Kicsivel több mint egy hónap múlva Szerbiában köztársasági, tartományi és önkormányzati választásokat rendeznek, de nyugodtan kijelenthető, a regnáló hatalom máris győzött, méghozzá fölényesen. Az elmúlt húsz évet figyelembe véve soha nem volt ennyi megcsömörlött, fáradt, a változás szóra már a füle botját sem mozdító polgár az országban (ez persze köszönhető az elvándorlásnak is).

Nem akarnak ők már szavazni, nem is érdekli őket, kik döntenek a sorsukról köztársasági és tartományi szinten, mennyire alkalmatlan és teszetosza a városuk vezetése, milyen módon és sűrűn csúfolja ki saját anyanyelvét írásban és szóban is egy-egy községbeli intézmény, s már azt is elfelejtették, hogy a koronavírus-járvány ideje alatt követhetetlen és sokszor érthetetlen módon változtak a szigorító és enyhítő intézkedések, amelyeknek a levét ők itták meg.

Már csak a jól ismert, az unalomig ismételt frázisok maradtak: mindegy, ki van hatalmon, nekem úgysem lesz jobb; amazok is tömik majd a zsebüket; csak rosszabb ne legyen; harminc éve szavazok, sosem lett jobb, nem ér az én szava(zato)m semmit se… Lehetne még folytatni a sort, de teljesen értelmetlen, felesleges, mivel szinte biztos, hogy mindenki hallotta már ezeket a mondatokat a családtagja vagy a közeli ismerőse szájából.

A hatalomnak sikerült elérnie, hogy az emberek teljesen közömbösek, érdektelenek lettek a saját sorsuk iránt, nincs kedvük holmiféle választásokkal foglalkozni, mert a napi betevőért robotolnak. Azzal, hogy pont az ő szavazatuknak köszönhetően is jutott oda ez az ország, hogy egy pár ezer dináros élelmiszercsomaggal és száz euróval választásokat lehet nyerni, ők nem foglalkoznak, hiszen nincs rá idejük.

A tájékoztatási eszközök feletti ellenőrzésnek köszönhetően a pozitív hírek futószalagon érkeznek és jelennek meg a képernyőn, a számítógép monitorján vagy épp a rádióban mondják be ezeket, miközben mindenki tudja, hogy a külföldi cégek a hatalmas állami támogatás és az olcsó munkaerő miatt jönnek Szerbiába.

A hatalomnak sikerült a régi arcokat, felvonultató ellenzéket is, amely tagjai között szinte már nincs is olyan, aki ne lett volna egykor döntéshozó pozícióban, vagyis a hatalmi koalíció része, teljesen megosztani, s az egyik fele most azzal van elfoglalva, hogy mindenkit, aki indul a választásokon, Vučić cinkostársának és csatlósának titulálja, és amikor erre lehetősége adódik, akkor ezt hangoztatja. Mindeközben a másik oldal azzal tölti az idejét, hogy vért izzadva aláírásokat gyűjtöget, s közben magyarázgatja, a bojkottal az égegyadta világon semmit nem lehet elérni, ha a választásokon a polgárok 30-40 százaléka részt vesz, akkor esélytelen a szakértői kormány megalakítása és a választások megismétlése.

A bojkott megbukott, amiből logikusan az adódik, hogy a választásokon indulni kellene minden politikai szereplőnek, viszont azoknak is igazat kell adni, akik szerint a jelenlegi feltételek mellett semmi értelme sincs részt venni ebben a bohózatban, ahol az önkormányzat és a helyi közvállalatok autóival szállítják az embereket szavazni, listákat készítenek arról, ki mikor adta le a voksát, munkahelyeket ígérgetnek, valamint munkahelyek elveszítésével zsarolnak.

Vagyis a bojkott megbukott, de a választáson való részvételnek sincs semmi értelme – mi ez, ha nem a demokrácia halála, a polgárok által történő hatalomellenőrzés teljes csődje?!

Ilyen helyzetben várja Szerbia a június 21-ei választásokat: úgy tűnik, elérte az ország azt a pontot, amikor már nincs lejjebb, legalábbis, ami a polgárok saját jövőjük iránt tanúsított érdektelenségét és a demokrácia megszégyenítését illeti. És ez egy jó hír. Igen, azt írja ott, hogy jó hír, ugyanis ha valaki süllyed, süllyed, és aztán egyszer csak leér a folyó aljára, egészen pontosan talajt fog a lába, és akkor lehetősége lesz dobbantani. Ha nem így tesz, hosszú időre ott ragad. Ha dobbant, akkor viszont még egyszer kiúszhat a felszínre, és levegőt vehet.

Nem valószínű, hogy ez a dobbantás megtörténik a választások előtt, de a szavazás után is feljön majd a nap. Viszont, ha a dobbantás a közeljövőben elmarad, akkor félő, hogy az ország északi részén nagyon sokan lesznek, akik kihasználva a magyar állampolgárság nyújtotta előnyöket, megvárják a határnyitást, és a lábukkal szavaznak majd – dobbantanak.

Tőke János