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Đinđić ellen demonstráló titkosrendőrség tagjait, a vörössapkásokat, Vojislav Koštunica államelnök és hadseregparancsnok azzal a „bölcs” mondattal igazolta, hogy az orvosok is fehér köpenyegben sztrájkolnak, akkor miért ne vonulnának fel a kormány ellen a belügyi egységek tagjai teljes fegyverzetben és harckocsikkal. Sajnos, az ellenzéki pártok legtöbbje nem volt a helyzet magaslatán, nem vállalta a történelmi kihívást, és ennek köszönve visszatértek azok, akik ellen a tömeg 2000 őszén fellázadt.
Ezekben a hetekben az egyetemisták nem a kormány megbuktatásával foglalkoznak, nem az a jelszavuk, hogy Vučić takarodj, ezt a plénumokon is és nyilvánosan is világosan kimondták, rendezvényeiken nem szerepelnek pártzászlók és pártjelszavak, ők „csak” azt követelik, hogy az intézmények – az alkotmánybíróságtól kezdve az ügyészségig – végezzék a feladatukat. Azt követelik, hogy végre valahára valaki vállalja a felelősséget a jelenlegi politikai válságért és működjenek az intézmények. Hogy melyik párt képes ezt biztosítani, azt nem tudnám megmondani, jelenleg csak azt tudom, hogy a választásokon mindeddig a rossz és a kevésbé rossz között választhattam.
Mindeközben a pártvezetők hangzatos ódákat zengenek a saját sikereikről, Vučić elnök legalább beismeri, hogy válság van. Nos, ki a felelős az úgynevezett aranykor válságáért? Ki a felelős az újvidéki pályaudvaron történt 15 ember életét követelő katasztrófáért? Vagy az emberi élet ma már nem jelent semmit? Ki a felelős? Az ellenzék? Az egyetemisták? Vagy a kormánykoalíció, amelynek a VMSZ is tagja? Ezt csak akkor tudhatom meg, ha a pártok egyszer önkritikusan szembenéznek önmagukkal. Ne csak a sikereiket vagy az állítólagos sikereket gajdolják, hanem bevallják tévedéseiket, balfogásaikat, mulasztásaikat is. Egy ilyen önkritikus párttal még nem találkoztam.
A blokád folytatódik, az egyetemisták tüntetnek.
