A mögöttünk álló online oktatás sikerességéről nincsenek adataink, erről csak úgy szerezhetünk tudomást, ha megfelelő módon mérjük, értékeljük a tanulóink haladását. Ilyen mérések rendszerszinten egyelőre nem történtek, így a sikeresség inkább szubjektív elégedettséget jelenthet, amire viszont a pedagógusoknak megvan minden okuk és joguk – véli Berze Gizella tanító, fejlesztő szakpedagógus, oktatáskutatással foglalkozó pedagógus, aki már 30 éve van a pályán. Úgy véli, ha a jövőben szükség lesz az online oktatásra, a tanárok hatékonyabban tudnak dolgozni, hiszen az alapok már adottak hozzá.
Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke sikeresnek ítélte meg a magyar nyelvű távoktatást. Ön hogyan látja, valóban sikeres volt?
– A pedagógusaink erőn felül teljesítettek. Azt gondolom, hogy a sikerességről viszont egyelőre nincsenek adataink. Az oktatás ma már nem akkor számít sikeresnek, ha a tanár vagy a felettese jónak tartja a tanítását, hanem akkor, ha a gyerekek számára hatékony volt egy-egy tanulási periódus. A sikert az jelenti, ha a tanuló a tudásában, a képességeiben, az önállóságában mérhetően fejlődött. Erről csak úgy szerezhetünk tudomást, ha megfelelő módon mérjük, értékeljük a tanulóink haladását. Ilyen mérések rendszerszinten egyelőre nem történtek – talán az érettségit kivéve –, így a sikeresség inkább szubjektív elégedettséget jelenthet, amire viszont a pedagógusoknak megvan minden okuk és joguk.
A tévés óra ellentmond az utóbbi évek reformtörekvéseinek
Mögöttünk egy távoktatásos időszak. A jegyeket lezárták, a gyerekek vakáción. Hogyan lehetne összegezni ezt az időszakot?
– A tartományi oktatási titkár, Nyilas Mihály nemrég elismerte, hogy a távoktatás nagy kihívást jelentett, és minden igyekezet ellenére voltak hibák. Ez természetes, hiszen korábban még senki sem volt olyan helyzetben, amikor az iskolás gyerekek teljes populációja így tanult. Az oktatáspolitikai szervek különböző megoldásokkal próbálták segíteni a pedagógusokat és a tanulókat is. Részükről a legegyszerűbb – bár sok munkát igénylő – módszer a tévében leadott tanóra volt. Az ország jelentős részén nincs internet-elérhetőség, hiányoznak az IKT-eszközök, így az oktatáspolitika kénytelen volt olyan megoldást találni, amivel mindenhová eljuttathatja a tananyagot. Maga a tévés óra viszont ellentmond az utóbbi évek reformtörekvéseinek, annak a gondolatnak, hogy a tanulás a lehető legnagyobb mértékben legyen egyénre szabott, mindenkinek a maga lehetőségeihez mérten hozzáférhető és befogadható. Még olyan viszonylag kis közösségekben is, mint a vajdasági magyarság, sem volt ez a feltétel biztosítható a tévés órákkal. Azért nem, mert, ahogyan azt el is várták a pedagógusainktól, az elmúlt években a többség próbálta személyre szabni a gyerekek számára a tanítást. A tévéóra pedig – a legnagyobb igyekezet mellett is csupán „egyfajta” óra, nem felelhet meg mindenkinek. Nem is volt kötelező, csupán kiegészítő tartalomnak ajánlották, viszont nem támogatta azokat a gyerekeket, akik tanulási nehézségekkel küzdenek. Valószínűleg ők a távoktatás nagy vesztesei, bár erről egyelőre nincsenek adatok.
Lényegi változást hozott a tanulásban és a tanításban az online oktatás?
