Sem írásban, sem káromkodva nem emlékeztem még meg senkiről ezelőtt. Tarr Bélával 2011-ben készítettem egy interjút a Képes Ifjúságba. Ezt a jegyzetet a tizenöt évvel ezelőtti beszélgetésünk margójára és Tarr halálának szomorú híre okán írom.
Sosem érdekeltek a bulvárhírek, autogramok vagy más hasonló sztároktól szerzett trófeák. A filmek viszont igen. Egyetemista koromban leginkább utazásokról és zenei- vagy éppen filmfesztiválokról tudósítottam a KI-nek. Kapóra jött tehát a „press” belépő az újvidéki Cinema City filmfesztiválra, aminek abban az évben Tarr Béla volt a díszvendége. A Tarr-találkozó előtt fogalmam sem volt, ki ő, sem, hogy ő lesz a fesztivál díjazottja. Arról sem tudtam, hogy az az évi Berlini Biennálén az Ezüst Medvét, vagyis a legjobb rendezőnek járó díjat ő kapta, sem, hogy előzőleg bejelentette, az aznap vetítendő Torinói ló filmjével zárja le életművét, mint ahogy arról sem, hogy Krasznahorkai László regényeivel szorosan összefűződik több filmje.
Ez a felkészületlenség nagyon amatőr dolog volt a részemről, viszont Tarr Bélát ez nem érdekelte. Már nem emlékszek a részletekre, de valahogy megbeszéltem vele egy találkát a Cinema Citynek helyet adó moziban a Zmaj Jovina utca végén. Az interjú során egyáltalán nem sztárpózból beszélt hozzám. Mesélt a gyötrelmes fiatalkori munkáiról, a mozis életének első lépéseiről, aztán ő is kérdezett engem az én dolgaimról: mit tanulok, hogy tudom magam kifejezni ebben az újvidéki közegben. Jó sokáig együtt söröztünk a mozi teraszán, aztán kikötötte, hogy mindenképp legyek ott az esti vetítésen, ha már egymásra szántuk ezt a délutánt.
Az interjú után valami baráti iszogatásba keveredtem, megcsúszott az idő, és rosszul mértem be az érkezést – az orrom előtt csukták be a moziterem ajtaját. Hiába könyörögtem, a biztonsági őrök nem engedtek be. Semmi értelme sem volt, hogy ott tátsam a szám tovább, de annyira szégyelltem magam, hogy lekéstem a filmről, amire a rendező úr külön megkért, hogy ne hagyjam ki, hogy egyszerűen beleragadtam ebbe a szégyenbe, és úgy elsüllyedtem benne, hogy mozdulni sem tudtam.
Ekkor megjelent Tarr Béla a folyosón, jobbján és balján egy-egy kisestélyibe öltözött manökenszépségű hosztesz és egy szervező kíséretében. Megállt mellettem, és akkor jött a „ha nem nézed meg ezt a filmet, akkor szar az egész”-féle mondata, majd kinyittatta nekem az ajtót és előretessékelt. Amint beléptem, az összes Tarr-ra élesített fényképezőgép rámlőtt, én meg immár reflektorfényben szégyenkezve zuhantam le egy lépcsőre a fal mellett.
Tarr Béla pár lépéssel mögöttem érkezett meg, mondott pár szót a frissen kapott díja mellé, aztán indult is a film, aminek a súlya alatt majdnem megfulladtam. A sötétség, amiben itt-ott megcsillan valami alig látható, aztán pár szó, ami olyan természetességgel van lecsupaszítva, hogy semmi provokáció nem érződik az utánuk következő Nietzsche-idézetek beemelésekor. Előtte is igaznak hangzottak Tarr Béla szavai, de itt aztán végképp: ezt a filmet tényleg nem hagyhattam ki.
A beszélgetésre és arra az egész napra úgy gondolok vissza most, mintha én is egy lettem volna a filmjei szerencsétlen, eltévedt szereplőinek, és éreztem az elfogadást és szeretetet is felőle, amivel a munkáinak szereplőit formálta és vezette végig a vásznon. Így vezette ezeket az eltévedt alakokat a közönség szemein át a lelkükbe, ahol megint csak melegséggel és megértéssel kell fogadnunk őket, mert különben szart sem ér az egész.
Újvidéki éveimnek ezzel a bárgyú anekdotájával szeretnék búcsúzni életem e szakaszának legerősebb művészeti élményeinek szerzőjétől. RIP Tarr Béla.
Rácz József
