„Az olvasóim felé, főleg az ottani olvasók felé azt akartam szuggerálni, hogy […] mi nem jövevények vagyunk, mi ott őshonosok vagyunk, akik otthon vagyunk és otthon akarunk lenni.”

 

Sorozatunk előző részét ITT érhetik el olvasóink:

Gion Nándor történelmi regényeiről (1. rész)

„Az olvasóim felé, főleg az ottani olvasók felé azt akartam szuggerálni, hogy […] mi nem jövevények vagyunk, mi ott őshonosok vagyunk, akik otthon vagyunk és otthon akarunk lenni.”[1] 2016. február 1-jén volt 75 éve, hogy Gion Nándor délvidéki magyar író, szerkesztő, színházigazgató megszületett Szenttamáson.

 

Gion helye a vajdasági magyar irodalomban

Ha tágabb kontextusba helyezzük Gion Nándor életművét, a történet 1918-ban kezdődik, amikor Magyarország Délvidéke a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság fennhatósága alá került. Ekkor a Dél-Alföld még alig (sem) rendelkezett a magyar irodalmon belül saját, regionális irodalmi jegyekkel, hagyományokkal, jóllehet, a jugoszláv időszakban komoly próbálkozások történtek önálló, 1918 előtti előzményekkel rendelkező vajdasági magyar irodalom megkonstruálására.[1]

Bár a huszita mozgalomhoz kapcsolódva a középkori magyar királyság leggazdagabb vidékének számító Szerémséghez köthe­tően készült el az első magyar nyelvű bibliafordítás, ennek szinte az emlékét is elmosta a török uralom meg az azzal járó népmozgások sora. Tény, hogy Kosztolányi Dezső vagy Herczeg Ferenc ezen a tájon született, de ők – ahogy a kevésbé jelentős írók, például a szintén innen származó Papp Dániel is – középiskolai tanulmányaik végeztével csak rokonlátogatóba mentek haza Szabadkára vagy Versecre, amíg tehették. Trianon után aztán azok az irodalmunk másod- és harmadvonalába tartozó tollforgatók, újságírók, irodalmilag képzettebb értelmiségiek, tanárok is tömegesen kényszerültek elhagyni ezt a vidéket, akiktől várni lehetett volna, hogy megteremtsék vagy továbbvigyék – ha lettek volna – a magyar irodalom itteni hagyományait. A nagyok közül egyedül Csáth Géza dolgozott az impériumváltáskor is a Délvidéken, egyébként orvosként, de ő éppen ezekben a zavaros időkben végzett magával, minthogy élete utolsó évtizedében már beszámíthatatlanul morfinista volt.

Történetesen egy másik orvos, a kevésbé tehetséges, de nagyon lelkes Szenteleky Kornél vette magára a nemes feladatot, hogy a helyi magyar irodalom ösztönzője, megszervezője és programadója legyen. Az ő iránymutatása alapján az éppen akkor születő – és Szenteleky szerint is előzmények nélküli! – délvidéki magyar irodalomnak a „helyi színek” megírására, a táj és az abból fakadó speciális helyi jellegzetességek ábrázolására kellett törekednie, hogy megtalálja a saját hangját, és hogy saját színeivel járuljon hozzá a magyar és a világirodalomhoz.[2] Szenteleky nemzedéke a couleur locale irányzat jegyében igyekezett tehát új irodalmi hagyományokat teremtve „megalapítani” a délvidéki magyar irodalmat. A második világháború alatt, amikor Bácska újra Magyarországhoz tartozott, Szenteleky hagyományát a Kalangya folyóirat vitte tovább, ugyanakkor a dél­vidéki irodalomnak – ahogy az összmagyar irodalomnak is – megint Budapest lett a központja.

Csak a háború után felnövekvő, délvidéki helyett újra vajdasági generáció próbálta felvenni Szenteleky, illetve a helyi irodalmi hagyomány vékony fonalát. Az új írónemzedék legtehetségesebb tagjai viszont az avantgárd mozgalom áramába kerülve lázadni kezdtek a helyi magyar irodalom beszűkültnek és parlagiasnak tartott regionalizmusa ellen. Regényeikben és elbeszéléseikben elutasították azt, hogy nekik feladatuk lenne a korábbi – szerintük – szűk látókörű szemléletmód vállalása, az általuk „templomtorony-perspektívának” nevezett szemszögből való írás, illetve a „szürke mindennapok” ábrázolásának kényszere.[3] A bácskai falu helyett egzotikus tájak, például Jugoszlávia távoli vidékei vagy az Adria melléke lett több ekkor született műalkotás színtere.

