A Szabadkai Népszínházban Moliére Tartuffe című darabjának modern adaptációját láttam, Ricz Ármin rendezésében, és jól szórakoztam.
Bár a Tartuffe több, mint három és fél évszázada született, a francia klasszicista dráma fénykorában, és a vallási képmutatás veszélyére reflektál, sajnos ma is – a társadalmi élet számos területén – releváns, mindnyájunk számára jól ismert jelenség. Nem csak ezért, hanem a Moliére által ábrázolt világok vígjátékba csomagolt társadalomkritikai komplexitása miatt is az értelmezési tartomány szinte minden előadásban többdimenzióssá nyílik. Ráadásul a szerző a korra jellemző commedia dell’arte-hagyomány típusfiguráival és helyzetkomikumával egy olyan időtlen szerkezetet működtet, ami ma is ugyanúgy meg tudja szólítani a közönséget.
Ricz Ármin rendezésébe jó érzékkel vannak belecsempészve ebbe a klasszikus szerkezetbe a modern elemek.
A nézőtéren ülve jól érzékelhető, hogy értő módon, tudatosan kezeli az eredeti szerkezet. A modernizáló gesztusok nem tűzzel-vassal vannak beleerőltetve a darab rendszerébe, hanem organikusan működtetik a történetet.
Már az előadás nyitóképe egy nagyon erős gesztussal nyit. Tartuffe képét kivetítve látjuk, mindenki más a térben mozdulatlan, mintha a Tartuffe előtti világ idilli pillanatképét látnánk egyetlen állóképben. Majd Tartuffe lassan közeledik a kamera felé, és mintha megérkezne ezeknek az embereknek a világába. Ezen a ponton egy groteszk üvöltöző, hörgő koncertté eszkalálódik az állókép. Ezzel a „némajátékkal” elképesztően pontosan van kijelölve az alapszituáció.
A kamera kivetített képe elég grandiózus helyet foglal el a térben, az egész hátsó falon látjuk megjelenni, amit éppen fókuszába állít. Többféle perspektívára használják ezt a képet a darab folyamán, de nagyon szépen tud ráközelíteni azokra a kicsinyes, kellemetlen emberi pillanatokra, amikről legszívesebben elfordítanánk a tekintetünket. Az egyik legerősebb példa, amikor Orgon átruházza Tartuffe-re az egész családi vagyont, miután Tartuffe a napnál világosabb egyértelműséggel el akarta csábítani a feleségét. Felvételen látjuk, ahogy aláírják a szerződést. Aztán még egyet, még egyet, meg még egyet, és így tovább. Átadásra kerül az összes bankkártya, hitelkártya, minden értéket képző magántulajdon. Nézőként a tehetetlen düh jár át, de körülöttem is legalább föld alá szeretnénk süllyedni a színházi székeinkben.
A karakterek elrajzoltságukban is hasonlóan bravúros elemekkel vannak megjelenítve. A rajzfilmes groteszk hagyomány eszközeivel felskiccelt karakterek. Tartuffe pedig minden tárgyat az alsónadrágjából vesz elő, mintha valahogy minden, ami hozzá köthető, az végső soron a nemiszervével lenne kapcsolatban. Valér, akinek a darabban egyetlen funkciója, hogy szerelmes Orgon lányába, Mariane-be, egy digitális Szeretlek Mariane feliratú sapkában rollerezik be a térbe. Amikor Mariane a tanácsát kéri, a sapkán megjelenő lassan növekvő százalékokból sejtjük, hogy Valér nem a legélesebb kés a fiókban.
