Kedves Bütyök!
Bütyibácsi…
Egy idő után már számon sem tartottam, hányszor kérdeztem rád, hogy meséld már el nekem, hogyan s miféleképp vagyunk mi rokonok, sőt, utóbb aztán már szégyelltem is újra meg újra megkérdezni… Olykor ezért ki is hagytam, még ha kíváncsi is lettem volna rá. Pedig szinte még az első találkozásaink egyike volt – szerintem akkor még a nevemet sem jegyezhetted meg –, egyszer régen valamikor Újvidéken, amikor rögtön azzal csaptál le rám, hogy mi rokonok vagyunk… Meg is szeppentem ettől rendesen. Noná, hiszen a kezdő, elsőéves akadémistát nemcsak, hogy felismeri a nagy, rajongott színészideál, hanem még azt is mondja neki, hogy a rokona… Mintha a befogadás, a beavatás gesztusa lett volna. De valahogy mégis mindig csak annyit sikerült megjegyeznem, hogy megboldogult keresztapám, Kelemen volt a kapocs kettőnk között. És így tovább…
Tavaly vagy tavalyelőtt, nem is tudom már pontosan, aztán küldtél egy családfarajzot, talán megelégelve az örökösen ismétlődő kérdezősködésem… „Hogy is mondtad?” „Ki kinek a kicsodája?”
Bütyök persze nem volt költő, ahogyan színész sem.
Színművész, talán így lenne helytálló megemlékeznünk róla. Csakis így. Talán éppen azért is, mert akárhányszor a színpadon állt/ült/feküdt, az már líra volt önmagában is, hiszen testének minden rezdülésével költészetet írt. Minden porcikájában ott lüktetett valamiféle metrum… Egyszerűen nem lehetett vele mit kezdeni, amikor a színpadon volt: figyelni, nézni kellett őt, a lényére koncentrálni, mert ahol ő jelen volt, ott akkor is folyamatosan történt valami, ha épp nem is csinált semmit. S nem csak jelen volt szemének minden pillantásában és villanásában, hanem aktívan vett részt a személyiségéből sugárzó költészet minden egyes apró lírai mozzanatában. Amelynek voltak ugyan lágyabb és befogadhatóbb és közönségbarátabb „sorai” is, de voltak bizony keményebb, emberpróbálóbb, vadabb „rigmusai” is… Ezek összességét pedig a líra kötötte össze; úgy járta át, mint a történelmet a déjà vu, s oly természetesen volt jelen, mint bökversben a klapancia. Költészet sugárzott lényéből, akármit játszott is, amely oly finoman érintette meg a nézőt, mint a leglégiesebb líra.
Bütyök nem volt költő, időnként mégis kiszakadtak belőle, versek, szövegek, amelyek közül az egyiket, a kedvencemet egyszer el is kértem tőle „további hasznosításra”:
Soha sem tudom hogyan
s minek érem meg a reggelt
hogy rám virradt érzem
s nem tudom Hold-e vagy
a Nap az mely holtsápadtan felkelt
ami dobban a szívem hangja
vagy a ladikom ért át a túlsó partra
bár tudhatnám
szerelmem feszített-e vitorlát
vagy hiúságom állított bitófát?
Káromkodni kellene, kocsis módjára szidni azt a kurva túlsó partot, durva, szándékosan bántó szavakkal, jelzős szerkezetekkel, hogy süppedne Kharón derékig a Sztüx iszapjába! Ha azonban meghallod rikácsolásunk, kiabálásunk hangját – hozzon már valaki egy megafont! –, legalább ints vissza nekünk onnan a túlsó partról, fél kézzel, legyintve, vagy feszíts vitorlát a bitófára, tépje csak a szél, az árnyékából, biztos fedezékből pedig úgysem láthatjuk majd, hogy a Hold-e az, vagy a Nap, amely holtsápadtan felkelt…
Szóval időnként azért majd ints még vissza ránk… csak a rend kedvéért… hogy érezzük, vár majd ránk még néhány jó előadás odaát, azon a kurva túlsó parton is, amelyre érdemes előre belépőt foglalnunk…
Az öreg halász és a tenger – Jelenet a gyulai Tószínpadon 2019-ben bemutatott előadásból, ez volt Bicskei István utolsó szerepe (Fotó: Tószínpad/Facebook)
