Évek óta tartó szárazság, katasztrofálisan alacsony földművesnyugdíjak, tartozásokat felhalmozó termelők, bizonytalan gazdasági helyzet, gyomorforgató pártfoglalkoztatás – a felsoroltak azt eredményezték, hogy a földművesek gondjai hatványozódtak, és a kis-, valamint a középtermelők helyzete tovább romlott, olyannyira, hogy egyre többen adják ki vagy el a földjeiket – mondja Sándor József, aki a munkájából kifolyólag harmincnégy éve napi szinten követte és követi a helyzetet.
A felsőhegyi Napredak Földműves-szövetkezet igazgatójával készült interjúban áttekintettük az elmúlt évet, s a beszélgetés során szóba került a hatalom elhibázott mezőgazdasági és szociális politikája, valamint az is, hogy a nehézségek ellenére hosszú távon lát arra esélyt, hogy a mezőgazdaság ismét a régi önmagára emlékeztessen.
– A 2025-ös évet úgy lehet értékelni, ha az előző öt esztendőt vesszük alapul, ugyanis ez az ötödik év, amikor komoly aszály sújtja az észak-bácskai és -bánáti termőföldeket. Az elmúlt négy évben az erőforrások már a kis- és középtermelők esetében igencsak kimerültek, és sokuknál ez az év tett pontot a mezőgazdasági tevékenységükre. Egy specifikus évről beszélhetünk, ugyanis volt téli csapadék, így az árpa, a búza, vagyis a kalászosok jó évet zártak, ez mentette meg, már amennyire megmentette az embereket. Viszont megtörtént az, amitől nagyon féltünk, a 38-40 Celsius-fokok, s ez azt eredményezte, hogy szójatermelésről már nem tudunk beszélni, a cukorrépa-termelés az elmúlt két-három évben a nagy meleg miatt tönkrement, úgyhogy csak ott, ahol öntöztek, lehetett cukorrépát termelni. A kukorica az elmúlt években a szárazság miatt katasztrofális terméseket hozott, s az idén is alulteljesített. A kukorica vegetációja 37 Celsius-foknál megáll, így nem kell meglepődni az eredményeken. Az idei évet a napraforgó is megsínylette az északi területeken. Az elmúlt években néhányan megpróbálták a kukoricát takarmánycirokkal kiváltani, de az a rossz hírem a termelőknek, ha nincs csapadék, akkor az sem fog teremni. Hiába tűri jobban valamelyik növény a szárazságot, nem tud teremni víz nélkül semmi se.
Mi tetőzi még a problémát?
– Az aratás gyakorlatilag szeptember végén befejeződött, mivel már minden megsült, viszont a mai napig nincs végleges ára a napraforgónak, tehát másfél hónappal az aratás után még nem tudjuk a pontos árát. A környékünkön monopolhelyzetben a Gebi van, s ez a vállalat közölte, hogy 55 dinár a kistermelőknek, a nagyobb termelőknek, akik az áfarendszerben vannak, két százalékkal több, hogy a többiek, akik másoknak adták át, hogyan járnak majd, még mindig nem tudni… Régen a termelők biztosították a termést vihar ellen, amióta ilyen kánikulák vannak, a biztosítók java része kivonult erről a területről, tehát a szárazság ellen nem nagyon biztosítanak, akik pedig igen, azok esetében a szárazság definíciója annyira megfoghatatlan, hogy könnyen találnak kibúvót, ha fizetni kellene.
Rekordmennyiségű vetőmagot értékesítettek árpából és búzából
Említette, jól termett az árpa és a búza. Ez mit eredményezett?
– Azt, hogy az őszi idényben mindenki kalászost akart vetni, abban bízva, hogy egy kis csapadék majd lesz, úgyhogy rekordmennyiségű vetőmag kelt el árpából, takarmányárpából és búzából. Mivel ennek nagy része hivatalos úton került eladásra, azt jelenti, hogy az emberek bíznak abban, hogy az állam majd ismét kifizeti a vetőmag árát. Én nem vagyok annyira optimista, de megértem a termelőket, mert azért tavaly a többség megkapta a pénzt, illetve az idei évben megkapták a tavalyi számlák alapján a vetőmag árát.
Miért nem optimista?