A pálya kezdete: antik és klasszikus témák – majd a helyi témákhoz fordulás

Gion Nándor is ehhez a generációhoz tartozott, ő is az Új Symposion folyóirat körül szerveződő avantgárd írói csoport tagjaként indult, kezdeti kísérletezései után, legjelentősebb műveiben mégis szembefordult kortársai szemléletével. Esetleg azt is mondhatjuk, hogy ő teremtett szintézist a korábbi hagyományos írói hozzáállásból fakadó feladatvállalás – ami a Vajdaságban sokban megfeleltethető Szenteleky Kornél programjával – és újító, formabontó kortársai felfogása között. Felismerte, hogy a helyi magyar olvasóknak nagyobb szükségük van a helyi színekkel való találkozásra, mint valaha; hogy vajdasági irodalmuk alkotásaiban önmagukra ismerhessenek.

Később Gion maga így összegezte pályakezdését és a hamarosan bekövetkező fordulatot:

Szépírói ténykedésemet igen magasröptű témák körül kezdtem. […] novellákat írtam például a római légiókról, illetve légionáriusokról meg Ahasvérusról, a bolygó zsidóról… […] a szerkesztők időnként megdicsérték a találó témaválasztást és a modern hangvételt, további írásra buzdítottak, én viszont […] aránylag gyorsan rájöttem, hogy engem tulajdonképpen nem is érdekelnek túlzottan a római légionáriusok. A vértjeik szépen csillogtak ugyan, rájuk lehetett mázolni mindenféle jelképet és homályos utalást, az adott körülmények között azonban nem engedhettem meg azt a luxust, hogy a csillogó páncélzaton maszatoljak. Ha komolyan akarom művelni az íróságot, és ha komolyan akarom venni magamat, ajánlatos ahhoz a világhoz fordulni, amit nem csak könyvekből és festmények reprodukciójából ismerek.[4]

Azért is – „az adott körülmények között” kitétel erre is utalhat –, mert a délvidéki magyar közösség sok szempontból komoly támadásoknak volt kitéve akkoriban, amelyek miatt kulturális identitása, történelmi tudata veszélybe került. A művekből nyerhető önismeretre megmaradásához, morális tartása megőrzéséhez is szüksége volt. Ezért kortársai túlzó elitizmusával szemben nemcsak témáival, hanem formáival is az olvasókhoz közeledett: „első regényétől fogva nem törődött a hagyománnyal, és nem gondolt arra, hogy az olvasójának kelljen felnőnie a regényeihez, hanem művével elébe ment az olvasónak, s ennek érdekében újította meg az elbeszélés lehetőségeit”.[5]

Latrunculis ludimus – Latroknak játszunk

A fentiek persze nem azt jelentik, hogy Gion ne tanult volna folyamatosan a nagy írótársaktól, vagy hogy művei színvonalát leszállította volna valamely elképzelt alacsony olvasói elvárás szintjére. Amit az antik szerzőktől tanult, azt sem felejtette el. Erre a legérdekesebb példa, hogy fő műve címét Senecától vehette. Továbbgondolásra érdemes, hogy Seneca 106. erkölcsi levelében olvasható egy „latrunculis ludimus”[6] mondat, ami egészen nyers fordításban azt jelenti, hogy ’latroknak játszunk’, és amit úgy is lehet fordítani, hogy ’gyermekjátékokat játszunk’, a maga kontextusában pedig olyasmi az értelme, hogy ’öncélú dologgal töltjük az időt’.[7] Vajon a „lat­run­culis ludimus” mondat tágabb kontextusa Seneca erkölcsi leveleiben – a későbbi fejezetekben kifejtendőkön túl – milyen újabb jelentéseket kölcsönözhet Gion tetralógiája egészének?

(Folytatjuk)

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

Nyitóképünkön: Gion Nándor az Újvidéki Színház igazgatójaként színházi jelenetek képeivel (Németh Mátyás felvétele)

___________________

[1]      Lásd például Bori Imre, Irodalmunk évszázadai, Forum, Újvidék, 1975; de mintha még napjainkban is lennének kísérletek e nézet továbbéltetésére, lásd például Ispánovics Csapó Julianna, A bácskai magyar irodalmi kultúra előtörténetének kutatása a régió magyar könyvkiadása tekintetében, Tanulmányok, 2009, 38–48.

[2]      Szenteleky Kornél, Ákácok alatt, idézi: Hózsa Éva, A novella Vajdaságban, Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, Újvidék, 2009, 175–179.

[3]      Vö. Kontrapunkt. Symposion 61–63. Antológia, vál. Bányai János – Bosnyák István, Forum, Újvidék, 1964. (Symposion Könyvek 3.)

[4]      „Nincs időm észrevenni a történet eltűnését”. Gion Nándorral beszélget Füzi László [1998] = GNÉ/5., 265–266.

[5]      Fekete, I. m., 615.

[6]      Lucius Annaeus Seneca, Delphi Complete Works of Seneca the Younger 27., Delphi Classics, 2014.

[7]      A „latrunculis ludimus” fordulat felfedezését Szaszovszky Józsefnek, Seneca 106. levelének fordítását Földváry Miklós Istvánnak köszönöm.