A szabadkai Gyermekszínház szempontjából az 1994-95-ös nem volt egy maradandó színházi évad. A helyzetet ismerve azonban talán nem is lenne szabad túlzottan erős kritikákra ragadtatnunk magunkat, hiszen amilyen körülmények között dolgozniuk kellett, a puszta létfenntartás, és ezzel együtt a tradíciók megőrzése sem kevés erőfeszítést követelt. Ilija Tucić teatrológus is hasonlóképp vélekedett egyik írásában: „Azok számára, akik nem tudják, hogy milyen helyzetben vagy gyermekszínjátszásunk, vagy azt hiszik, hogy a problémáknak nem kellene elérniük és érinteniük azt, az alaposabb nézetütköztetések sem jelentenének semmit. (…) A gyermekszínházaknak a mainstream részévé kell válniuk. Az ilyen évadok pedig, mint ez az 1994-95-ös is, csak hidat képeznek a jobb idők felé. Ebben a helyzetben talán ezzel is elégedettek lehetünk.”
Sorozatunk előző részét ITT érhetik el olvasóink:
Hét évtizednyi formálódás (4. rész)
A Vajdasági Hivatásos Színházak Találkozóján 1991-ben Szabó Ferenc színészi díjat kapott a Ludas Matyi című előadásban Döbrögi szerepének megformálásáért, Kovács Frigyes pedig ugyanennek a darabnak a rendezéséért részesült elismerésben. Sorozatunk előző része olvasható: A múlt század nyolcvanas éveinek közepén, illetve a második felében továbbra is tartotta magát az a hagyomány, hogy – feltehetően anyagi és megtakarítási célzattal – mindkét társulat ugyanazokat a darabokat játszotta.
A háborúk lassan elcsitultak, tartósnak remélt békék köttettek. Ha a nemzetközi elszigeteltség a legtöbb tekintetben meg is maradt, a NATO-nak az akkor még Jugoszláviának nevezett állam elleni légicsapásainak megkezdéséig, tehát 1999-ig viszonylagos béke volt.
Néhány évvel később, 2004 tavaszán, a szabadkai Gyermekszínháznak, és új igazgatónőjének, Ágoston Pribilla Valériának köszönhetően módomban nyílt részt venni Horvátországban, egy abbáziai (Opatija) nemzetközi szemináriumon (2004. március 18-21.) Social Reality And Theatre For Children And Youth címmel – Németországból, Lengyelországból, Törökországból, Romániából, Albániából, Koszovóból, Szerbiából, Vajdaságból és természetesen, a házigazda Horvátországból érkezett vendégekkel. A tanácskozás témája tehát a gyermekszínházak, a gyermekszínjátszás és a szociális valóság volt. Ivica Šimić, a zágrábi Mala Scena színház alapítója és igazgatója vetette fel a kérdést, hogy miért nem foglalkoznak a báb-, gyermek- és ifjúsági színházak a történelmi realitásokkal, a szociális valósággal, tehát a gyermekeket és felnövekvésüket igenis meghatározó eseményekkel, hanem szinte elrejtik azokat a tündérmesék világába menekülve. „Talán azt hisszük, hogy a gyerekek hülyék, és nem veszik észre az őket körülvevő valóságot, az őket körülvevő eseményeket?”, tette fel a kérdést Šimić. „Hol vannak az új mesék? Miért nem foglalkoznak a drámaírók darabjaikban a mai világ jelenségeivel? Hiszen ma már nincsenek hercegek és hercegkisasszonyok, nincsenek királyok és elvarázsolt királylányok. Akkor miért szólnak mégis róluk az előadásaink?”, folytatta a kérdésfelvetést.