– Két ok miatt: egyre bonyolítják a feltételeket, hogyan és mennyit ismernek el, ugyanis mostanra milliméterre pontosan ismerik a parcellákat, hány kiló illeti meg az embert, és ha az nem stimmel, vagy valamit elírtak, abban a pillanatban elütik, és nem nagyon lehet a hibát javítani. A másik pedig a rossz gazdasági helyzet. Az ország eladósodott, és nem foglalkozott a mezőgazdasággal az előző pár évtizedben, így nem látom a realitását annak, hogy egy nemzeti stadion és egy metró építése, valamint az Expóra szánt gigamennyiségű pénz mellett, miközben működő cégek hagyják el Szerbiát, erre sikerülne pénzt biztosítani. Mondom mindezt annak ellenére, hogy elég komoly összeget szánnak a költségvetésben erre a célra, de az a probléma, hogy ha valahol máshol kell, akkor majd elveszik – az egy dolog, hogy mi van a papíron, másik, hogy mi kerül a számlára. Ezt még tetőzi a köztársasági elnök kijelentése, aki azt nyilatkozta, ha minden kötél szakad, akkor a valós ár fölött is hajlandó fizetni, csakhogy megmeneküljünk az amerikai szankciók alól. És még mindig nincs vége, ugyanis az amúgy is kilátástalan helyzetet folyamatos minimálbér-emeléssel fejelik meg, ami akkora teher a munkaadóknak, hogy folyamatosak a leépítések A költségvetésnek most jól jött a sok eladott vetőmag, mert a forgalmi adó pénzt hozott a konyhára, de nem ez a megoldás.
Öntözőrendszerekre van szükség, de nem mindegy, milyenekre
Mi lenne a megoldás?
– A megoldás ott kezdődik, hogy Ferenc Jóska óta itt nem történt komoly beruházás a csatornázásba és az öntözőrendszerekbe. A minisztérium minden évben írt ki pályázatot öntözőberendezésekre, és akkor az emberek általában a felső locsolást választották, kutakat fúrtak, és ivóvízzel locsoltak. A szaktárcának és a mezőgazdasági minisztériumnak azon kellett volna fáradoznia, hogy minél több új kanálist hozzanak létre, minél több utat szabadítsanak föl a víz előtt, hogy minél több földet körül tudjunk venni vízzel. Sajnos itt semmilyen beruházás nem történt.
Az idén is igyekeztek a gazdák locsolni, de ez mégsem hozott eredményt.
– A felső locsolás nem megfelelő, megfázik a növény, stressz éri ilyen melegekben. Néhány nagytermelő nekivágott az alsó, vagyis a föld alatti csöpögtető rendszerek bevezetésének, és pozitív az eredmény. A költségvetésben jelentős rész szerepel az öntözőrendszerek fejlesztésére, de nagyon nem mindegy, hogy melyiket szeretnék támogatni. Emlékezzünk vissza, volt egy időszak, amikor támogatták a kombájnok vásárlását, ami félmillió eurós beruházás volt, aztán egymás után bezárták a cukorgyárakat, és a termelők nyakán ott maradtak a drága gépek meg az adósságok…
Egyre többet hallani arról, hogy az idősebb gazdák szabadulnak a földjeiktől, mivel nincs, aki továbbvigye a gazdaságot, aki művelje a földet.
– Korábban ritka volt, mint a fehér holló, hogy valaki nem tudta eladni a földjét, és az újságban kellett meghirdetnie. Ma már ez egyáltalán nem számít ritkaságnak, nagyon sokan menekülnek a földtől. A bérletek már nem kifizetődőek, akik bérelték a földeket, egymás után adják vissza a tulajdonosoknak, illetve azok, akik így visszakapják a földet, most már újságban is hirdetik, hogy eladó.
A szövetkezet, amelynek az élén áll, milyen problémával szembesült az elmúlt években?
– Az elmúlt négy-öt esztendőben nemcsak nálunk, hanem a hasonló cégeknél is rettentő nagy adósságállomány maradt kint a termelőknél. Bírósági úton nehéz behajtani, mindenki arra megy, hogy megbeszéljük, átütemezzük a tartozásukat, hátha akkor valamit mégis sikerül visszakapnunk. A nagytermelők számára a nagyon nagy adósság is átvészelhető, a kistermelőknek a kis adósság is problémát okoz, pláne úgy, hogy hónapokat késik a tejprémium, vagy úgy, hogy egy-két évet késnek a szubvenciók. Ezek a dolgok egyre több termelőt késztetnek arra, hogy vagy megpróbálják kiadni a földet, vagy pedig eladják. A szövetkezet életében is jelentősen csökkent a termelők száma, idén is többen bejelentették, hogy befejezték, nem csinálják tovább.
