Tagja vagyok egy virtuális szerkesztőségnek. Egymást váltva írunk a világ különböző pontjain élő magyarokról, vagy az őket érdeklő, érintő kérdésekről – és lehetőleg nem a politikáról.

Először a Brüsszelben élő kolléga jelentkezett a héten, hogy ő bizony csak egyetlenegy témát tud elképzelni, amivel foglalkozna. Mivel hamarosan én kerülök sorra, reagáltam, hogy én is épp ezen töröm a fejem. Kisvártatva jelentkezett a szerkesztőnk is, hogy persze, ez magától értetődő dolog, elnézést, hogy nem ő maga írta ezt meg nekünk elsőként. Aztán még írt a pozsonyi és az erdélyi kolléga, hogy elnézést, ők csak most olvasták a levelet, de ők is pontosan így gondolták.

A második világháború idején még nem éltem, de valahogy úgy képzelem, az volt a legutóbbi ilyen, az egész bolygót megrengető esemény, amikor mindenkit, függetlenül attól, hogy a világ melyik pontján élt, ugyanaz a kérdés foglalkoztatott. Nevesül, hogy mikor lesz már vége? Merthogy a fenti példában ugyan a kollégák „csak” Európa különböző országaiból jelentkeztek, de ez nem csak az ókontinensen van így. Új-Zélandtól Grönlandig, a Jóreménység fokától Kamcsatkáig most teljesen mindegy, hogy hol kapcsoljuk be a tévét, és nézzük meg a helyi híradót – a hírek mindenhol ugyanarról szólnak. Ha felmegyünk az internetre, csak egy dolog ömlik ránk, ha kimerészkedünk esetleg az utcára, és találkozunk valakivel, csak egy valamiről tudunk beszélgetni, ha telefonon hívjuk fel távoli ismerőseinket és szeretteinket, csak egy téma körül forog a beszélgetés fonala.

Természetesen mindez érthető. Természetesen a gúnyolódás legkisebb szándéka nélkül írtam a fentieket, és természetesen én magam is így vagyok ezzel. Nézem, olvasom a híreket, igyekszem követni az eseményeket, igyekszem alkalmazkodni, túlélni, és másoknak bajt nem okozni. Minden indokolt óvintézkedéssel is egyetértek, de én most mégsem az ilyenkor kötelező tanácsokra (sűrű kézmosás, emberi kontaktusok kerülése stb.) szeretném felhívni a figyelmet – habár, mondom még egyszer, azokat is támogatom.

Azt tanácsolom, azért időről időre mindenki egy kicsit távolodjon el. Vegyen kézbe egy jó könyvet, nézzen meg egy (másról szóló) filmet, menjen ki a kertbe egy kicsit dolgozni, társasjátékozzon a szobában, vagy játsszon egy kicsit az udvarban a házi kedvencével. Ki tudja, meddig tart ez az egész, és ha mindig, csakis és kizárólag ezzel terheljük magunkat, akkor előbb-utóbb beüt a csömör, és – szándékosan nem akarok finomabb kifejezést használni – belehülyülünk.

Szóval mindenki vigyázzon a lelki és mentális egészségére is!

Az írás nyomtatásban a Családi Kör hetilap 2020. március 26-i számában jelent meg.