A szabadkai Gyermekszínház János vitéz című előadásának plakátja
A nemzetközi szeminárium moderátora, Tajana Gašparović, a fiatal nemzedék neves horvát színikritikusa, dramaturgja és teatrológusa foglalta össze később a tanácskozás munkáját egy beszámolóban. A tanácskozás nemzetközi jellegére való tekintettel az összefoglaló angol nyelven készült. Bízván abban, hogy az angol, lévén a legnépszerűbb világnyelv, ma már igencsak széles körben elterjedt, s nagyon sokak által értett, ennek a szövegnek a fordításától ezúttal, sűrű bocsánatkérések közepette eltekintek (nem is hosszú, tehát az angolszász nyelvterületen kevésbé jártas olvasó számára is még a fogyaszthatóság belső határán mozog…), hiszen a szeminárium munkanyelve is ez volt:
„Epicentre, recently founded by the artistic director of Mala scena Ivica Šimić, organized the first international playwrights for children and youth Forum, and has plans for further action (forums, workshops, networking etc.) which will connect the works of theatres for children and youth in Central and Southeastern Europe. Playwrights, directors and theatre crits from Romania, Poland, Serbia, Vojvodina, Kosovo, Turkey, Germany and Croatia met in Villa Angiolina in Opatija to present their plays and to discuss the recent situation and problems of playwriting and theatre for children and youth. The topic of the Forum, Social Reality and Theatre for Children and Youth, was shown to be very relevant because there is a general insensitivity of repertoires dealing with children’s social problems in ‘countries in transit’. Their focus on traditionally staged fairytales and set literature is not just the case in Croatia, but also in most of the countries which participated in the Forum.
In the first part of the Forum the playwrights presented their plays. Dubravko Torjanac wrote a modern version of Andersen’s »The Emperor’s New Clothes« and after his presentation the participants discussed the relation between reality and illusion. One interesting question arose – is it possible to perform political theatre for children?
Hasan Erkek from Turkey presented his play »Long Live Peace« which is based on the principals of the classical fairytale. He thinks that fairytales are very important because we can talk about recent problems of modern society through their archetypes.
Jeton Neziraj from Kosovo considers it better to focus directly on the social reality. His play »Blue Eyes« is a realistic story about the consequences of war in Kosovo and acceptance of ‘the Other’ by children in elementary school. The fact that »Blue Eyes« was staged in Macedonia and not in Kosovo, which has the problems it is dealing with, again shows the insensitivity of repertoires to social reality problems.
The Polish play »The Sand-Pit« by Micha Walczak is mostly set in a sand-pit and was presented by the crit Aleksandra Rembowska. She pointed out that this play functions on a few levels – as a simple story about a developing friendship between a boy, who appears to be rough and selfish on the outside, and a girl, as well as an absurd Beckett-type analysis of, not just children’s, but human relationships in general, in which some kind of communication gap always exists.
Ivana Sajko’s play »The Streetwalkers« (subtitled as an »Orpheus and Eurydice’s City Tour«) is characterised by her specific poetic style and also functions on a few levels. Even though it is not written specifically for adolescents, its topics (loss, lack of orientation, love and manipulative power) are very suitable for them. Sajko’s play again opened the questions of the relation between reality and illusion and between the text and its stage version, which, if the text is open to interpretation, can illustrate different meanings.
The interesting Romanian play »Electric Angel« by Radu Macrinici was presented by Daniela Miscov. It was also not written for children, but for youth and adults, and with its theme of suicidal young people, is similar to the famous contemporary German play »Norway Today« by Igor Bauersima. »Electric Angel« talks very directly about young people’s problems such as obsolete values, absurdity, nonsense and cruelty.
The second part of the Forum was mostly focused on its main topic presented through articles about situations in theatre for children and youth in each country. Zinka Kiseljak and director Ivica Šimić presented the play »The Boy with the Family Album«, which was written ten years ago through a unique process in Croatia, and was the final product of one year of research which included many interviews with children who witnessed the war. The play documents one period, but war is only shown subtley, through the text and background sounds. It was the only Croatian performance for children in the nineties which dealt with the topic of war. After the presentation of the play, Zinka Kiseljak talked about the situation of Croatian theatres repertoire’s for children and youth over the last ten years, a theme introduced at the beginning of the Forum by its moderator, Tajana Gašparović.