Viszont ezek mellett az animációfilmes elrajzolt, komikus karakterábrázolások mellett, nagyon erős tud lenni, amikor egy-egy pillanatra igazi, finom emberi gesztusok jelennek meg a térben. Amikor Elmira beszél a férjével, és egy pillanatra felsejlik a komika mögött egy olyan nő képe, akit tulajdonképpen elhagyott a férje egy csalóért. Aki már a saját testével is hajlandó fizetni, hogy végre visszaálljon a béke. Dorine alakítása pedig azért különösen szép, mert egyszerre marad meg a karakter komikus éle, de közben mélyen emberi a feszültsége is a haragjának. (Szereposztás: Orgon, Elmira férje: Kovács Nemes Andor; Elmira, Orgon felesége: Kalmár Zsuzsa; Tartuffe, szenteskedő: Hajdú Tamás; Dorine, Mariane társalkodónője: G. Erdélyi Hermina; Mariane, Orgon lánya, Valér szerelmese: Horváth Blanka; Damis, Orgon fia: Nyári Ákos; Cléante, Orgon sógora: Baráth Attila; Valér, Mariane szerelmese: Budinčević Krisztián; Pernelle-né, Orgon anyja: Ralbovszki Csaba; Rendőrök: Daniel Bagi és Miroslav Žukov)
Ahogy már a karakterek megformálásán látszott, az előadás minden pillanatot megragad, hogy a helyzetkomikumból a legtöbbet kifacsarja. Így van ez az eszközhasználattal is. Jó példa erre, amikor Tartuffe már megkapta a “jól megérdemelt” családi vagyont, és elégedetten sütöget újdonsült otthonában. Cléante érkezik, és megpróbálja Tartuffe-ot saját csatamezején megrohamozni. Érveket hoz fel, morális elvekről beszél. Nem érti még, hogy Tartuffe világában nincsenek hivatkozási alapok, csak, amiket ő maga hoz létre, mindig éppen a pillanatnyi érdekeihez igazítva. A beszélgetés közben vígan grillezi a húsneműt, és amikor már nincs kedve tovább hallgatni Cléante gyenge próbálkozását, egyszerűen csak a szájába töm egy grillkolbászt.
Vagy amikor először kapják rajta azon, hogy Elmirának csapja a szelet. Orgon előtt a mártír szerep felvételével menti ki magát. Felkészülten a saját alsónadrágjából szór ki egy kis kukoricát amelyen azonnal térdepelni kezd.
A darab tele van hasonló frappáns ötletekkel és rajzfilmes gegekkel, amiken jól mulattunk, és nagyon jól működtetik a jeleneteket.
A látvány is nagyon szépen együttműködik az előadás invencióival. A díszlet egy letisztult tér, mindenhol bevonva műfűvel. A műfű használata már önmagában erősen asszociatív. Behozza a mesterségesség, hamisság, kényelmes kispolgári “idill”, látszatát. A hátsó vetített felületen pedig egy korábbi Windows kezdőképernyő háttérnek beillő felhős egét látjuk, ami szintén besimul az előbb felsorolt fogalmi struktúrába. Ezt a monokróm teret szépen ellenpontozza a jelmezek kontrasztja. A jelmezek és a díszlet szerves egésszé válnak, mind színhasználatában, mind jelrendszerükben.
Tehát egy olyan koherens világ rajzolódik ki a Népszínház Tartuffe előadásában, ahol a vizuális és dramaturgiai elemek jól szolgálják ki az eredeti történet kortárs, de Moliére világától egyáltalán nem idegen, következetesen felépített színpadi adaptációját.
Maróthy Csaba, az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet szakírója.
Itt az év ajánlata: te nyugodtabb, mi még jobbak leszünk!
A visszajelzések alapján három dolog idegesít a honlapon:
- a felugró reklámok,
- az, hogy nem tudod végigolvasni az előfizetőknek járó cikket,
- a mellégépelések.
A mi problémánk pedig az, hogy nem tudunk még több saját anyagot előállítani, mert a mintegy húsz önkormányzat nulla dinárt hagyott jóvá a beadványainkra, és a Magyar Nemzeti Tanács – a pártházból érkező, mondvacsinált okokra hivatkozva – évek óta nem javasolja támogatásra a pályázatainkat.
Segítsünk egymáson! Napi húsz dinárért (0,17 euró) legyél a Szabad Magyar Szó előfizetője, így megszabadulsz a felugró reklámoktól, elolvashatod a Plusz rovatban megjelenő cikkeket, és nem mellékesen ezzel is hozzájárulsz, hogy továbbra is a Szabad Magyar Szó legyen a legolvasottabb vajdasági magyar honlap és még több helyi témáról számoljunk be!
U. i. Ha kétszáznál több előfizetőnk lesz, bizisten, még egy olvasószerkesztő alkalmazását is megfontoljuk!
