Tervezgetek, de minek? Lehet-e tervezgetni? Sosem éreztem magam alatt olyan bizonytalannak a talajt, mint ezekben az években. Egyik oldalról hallom Orbán nevét, a másikon Vučićét, miközben engem nem is ezek a nevek foglalkoztatnak, hiszem ezek a nevek csak jelek, melyek a baljós földrengést jelző szeizmográf ábráira emlékeztetnek.
Lehet, hogy ők sincsenek tisztában azzal, hogy mit jeleznek. Arról van szó, hogy ez a földrengésre emlékeztető érzés globális, nemcsak az említett két országot, hanem azon túl az egész Kelet-Közép-Európát és vele együtt az egész Európát átitatja. Távolabbra már nem is merek gondolni.
A kilencvenes éveket könnyebben elviseltem, hiszen azt gondoltam, hogy csupán a néhai Jugoszláviában akadnak problémák, a világ dolgai egyébként jól haladnak. Ezekben az években beléptünk a globális zűrzavar korszakába. Felelevenednek a Temetetlen múltunk záró szakaszai.
„A valóságról többé nem kell jelenteni, mert a valóságot kizsigerelték; hiába meresztgetem a szemem, kénytelen-kelletlen elismerem, minden rendben, beköszöntött a tökéletes behódolás kora, megvalósult az új osztály álma, a gondtalan nép többé nem képzelődik, a lelki gázkamrákban kipusztultak az utópiák, disszidáltak a forradalmak, a boldog apák szórakozottan simogatják a yuppie-fiókák kopasz fejét, nyugi-nyugi suttogja a nagyapa, az irodalom csendes, újra csendes, a temetetlen múltakra kiírták az elfogatóparancsot, nehogy véletlenül felriadjanak, esetleg feltámadjanak és ostobán fellázadjanak, a sírgödrök üresen tátonganak, a polgárok fegyelmezetten a boldogabb jövő felé masíroznak, tökéletes rend uralkodik. Nem, nem, nem és nem, ismételgetem, attól tartva, hogy sajnos, ennek a történetnek nem itt lesz a vége.”