– Az IKT-eszközök kezelése viszonylag sok pedagógusnak jelentett gondot a járvány előtti időkben is. Még nagyobb gond, hogy az internetről származó információk, a kommunikációs formák feldolgozása, a megértésük, az igazságtartalmuk felmérése is nehéz feladatot jelent nemcsak a pedagógusoknak, hanem szinte mindenkinek, így a szülőknek is. A karantén megmutatta viszont, hogy az emberek – kortól függetlenül – rendkívül gyorsan tanulják például a közösségi oldalak vagy más online felületek kezelését, s közben a számítógéppel is egyre ügyesebben bánnak. Feltételezem, hogy ez azért van így, mert az eszköznek és az online felületnek is valódi, a mindennapi életben fontos funkciója lett: kiderült, már nemcsak arra jó, hogy unalmában görgesse az ember, hanem például be lehet szerezni vele az ebédnekvalót, el lehet adni a kiskertből a virágokat. Ugyanez történik az online tanulásnál is. Korábban, a szerbiai iskolákban ritkán volt alkalma a gyerekeknek használni a számítógépet. Ha volt a tanteremben gép, azt inkább a tanár kezelte, a tanulók nem jutottak hozzá. Olyasmi volt az IKT az iskolában, mintha a tábla-kréta módszert lecserélték volna elektronikusra, vagyis a tanár nem krétával írt egy táblára, hanem, mondjuk, kivetítette ugyanazt a tartalmat színesebben, egy ideig jobban lekötve a tanulók figyelmét. Ez nem jelentett lényegi változást a tanulásban a gyerekek szempontjából. Az online tanulás – minden esetlegessége ellenére – olyan szituációba hozta a gyerekeket, amelyben kénytelenek voltak valódi, a mindennapjaikban felmerülő problémák megoldására alkalmazni a számítógépet és az internetet. Folyamatában, használat közben tanulták megérteni és kezelni a kommunikációs helyzeteket. Nyilván eleinte voltak nehézségeik, de a gyerekek még gyorsabban adaptálódnak az új helyzetekhez, mint a felnőttek, és így viszonylag gyorsan belejöttek az internetes tanulásba.
A pedagógusok tették, amit tenniük kellett
Kaptak a tanárok és iskolaigazgatók megfelelő útmutatókat, hogyan kell megoldaniuk a távoktatást? És megfelelő segítséget, amennyiben nehézségekbe ütköztek?
– Az iskolák úgy kezdtek neki az online tanításnak, hogy semmilyen előkészület nem folyt előtte. Sajnos úgy tűnt, hogy az oktatásügyi minisztérium is ugyanígy fogott neki a helyzet megoldásának: naponta adtak ki új, sokszor egymásnak ellentmondó utasításokat. Mindenki kereste a jó megoldásokat, s néha előfordult, hogy tévedtek. A tanárok a saját eszközeiket, saját internetüket használták, nem tudok róla, hogy ezzel bárki foglalkozott volna hivatalosan. Természetesnek tartotta mindenki, hogy például a család laptopját beáldozzák, hogy a személyes telefon-előfizetés arra való, hogy a pedagógus szolgáltatást végezzen vele a társadalomnak. Egyetlen kollégától sem hallottam erről megjegyzést, tették, amit tenniük kellett. Azt viszont elmondhatjuk, hogy az online oktatás, mint forma és módszer nem a járvánnyal együtt bukkant fel a semmiből. Szakirodalma van, tapasztalatok gyűltek róla össze. Jó lett volna, ha ezt a szakirodalmat propagálja az oktatáspolitika erősebben. Időt, energiát takarítottunk volna meg vele. Az iskolaigazgatók egyensúlyoztak a minisztériumból érkező, naponta változó utasítások és a gyakorlatban felmerülő problémák között. Sajnos nem minden iskolában sikerült megegyeznie a tanári karnak abban, hogy mindenki ugyanazt az online platformot használja. Nagyban megkönnyítette volna a munkát, elkerülhették volna az üresjáratokat, és mindenkinek egyszerűbb lett volna betanulni, és ha szükséges, segítséget kérni. Talán ebben kicsit határozottabban kellett volna fellépnie a vezetésnek, és nem hagyni, hogy egy-egy iskolában túl sokféle online platform vagy kommunikációs felület induljon el. Gondoljunk bele azoknak a tanároknak a helyzetébe, akik tíznél több osztályban tanítanak, vagy esetleg több iskolában tudják kiegészíteni a normájukat: ezrével jöttek hozzájuk az üzenetek, értesítések a különböző helyekről. Képtelenség volt eligazodni közöttük.
Kaptak-e a szülők és a gyermekek megfelelő útmutatókat, hogyan kell megoldaniuk a távoktatást? Kitől kérhettek (volna) segítséget?
– A pedagógusok csoportokba szerveződtek a közösségi oldalakon, és segítették egymást tananyagokkal, forrásokkal és technikai kérdésekben is fordulhattak a kollégáikhoz, bár szerintem erre nem volt gyakran szükség. Ahogy korábban is említettem, a felhasználás és az eszközök működtetésének elsajátítása elképesztő sebességgel történt. A problémát meg kellett oldani, idő nem volt arra, hogy technikai gondok miatt késlekedjenek – hát megoldották.