The very well known German writer for children and youth, Rudolf Herfurtner, presented his play »Nibeljunge« which can be called a fairytale of the 21st century. Through mythological motives he questions some of the important problems of youth in Germany today, especially focusing on the recent resurgence of Neo-Nazism. Herfurtner also talked about German theatre for children and youth which focused on traditionally staged fairytales until the beginning of the seventies. During the seventies it became more socially aware and started to show social reality in a direct way, but often neglected artistic values. Only after that period was artistic expression balanced with social awareness and since then has functioned on a very high level in this area.
Hasan Erkek presented his theoretical work »Social Reality and Folk Tales as one of the Sources of Playwriting for Children and Youth« and pointed out the importance of the modernisation of fairytales.
Daniela Miscov talked about the situation in Romanian theatre for children and youth, which is similar to that in Croatia. She mentioned the theatre project by the young director, Radu Apostol, who recruited young homeless people to act, with two professional actors, in the play »At Home«, which deals with problems they encounter. This opened the question of the relation between theatre as an artistic expression and as a therapeutic humanitarian work.
Aleksandra Rembowska introduced the project »Looking for Polish Shakespeare« which also tries to combine artistic and social function. Each year in Poland there is a competition for the best plays written by young, unknown playwrites between the ages of 10 and 25, with the awarded playwrites being encouraged to continue writing through workshops lead by well-known authors and directors.
Apart from those already mentioned, others participating in the Forum included the Polish director Jaroslaw Kilian, directors Ana Đorđević and Ivana Bogičević Leko from Serbia, playwrite Attila Szabó Palócz from Vojvodina, drama pedagogue Denis Kirinčić from Rijeka and four young students of dramarturgy from the Academy of Dramatic Art in Zagreb. As a result of the new streams in theatre for children and youth, there was also a lot of discussion as to whether further aesthetic education of teachers and children was necessary. The Forum ended with the proposal for future Epicentre projects, including the possibility of another Forum or workshops, but with the primary and essential point being the development of a network which will facilitate commmunication and the exchange of information (new plays, performances, directors etc.) between Central and Southeast European countries.
It is important to mention that the plays presented in the Forum will all be recorded in print – in fact this booklet was published before the Forum actually began and soon a booklet with explanatory articles will also be published. We now just need to hope and work together so that Šimić’s enthusiastic idea doesn’t die in its inception because of some financial or ideological problems, but develops and flourishes in this rich and varied field of theatre into something that leads to imaginative progress.”
Jelenet a szabadkai Gyermekszínház János vitéz című előadásból. Bemutató: 1999. december 5. A képen (balról jobbra): Fridrik Gertrúd, Kocsis Endre, Budanov Márta, Mess Attila, Szabó Palócz Attila, Szűcs Hajnalka
A szabadkai Gyermekszínház vonatkozásában mindez azért is érdekes, mert mint láttuk, továbbra is csak elvétve, és nagyon ritkán szerepelnek hazai, vajdasági magyar szerzők művei a repertoáron, s arról is szóltam korábban az Újvidéki Rádió hangjátékműsorainak szerkesztőségét említve ellenpéldaként, hogy szerzők és művek azonban ugyanakkor szép számban és bőséggel lettek, lehettek volna, ha a színház vezetőségének részéről igény mutatkozott volna irántuk.
