Miután január 11-én kiosztották a Golden Globe-díjakat, és néhány nap múlva, azaz január 22-én az Amerikai Filmakadémia is kihirdeti az Oscar-díjra jelöltek listáját, filmes és nézői berkekben is felpezsdült az élet. Az amerikai filmes és televíziós díjkiosztó legsikeresebbje négy Arany Glóbusszal Paul Thomas Anderson Egyik csata a másik után (One Battle After Another) című produkciója lett. Elnyerte a legjobb filmvígjátéknak, a legjobb rendezőnek, a legjobb forgatókönyvnek és a legjobb női mellékszereplőnek (Teyana Taylor Perfidia Beverly Hills szerepében) járó díjat is. Többek között az HBO-n lehet előfizetéssel megnézni.
Ami a néző – főleg az európai – figyelmét és csodálkozását azonnal felkelti, az típusba sorolásának eljárása, hiszen az Anderson-film épp olyan mértékben drámai és tragikus, mint amennyire a könnyedség és a szellemes irónia vagy a humor eszköztárából is merít. Mindez nemcsak arra mutat rá, hogy mennyire más a különböző kultúrák humorfelfogása, hanem arra is, hogy a valóság sohasem csak egylényegű, miként a jó, a rossz, a bűn, az önfeláldozás, a hősiesség és a gyávaság is nagyon összetett jelenség. A film karakterei közül csak az antagonista Steven J. Lockjaw ezredes (Sean Penn), valamint a Karácsonyi Kalandorok Klubjának rasszista és náci eszméket valló tagjai nem rendelkeznek ezekkel az ellentmondásokat jelentő, de pozitív tulajdonságokat is magukba olvasztó emberi vonásokkal. Ahogy – Penn remek alakítása nyomán – rettenetesen megutáljuk Lockjaw ezredest, olyan mértékben idegesítő számunkra a volt ellenálló és robbantás-szakértő Bob Ferguson (Leonardo DiCaprio) viselkedése, akit végül megszeretünk, mert képes a jellemfejlődésre és az önfeláldozásra.
Miután egyik akciójuk balul üt ki, és Bob élettársa, a gyermekét váró Perfidia lelő egy biztonsági őrt, a társaság menekülni kényszerül. A letartóztatottak között van Perfidia is, aki azonban vádalkut köt a korlátolt, romlott és elvakult rasszista, de épp annyira kéjsóvár Lockjaw-val. Feladja a társait. Később azonban megunja a rejtőzködő életmódot, Bobra hagyja a csecsemő Charlene-t (később: Willa Ferguson – Chase Infiniti), és örökre letűnik a színről. Az apát és a lányt 16 évvel később látjuk viszont egy isten háta mögötti sivatagi faluban, ahol álnéven igyekeznek észrevétlen maradni, s hogy ne lehessen könnyedén rájuk találni, csak egy, a barátokat és a segítőket érzékelő fényjelző készüléket tarthatnak maguknál, mobiltelefonjuk nem lehet. Azonban hiba csúszik a gépezetbe. A tinédzsernek titokban mégis van mobilja, Bob pedig elfelejti a jelszavakat, és a figyelmeztető szövegeket. Lockjaw és emberei a nyomukra bukkannak.
Bob barátja, Willa karateedzője, a Benicio del Toro megformálta migránsmentő Sergio szenszei mondja ki a legfontosabb mondatot:
„A szabadság azt jelenti, hogy már nem félsz.”
A film ábrázolta Amerikára azonban nem ez a létállapot jellemző, és nagyon-nagyon erősen reflektál a jelenkori amerikai társadalom viszonyaira, ahol az oligarchák, az elvakult idegengyűlölők, a bűnözők és a bérgyilkosok, illetve a nekik kiszolgáltatott kisemberek, a latin bevándorlók és a társadalom leszakadt rétegeinek harca jelenti az aktuálpolitikát.
Eleinte úgy tűnik, hogy a tinédzser Willán kívül nincs egyetlen olyan szereplője sem a filmnek, akinek a törekvéseivel azonosulhatunk, mi több, kezdetben azt gondolhatjuk, hogy Lockjaw a robbantgató földalatti mozgalom tagjaival szemben a törvényes rendet képviseli. Csakhamar kiderül azonban, hogy az ezredes korántsem a társadalmi igazság és rend visszaállításáért küzd; nem ezért igyekszik felkutatni a valamikori ellenálló csoport még élő és bujkáló tagjait, hanem mert elitista elképzeléseibe nem fér bele, hogy lehet egy – a Perfidiával történt szexuális kalandja során fogant – félvér gyereke.
A filmben mindkét irányban nagy jellembeli átalakulások zajlanak. Lockjaw elveszíti emberi arcát, míg a magát stimulálószerekkel alkalmatlanná tevő, alkoholista és drogos Bob képes újraalkotni önmagát. A szétszórt, kiállásában és bátorságában sem túl erős kocaforradalmár végül valódi hőssé válik. Erkölcsi ereje és emberi nagysága azáltal válik igazán heroikussá, hogy tudja, Willa anyja elárulta anno a társait (de a lánynak épp az ellenkezőjét mondja), és sejti, hogy nem ő a vér szerinti apja. A film ugyanakkor leszámol a megtörhetetlen hősiességről és kiállásról szóló legendákkal is: azt mutatja meg, hogy az ember szorongatott helyzetben, az életéért cserébe hajlandó elárulni a bajtársait, vészhelyzetben összezavarodik, képtelen helyes döntést hozni, pánikba esik és fél.
Nagy erénye a filmnek a végsőkig fokozott feszültségteremtés, amellyel több, mint két és fél órán át képes fenntartani a figyelmet. Ezt legtöbbször azzal éri el, hogy a néző mindig többet tud, mint a történet szereplői. Amíg az utóbbiak nem sejtik a reájuk leselkedő életvesztélyt, a néző már tudja, hogy pillanatokon belül végzetes események robbannak be (sokszor a szó szoros értelmáben) a történetbe. A fő cselekményszálat lezáró hármas autós üldözési jelenet a végtelenben hullámzó sivatagi úton rendezői és operatőri bravúr.
Kiknek nem ajánlható ez a film? Azoknak semmiképp sem, akik a szórakozást a röhögéssel, a vígjátéki humort a hülyéskedéssel azonosítják. Semmiképp se nézzék meg, akik a világot csak két szín, a fekete és a fehér perspektívájában látják. És nem való ez a film az idegengyűlölőknek.