A szülőkkel és a gyerekekkel az alsós tanítók napi szinten tartották a kapcsolatot. Ha probléma merült fel, meg tudták beszélni. A felsősöknél nagy szerepe volt az osztályfőnököknek, akik – amennyire ez lehetséges volt – koordinálták a gyerekek és a tantárgytanító tanárok között a kommunikációt. Beszélnünk kell azokról a kollégákról és a hozzájuk tartozó gyerekekről, szülőkről, akiknek nem volt módjuk részt venni az online oktatásban: eszközhiány vagy az internet hiánya miatt. Ezekben az iskolákban a megbízott pedagógus e-mailben megkapta és kinyomtatta a tananyagot, a szülők vagy a gyerekek pedig naponta átvehették azt. Ezek a gyerekek sajnos hátrányt szenvedtek a társaikhoz képest. Ahogyan a PISA felmérések is megmutatták, Szerbiában hatalmas különbségek vannak iskola és iskola között a tanulóik szociális helyzetét tekintve, és ez a különbség az online oktatás előtt is megmutatkozott a tanulmányi teljesítményben és a gyerekek jövőjére vonatkozó kilátásokban. Olyan jelenség ez, amelynek megoldása, megszüntetése meghaladja a pedagógusok lehetőségeit.
Nem tudni, mennyire volt hatékony az online oktatás
Megfelelő módon sajátíthatták el a tananyagot a diákok? Lehet ebből probléma a jövőbeli előrehaladásuk tekintetében?
– Egyelőre nem tudjuk, hogy milyen hatékonysággal működött az online oktatás. Sajnos elmaradt a tanulás kimeneti követelményeinek pontos meghatározása, így nem tudhatjuk, honnan hová jutottunk el a tanulásban. Nem arra gondolok, hogy vajon minden tervezett tananyag felkerült-e valamilyen módon a világhálóra, hanem arra, hogy eljutott-e a tanulókig, és a tudásukban, képességeikben történt-e fejlődés a kívánt irányba és az elvárt szinten. A pedagógusok azonban abban a helyzetben egyik napról a másikra a problémát ilyen módon tudták megoldani. Ha a jövőben szükség lesz az online oktatásra, egészen biztosan hatékonyabban is tudnak majd dolgozni, hiszen az alapok már adottak hozzá. Sokan kifogásolják, hogy a gyerekek elveszítették a szocializálódásukhoz nélkülözhetetlen közösségeket. Ez valóban így van. Nem gondolom azonban, hogy néhány hónap alatt maradandó károsodás érte őket. A jövő majd megmutatja, hogy valóban fel kell-e adnunk a régi szokásainkat, értékeinket és életmódunkat. Ha így történik, az nem választás vagy akarat kérdése lesz, hanem kényszerű alkalmazkodás az új helyzetekhez, s biztos vagyok benne, hogy a gyerekek lesznek ebben a legsikeresebbek.
Elegendő és megfelelő kommunikáció volt az iskola, a tanárok és a gyermekek között a távoktatás alatt?
– A legtöbb esetben igen, bár voltak szülői kifogások. A távoktatás fogalmát – mivel az oktatáspolitika képviselői sem határozták meg azt – mindenki a maga módján értelmezte. Volt, aki a tanév végére egész rendszert dolgozott ki és alkalmazott, s volt, akinek annyit jelentett a dolog, hogy időnként elküldött egy-egy oldalszámot a tankönyvből azzal az utasítással, hogy a gyerekek oldják meg az ott található feladatokat. A szülőknek talán az időbeosztás hiánya és a gyerekek túlterhelése jelentette a legnagyobb gondot, főleg ott, ahol több iskolás is van a családban. Emiatt is fontos volna, hogy a pedagógusok egy meghatározott időpontban – órarend szerint – adják ki a napi feladatokat, videókat, tankönyvi tartalmakat, felméréseket, egyszóval mindazt, ami a távoktatáshoz hozzátartozik. Ha nem is naponta, de azért időközönként szükséges lenne minden osztályban minden pedagógussal egy-egy online találkozó, amikor élőben kommunikálhatnak egymással, amikor mindenki jelen van. Szerintem mindezt úgy lehet a leghatékonyabban megoldani, ha ugyanazt a felületet használják legalább az egy osztályban tanító pedagógusok. Mellékes hozadéka ennek, hogy az adminisztrációt szinte teljes egészében készen kapják a tanárok, s ezzel már nem kell külön foglalkozniuk.
Az írás nyomtatott változata a Családi Kör 2020. július 30-ai számában jelent meg.
Illusztráció (Fotó: Pixabay)
A projektum megvalósulását támogatta:
