A hír röviden így szólt: a tanév első napján kiderült, hogy az egyik belgrádi iskolában egy olyan gyerek is ült az osztályteremben, akinek a tanítás alatt érkezett meg a COVID-tesztjének eredménye, ami pozitív lett. Az osztály áttért a távoktatásra, az oktatásügyi miniszter, Mladen Šarčević pedig kijelentette, hogy a gyerek anyja ellen feljelentést tesz az általa vezetett minisztérium.
A Peščanik véleményportálon Dejan Ilić így fogalmaz: már az első nap Šarčević és társaságának áldozati báránya lett egy anyuka.
– Šarčević kategorikus volt és azt mondta, jó, hogy ez az első nap történt, ugyanis, ha szigorúan megbüntetjük az anyát, akkor az majd mindenki mást is móresre tanít. Mi történt valójában? Az anya, a hírek szerint, egy úgynevezett COVID-kórházban dolgozik. Valamilyen oknál fogva – egyetlen hír sem szól arról, milyen okból, az anyát nem kérdezték – az iskola előtti nap teszteltette koronavírusra a gyerekét. Másnap a gyerek iskolába ment. A nap folyamán megérkezett a teszt eredménye, amely pozitív volt. Az anya rögtön értesítette a tanítónőt, a gyereket eltávolították az osztályteremből. Majd az iskolából az egész osztályt és a tanítónőt. A történet, természetesen, nem ér itt véget. Az anyát most meg akarják lincselni. Šarčević feljelentést tesz elleni. Miért is pontosan?
Az érvelés nem is lehetne idiótább: elvitte a gyereket tesztelésre, tehát, volt valamilyen oka arra, az az ok pedig elég kellett volna, hogy legyen arra, hogy ne küldje a gyereket a többi gyerek közé. Az „oka volt” szintagmát Šarčević és egyes médiumok is úgy értelmezik, hogy a gyerek biztos koronavírusos beteg volt, ő pedig így küldte el iskolába. De az anyát, mondjuk el még egyszer, senki, semmiről nem kérdezte, ezért éljünk egy megalapozott spekulációval. Mivel COVID-kórházban dolgozik, az anya okkal feltételezheti, hogy hazahozhatta a vírust és megfertőzte vele a családtagjait. Iskolakezdéskor pedig kifejezetten kellemetlen, ha épp a gyerekét fertőzte meg. Felelősségtudatos, ezért elvitte a gyereket is teszteltetni. Mondjuk el még egyszer, azért, mert felelősségtudatos és nem azért, mert a gyerek beteg, vagy lettek volna „tünetei”.
A gyanúja beigazolódott, elővigyázatossága pedig hasznosnak bizonyult – mihelyt megkapta a teszteredményeket, értesítette az iskolát és kivette onnan a gyereket. Ájulásig kell ismételgetni – amíg nem igazolódik be, hogy másképp volt, a gyerek tünetmentes volt, az anya pedig felelősségtudatosan viselkedett, éppen azért, mert egy COVID-kórházban dolgozik. Šarčević viszont nem azért bünteti meg az anyát, mert jó oka lenne erre, hanem azért, mert ezzel példát statuálna, sikeresen megfélemlítené a többi szülőt. A miniszter már nem csak az oktatásban dolgozókkal viselkedik úgy, mint a marhákkal, most már a szülőkkel is. Az eddigi információkat összegezve úgy tűnik, az anya nem hibázott. Éppen a miniszter vétkezett, ami miatt a legszigorúbb büntetést érdemli.
Hol található az iskolakezdésre vonatkozó utasításokban az arra vonatkozó leírás, hogy hogyan kell viselkedniük a rizikós munkát végző szülőknek, azoknak, akik sokkal inkább ki vannak téve a fertőzés veszélyének? Mondta-e valaki esetleg, hogy az ő gyerekeik ne menjenek iskolába? Nem. Adott-e valaki utasítást arra, hogy az ő gyerekeiket preventív tesztelésnek vessék alá? Nem. Megtette-e az anya mindezt, saját kezdeményezésére, felelősségtudatos és a miniszternél láthatóan sokkal okosabb személy létére? Igen. Akkor most a minisztert vagy az anyát büntetjük meg? Az anyát, természetesen. Azért, mert felelősségtudatos és okos. Hogyan lehetséges ez? Minden lehetséges, amikor az oktatást egy Šarčevićhez hasonló személy vezeti. Az olvasó biztosan emlékszik arra, írtunk itt erről, hogy néhány, nem sokkal szerencsésebb országban, például Nagy-Britanniában, azoknak a gyerekei, akik a közösség számára igazán fontos munkát végeznek (egészségügyi dolgozók, rendőrök, tűzoltók), kötelezően járnak iskolába, hogy a szüleik ne legyenek mindenfelé a munkahelyükön és csak arra a munkájukra kelljen koncentrálniuk.
Nálunk egy pontosan ilyen munkahelyen dolgozó személyt akarnak elrettentő példaként úgymond keresztre feszíteni. Feláldozzák őt, hogy nekik ne kelljen elszámolniuk a rosszul elvégzett oktatásügyi, pedagógia és az egészségre veszélyt jelentő munkáért – írja a szerző, aki úgy érzi, ez a viselkedés egyértelműen azt sulykolja a szülőkbe, hogy kizárólag ők, és csak ők a felelősek (és büntethetőek) az iskolákban lévő személyek egészségügyi állapotáért.
– A szülők nem orvosok. A szülők a sajtóból úgy értesültek, hogy a fertőzöttek legnagyobb hányada tünetmentes. A szülők azt is tudják, hogy ha van is valamilyen tünetük, valószínű, hogy nem COVID-ról van szó. Az isten szerelmére, március óta az egészségházaink és a kórházaink pontosan így viselkednek – gyakorlatilag a halálán kellett lennie annak az embernek, akit végre teszteltek és berakták a koronavírusos fertőzötteknek kitalált rendszerbe.
De az, ami az elmúlt fél évben nem vonatkozott az orvosokra, az most hirtelen érvényes a szülőkre: mindenki koronavírusos, amíg nem bizonyított az ellenkezője. A szülők nem tudnak megfelelni az ilyen elvárásoknak, de ez Šarčevićet nem akadályozza meg abban, hogy fenyegesse őket és a többi szülő előtt nevelőszándékból meglengesse a büntetőcédulát a szerencsétlen anya előtt.
Az egészet tetézi, hogy nem csak a szülők váltak hirtelen fertőzés- és járványügyi szakértőkké. A tanároktól is ezt várják el. A munkahelyi utasításban az áll, hogy a tanítónak el kell választania a csoporttól azt a gyereket, akinek gyanús tünetei vannak. Azt nem írja, melyek ezek a gyanús tünetek. Hogy oldja meg ez egy olyan betegség problémáját, amelynek a fertőzöttjei az esetek legnagyobb részében nem produkálnak semmilyen tünetet? Fogalmunk sincs. De Šarčević nem is akarja tudni. Őt csak a látszat érdekli – annak a látszata, hogy megtették az intézkedéseket és hogy azok megszegése szigorú büntetést von maga után. Šarčević így egyszerre bünteti meg az anyát és mossa kezeit – mentesíti a felelősség alól saját magát.
A teljes szöveget ezen a linken olvashatják.
Fehér bárányok és Fehéroroszország
Szerbia csatlakozott az Európai Unió azon deklarációjához, amelyben az EU a fehérorosz választásokkal foglalkozik, nem fairnek és nem szabadnak nevezi azokat, a választásokat követő tüntetéséken történt rendőri túlkapásokat is elítélik. A szerbiai bel- és külpolitikai helyzetet ismerők közül sokan meglepődte ezen a döntésen. A Danas napilap szerkesztőségi kommentárjában úgy fogalmaz, meglepő a döntés, de mégsem ért bennünket derült égből villámcsapásként.
– Figyelembe véve a Minszkkel ápolt jó viszonyt, az Aleksandar Vučić és a Fehéroroszországban több évtizede uralkodó Alekszandr Lukasenka hasonló autoriter vonásait azt várhattunk volna, hogy Szerbia másként dönt, tartózkodik vagy egy „de” megjegyzéssel támogatja a deklarációt – ha ez egyáltalán lehetséges lenne.
Miért döntött úgy Szerbia, hogy igazat adjon annak a megállapításnak, amely szerint a Fehéroroszországban megtartott választások „nem voltak sem fair, sem szabadok”, és hogy a „fehéroroszországi emberek bizonyították, hogy demokratikus változásokat akarnak”, valamint miért hagyta figyelmen kívül Minszk Koszovót illető támogatását, ez pedig ellentétes Belgrád minden eddigi, zagyva megnyilvánulásaival, amelyeket nemzetközi fórumokon tettek, legyen szó Palesztináról, Oroszországról, Kínáról…?
Ennek két lehetséges oka van. Az első az EU Vučić felé mutatott gyengécske támogatása az Aleksandar Vučić lista úgynevezett fölényes parlamenti választási győzelmét követően.
Annak ellenére, hogy sem Brüsszelben, sem Berlinben, de az EU-ban másutt sem kérdőjelezték meg Vučić szervezetének győzelmét, nagyon jól tudják, hogy sem a szerbiai, sem a fehérorosz választások – ahol Lukasenka állítólag a szavazatok 80 megszerezte, Vučić listája pedig Szerbiában állítólag a 70 százalékát – „nem voltak fair és szabad”.
Ha Vučić odaállt volna Lukasenka mellé – abban az esetben, ha elmaradt volna a deklaráció aljáról a szerbiai aláírás, ezt így értelmezték volna –, Szerbia uralkodója saját lábába lőtt volna és a fekete bárányok közé állt volna. Ilyenek pedig az EU-ban és a hozzá csatlakozni vágyók között nincsenek, mivel a deklarációt egyöntetűen támogatták.
A másik ok, amely mintha nem kapna elég figyelmet, Moszkvában keresendő. Az augusztus 9-ei választások után bebizonyosodott, hogy Oroszország elnöke, Vlagyimir Putyin nem támogatja feltélen nélkül Lukasenkát.
A minszki hatalomnak a Nyugattal, de Oroszországgal sincs kifejezett jó kapcsolata. A voksolás előtt Lukasenka azzal vádolta meg a Kremlt, hogy be akar avatkozni Fehéroroszország belügyeibe, ahol július végén több mint 200, állítólag orosz, félkatonai alakulatokkal kapcsolatba hozható zsoldost tartóztattak le. Egyértelmű, hogy Putyin nem hagyná, hogy megismétlődjön az ukrán fogatókönyv Fehéroroszországban, de nem is készült olyasmire.
Putyin egy megbízható szomszédot akar látni Belaruszban, egy ugyanolyan megbízható hatalommal, most viszont kiderült, Lukasenka hatalma a Kreml szemszögéből nem számít ilyennek. Ha Lukasenka feltétlen orosz támogatást élvezne, nehezen elképzelhető, hogy Szerbia az EU mellé állt volna.
A Szerbiában tartózkodó nyugati diplomaták nagyon megörültek, amikor Belgrád aláírta az EU dokumentumát. Ez viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szerbiai külpolitikai európerré válna, sokkal valószínűbb, hogy továbbra is zagyva marad.
Ezt bizonyította Ana Brnabić kijelentése is: „Remélem, Lukasenka nem fog megorrolni.”
Eredetiben itt.
Mladen Šarčević (Fotó: N1)