Ahhoz ugyanis, hogy a tanácskozás témájául választott szociális valóság megjelenhessen és megjeleníthető lehessen a gyermek- és bábszínpadokon, elengedhetetlen, hogy kortárs helyi szerzők művei is színre kerülhessenek. A klasszikus, hagyományos mesék ebben az időszakban azonban egyelőre még minden mást kiszorítottak a színről, szinte esélyt sem hagyva egy aktuális tematika esetleges feldolgozásának. Mondjuk el itt ugyanakkor, hogy a kilencvenes évek háborúinak idején Horvátországban is mindössze egyetlen egy olyan darab íródott és került színre, amelyik a gyerekeknek készült, s ugyanakkor az épp aktuális eseményekről, a háborúról, a menekültekről szólt. Zinka Kiseljak Fiú fényképalbummal című darabja a zágrábi Mala Scena színházban került színre Ivica Šimić rendezésében 1994. szeptember 21-én, tehát még a háborús cselekmények hevében. Ugyanakkor Rob Hof, a holland televízió számára dokumentumfilmet forgatott a Vukovárról elüldözött/elmenekült gyerekekről, és a róluk szóló előadás készítéséről.
A tanácskozás résztvevői azonban nem tudtak a régióban felmutatni még egy darabot, amelyik a témába vágó eseményeket dolgozott volna fel a gyerekek számára is fogyasztható módon. Hasan Erkek török drámaíró és egyetemi tanár darabja (a földrajzi közelség miatt számukra aktuális…), mint a szerző állítja, az iraki háborúra reflektált ugyan, de csak a tündérmesébe ojtott történet békeüzenetébe ágyazva, nem konkrét, nem egyértelmű módon, ami talán még nem is adna okot a kétkedésre, felmerül azonban annak a lehetősége is, hogy ezt már csak belemagyarázásként kell fogadnunk. Ha azonban ezt a megoldást és hozzáállást választjuk, akkor akár több darabot, előadást ebbe a kategóriába sorolhatunk, s azért sem kézenfekvő így viszonyulnunk a témához, mert ezzel akkor olyan széles skálára tágítanánk a kört, amelyik értelmezhetetlenné tenné a gyermekszínpadokon tetten érhető szociális valóságot és annak témáját.
Szűcs Hajnalka a Mostoha szerepében a szabadkai Gyermekszínház János vitéz című előadásának egyik jelenetében. Bemutató: 1999. december 5.
Megállapíthatjuk azonban, hogy a szabadkai Gyermekszínházban Slobodan Marković irányítása alatt a vitathatatlan szakmai sikerek ellenére és azok maximális elismerésével is, a színház működésének folytonossága mellett sem voltak szívesen látott darabok a hazai, és a vajdasági magyar szerzők művei, s a színpadra vitt produkciók egyikében sem köszön vissza a megfogható szociális valóság sem.
Új szelek…
Amikor elkezdődött az 1997-98-as színházi évad, még mindig Slobodan Marković állt a szabadkai Gyermekszínház élén. Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy egészen jó társulata volt a színháznak ebben az időszakban is. Itt játszott Szűcs Hajnalka, aki a Népszínház társulatából igazolt át, amikor vészterhes politikai viszályok terhelték annak működését, és itt volt Budanov Márta, aki ugyan nem színházi végzettségű, a versmondás felől érkezett a színpadra, szerencsés módon azonban megfelelő kibontakozási lehetőségeket kapott, s a Népszínház és a Kosztolányi Dezső Színház előadásaiban is rendszeresen alkalmazzák. A tehetséges fiatalok közül ki kell emelnünk Vörös Imeldát, aki a drámapedagógia felé is érdeklődést mutat, valamint Kocsis Endrét, aki súgóként és mindenesként kezdett a szabadkai Gyermekszínháznál, a társulat válsága, a színészhiány idején először jóformán csak kényszerből küldték színpadra, mégis sikerült neki is kibontakoznia, több előadásban is kiváló alakítást nyújtott, s ma már ő is egyike a Gyermekszínház azon színészeinek, akik rendszeresen vendégeskednek a Népszínház előadásaiban. Nagy vérveszteségként érte azonban a magyar társulatot a régi generáció, a Gyermekszínház „nagy öreg”-jei nemzedékének távozása: Gyermán Tibor betegsége miatt kényszerült úgynevezett rokkantnyugdíjba, Ripcó László és Szabó Ferenc pedig „reguláris” nyugdíjba ment. A szerb társulat aktív tagjai közül mindenképp ki kell emelnünk a kiváló Marta S. Aroksalašit és a társulathoz ekkortájt csatlakozó két tehetséges fiatalt, Danka Rapaićot és Branislav Trifkovićot. Ők mindannyian (a nyugdíjazottak kivételével) azóta is tagjai a szabadkai Gyermekszínház társulatának.