Az államot nem érdekli, mi lesz az emberekkel
Van, ami különösen aggasztja a kialakult helyzet miatt?
– Ahogy nincs mezőgazdasági, ugyanúgy nincs szociális politikánk se. Nincs szociális háló: mit kezdenek majd magukkal ezek az emberek, mi lesz a gyerekeikkel? Elég csak Zentát figyelembe venni, és kézenfekvő a válasz: olyan kevés a munkalehetőség, hogy innen az emberek, tetszik, nem tetszik, egyszerűen fogják a kalapjukat és a kabátjukat, és elmennek. Sajnos azt kell mondjam, hogy a községek nagyjából tehetetlenek, tehát mi, ellenzéki képviselők kritizálhatjuk a községi vezetést, de itt annyira centralizálták az eszközöket, hogy minden pénz megy a fővárosba, és nagyon kevés lehetősége van az önkormányzatoknak saját pénzhez jutni, és olyan rendszer alakult ki, hogy ha nem vagy hű a hatalomhoz, vagy – elnézést a kifejezésért, de ez az igazság – ha nem nyalod ott, ahol nyalni kell, akkor nem jön vissza pénz. Egy nap alatt nem lehet gyárat építeni, és azt kell megérteni, hiába aszfaltozunk ki öt kilométer utat, hiába lesz hárommal több előadás a színházban, ha nincs pénz, amit az emberek el tudnak költeni, akkor sajnos egyre rosszabb helyzetbe kerül a község. Szegeden hatalmas gyárat épít a BYD, ahová több ezer munkást keresnek. Sajnos a még itt maradt fiataljaink és szakembereink is valószínűleg inkább oda mennek majd, mintsem, hogy itt szenvedjenek, tengődjenek, annál is inkább, mert a pártfoglalkoztatottság nálunk mostanra már olyan méreteket öltött, hogy sok ember gyomra már nem igazán tudja ezt elviselni.
Sokan panaszkodtak, hogy a földművesnyugdíjak már emberemlékezet óta katasztrofális szinten vannak, és ezen a téren semmilyen előrelépés nem történt.
– A 80-as években vezették be, hogy lehet önkéntes nyugdíjat fizetni a termelőknek, és az évek folyamán az állam minél több embert igyekezett rákényszeríteni arra, hogy fizesse maga után a járulékokat. Viszont egy olyan minimális alapot határoztak meg, hogy ma egy 65 éves termelő, aki minimális összeget fizetett, olyan kevés pénzt kap, ami mintegy száz euró havonta. Abból nem lehet megélni, és elnézést a morbid humorért, de ekkora összegből becsületesen még öngyilkos sem lehet az ember. Túl későn jöttek a magánnyugdíjpénztárak vagy a magánnyugdíj-biztosítás: nem volt edukáció, nem készítették fel erre az embereket, de megint oda lyukadok ki, hogy az állam felelőtlenül viselkedett.
Van esély a mezőgazdaság feltámadására?
– Rövid távon nem lehet nagy eredményeket elérni, mert ez a terület komoly beruházást és tervezést igényel. Ha az időjárás nem gorombul tovább, néhány év alatt esetleg föl lehet zárkóztatni a nagyobb termelőket, ha megfelelő locsolórendszereket építenek ki. Egyébként Oromhegyesen már van ilyen, és ott a kukorica szépen termett, jól is nézett ki. A nagybirtokok egy része biztos túl fogja élni, mert még képesek befektetni. És jó példák is sorakoznak előttünk. Az egyik Hollandia, ahol mindent vizesítettek. Nemrég hallottam, ha Magyarországon ezer kilót tudnak előállítani egy hektáron, akkor a hollandok hétezret. A másik, drasztikusabb példa pedig Izrael, puszta szárazság és homok, vagyis gyakorlatilag sivatag. Ők bevezették a csöpögtető rendszereket, és kitermelnek maguknak mindent, amire szükségük van. Tehát van lehetőség, mindent meg lehet csinálni, ha az állam megfelelően odafigyel, de sajnos nálunk ez elmaradt.
Fotó: AP/Nicholas Garriga