A csapatban azonban fokozódtak a feszültségek az igazgató irányában, s egy külföldi vendégszereplésen holmi elmaradó-elmaradozó napidíjak ügyén aztán végképp kipattant a vita, a „palotaforradalom”. Mindezeknek az eseményeknek a részleteit csak felületesen ismerem, dokumentálni pedig szinte lehetetlen, ezért nem szeretnék belebonyolódni, Slobodan Markovićot lényegében „elzavarták”, 1997 decemberében benyújtotta lemondását.
Helyére 1998. április 1-i hatállyal az ismert drámapedagógust, s a vajdasági magyar pódiumművészet kiemelkedő alakját, versmondót, Ágoston Pribilla Valériát nevezték ki, aki korábban magyartanárnőként dolgozott.
Ágoston Pribilla Valéria, a szabadkai Gyermekszínház igazgatója
Ebben az évadban a magyar társulat két bemutatót tartott:
Karel Novak: Picurka mese – Rendezte: Baráczius Zoltán (bemutató: 1997. október 14. – jegyzem a bemutatók dátumát is, hogy ezzel jelezzem, kinek az igazgatása alatt történt.)
Csizmadia Gertrúd – Tandori Dezső: Ilyenek az állatok – Rendezte: Urbán Gyula m. v. (bemutató: 1998. április 18.)
A korábban bemutatott előadások közül továbbra is műsoron maradtak a következők: Kroki és barátai, Játsszunk együtt, Kecskefülű császár, A rosszcsont, Játék, Ellopott mese, A szerelmes sárkány és a Hamupipőke.
A színház magyar társulata összesen hetvenegy előadást játszott, s ebből hatvanat helyben, tizenegyet vendégszereplésen. A nézőszám alakulásában is megfigyelhetjük a változásokat a korábban említett adatokhoz viszonyítva: most már jelentősen többen, az összesített 16 970-ből 13 120-an látták a produkciókat Szabadkán, és mindössze 3850-en vidéken. Nemcsak a vendégszereplések száma esett vissza, hanem a vidéken megvalósított nézőszám is. Korábban ugyanis következetesen azt tapasztalhattuk, hogy habár természetesen kevesebb volt a más településeken játszott előadások száma, a nézőszám tájoláson mégis mindig magasabb, mint a Szabadkán megvalósított. Az arányszámok a múlt század végére ilyen tekintetben eltolódtak…
Az új igazgató elképzelései azonban ebben az évadban még nem valósulhattak meg teljességükben, hiszen ilyen tekintetben csonka idényről beszélhetünk. A következő szezonra már csatlakozott a társulathoz az újvidéki Művészeti Akadémián Fischer-Várady Hajnalka osztályában frissen végzett Fridrik Gertrúd is, ami egyben jelzi az igazgatónőnek azon törekvéseit is, hogy magasan iskolázott szakemberekkel töltse fel a színházat. A magyar társulat az 1998-99-es évadban két bemutatót tartott:
Miguel de Cervantes: Don Quijote – Rendezte: Csizmadia Tibor
Házibuli (szerző megjelölése nélkül) – Rendezte: Miroslav Marković
A korábbi évek bemutatói közül továbbra is nagyszámú előadás maradt repertoáron: a Kroki és barátai, a Mi van a tojásban?, a Játsszunk együtt, A rosszcsont, a Játék, az Ellopott mese, A szerelmes sárkány, a Hamupipőke, a Picurka mese és az Ilyenek az állatok.
Ez az évad azért is fontos, mert visszafordult (helyrezökkent?) a mérleg nyelve úgy az előadások, mint a nézőszámok tekintetében. A magyar társulat messze több előadást (ötvenhatot) játszott vendégszereplésen, mint a székhelyen (negyvenhármat), s előadásai előtt összesen kilencvenkilenc alkalommal gördült fel a függöny. A nézőszámok is ennek tükrében alakultak: összesen 16 615 néző látta a Gyermekszínház magyar társulatának előadásait, s ebből 6605 Szabadkán, 10 010 pedig vidéken.
A Don Quijote színrevitele is jelzi az új igazgató elképzeléseit, a nyitás szándékát a legkisebbektől, tehát az óvodásoktól és kisiskolásoktól (a Gyermekszínház addigi törzsközönségétől) a valamelyest idősebb, az általános iskolák felső osztályainak tanulói, és esetlegesen a középiskolások felé is. Sajnos, a várt eredmény ilyen szempontból ekkor egyelőre még elmaradt. Ez azonban nem csorbítja a Don Quijote érdemeit, amelyben újra együtt állt színpadon a nyugdíjba vonult, „régi nagy” gárda, Gyermán Tiborral a címszerepben, és Ripcó László briliáns alakításával az itt és ez alkalommal Pocipepinek nevezett, átkeresztelt Sancho Panza szerepében. A következő évadban, a Vajdasági Hivatásos Színházak Találkozóján ezért az alakításáért Ripcó László elismerésben is részesült – nyugodtan mondhatjuk: méltán és megérdemelten. Nemcsak bábvezetése volt kifinomult, de színészi játéka is lenyűgöző erővel hatott.
Gyermán Tibor és Ripcó László a szabadkai Gyermekszínház Don Quijote című előadásának egyik jelenetében. Bemutató: 1998. december 8.
A Don Quijote viszonylagos sikertelenségéhez, az előadás esztétikai erényei ellenére, nagyban hozzájárult a túlméretezett és nem funkcionális díszlet, amelyet egyrészt nehéz is volt utaztatni, ezért vendégszereplésen szinte lehetetlen volt játszani, másrészt pedig a vidéki művelődési házak színpadán el sem fért, tehát eleve kizáró tényezőként jelentkezett. Helyben pedig rontotta az esélyeit, hogy inkább a valamelyest idősebb korosztályokat, az általános iskolák felső tagozatainak tanulóit és a középiskolásokat tekintette célközönségének, és ezért ellenállásba ütközött előbb az alsó tagozatos tanárok és potenciális publikum részéről, mondván, hogy számukra „fogyaszthatatlan”, majd a felső tagozatosok részéről is, ugyanis Szabadkán nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy a Gyermekszínházat „kinőve” továbbra is visszajárjanak oda. Rosszul befolyásolta továbbá a darab utóéletét a Gyermekszínház még mindig igen szűkös anyagi helyzete, ami ha lehetetlenné nem is tette, de igencsak megnehezítette a társulat nyugdíjasainak immár külsősként történő alkalmazásáért a tiszteletdíjak kifizetését, és ezrét a társulat vezetése is ódzkodott a Don Quijote műsorra tűzésétől.
Nagyon sajnálatos, hogy így alakult, mert egy kiváló, sokkal többre érdemes előadásról volt szó. Így azonban hamarosan elhalt, a bemutató színházi idényében alig kilencszer, a következő évadban pedig mindössze háromszor játszották.
Valóban kár érte…
A színház főállásban foglalkoztatott dramaturgja, Milivoje Mrkić alkalmazta színre a Grimm-testvérek Erdei házikó című meséjét. 1999-ben, a NATO tavaszi bombázásainak múltán, a nyár folyamán készült előadást a következő évad nyitódarabjaként, szeptemberben mutatta be a társulat.
(Folytatjuk)
