Ha mindent elhinnénk, amivel a politikusok etetnek bennünket, csodálatos világot látnánk magunk körül. Amíg a világ minden tájáról baljós hírek érkeznek a gazdaság nem túl lassú leépüléséről, nálunk – bizonyos felső körökben – tombolt a hurráoptimizmus.

A világjárvány ellenére ugyanis öles léptekkel haladnak az újabb beruházások, mi több, már a Nemzetközi Valutaalap azon jóslatát is legott megcáfoltuk, miszerint az idén nem másfél, hanem legfeljebb egy, de a saját számításaink szerint csak 0,5 százalékos recesszióval kell számolnunk. Márpedig ez feljogosít arra, hogy a következő esztendőben emeljük a költségvetésből élők fizetését, illetve a nyugdíjakat.

Ez azonban csak az érem egyik oldala. Mint általában lenni szokott, a hatalmi nómenklatúra féligazságokkal tömi a fejünket. A gazdaság és a keresetek alakulását illetően is erősen megoszlanak a vélemények, csakhogy a rezsimhű média nem foglalkozik a politikai csúcs által deklamált és megfellebbezhetetlen „igazság” sötétebb arcával. Az elenyészően kevés számú ellenzéki és tárgyilagos sajtó hangja pedig nem igazán jut el minden háztartásba. Pedig nem ártana, mert az emberek egy igen nagy tömege sok mindenről tudomást szerezhetne.

Mindenkit elsősorban a saját életszínvonala érdekel. Vagyis az, hogy a fizetéséből, nyugdíjából megvásárolhatja-e mindennap a fél vekni, hetente két liter tejet, egy kisebb fej káposztát, kiló sárgarépát. S ha ezt bespájzolta, összeszámolhatja a megmaradt csörgő pénzecskéjét, aminek eredményéből kiderül, hogy húsra már csak igen óvatosan jut. Esetleg hetente vehet egy kiló csirkefarhátat, ami ugyebár nagyon kevés egy lukulluszi lakomához. Márpedig abból a keresményből, amit a dolgozó emberek igen nagy hányada kap, legalábbis az egyik szakszervezeti vezető szerint jobb minőségű húsra aligha telik, ugyanis a statisztikai  hivatal számítása és megállapítása szerint amennyiben az egyedül élő polgár havi bevétele nem haladja meg a 19 ezer dinárt, vagy egy négytagú családé a 41 ezer dinár, ő(k) szegénynek tekinthető(k).

Ez az adat azért is érdekes, mert a hivatalos nyilvántartás szerint Szerbiában legalább 350 000 foglalkoztatott csak szavatolt, vagyis 30 000 dinár fizetést kap, ami – valljuk be – aligha lehet elég a tisztességes megélhetéshez.

Okkal merül fel a kérdés, hogy a magánkézben levő cégekben miért topognak egy helyben a bérek. A válasz meglehetősen egyszerű, és ezért elfogadhatatlan. Az állam ugyanis „nem avatkozik bele”, a szakszervezetek pedig gyakorlatilag tehetetlenek az államvezetés által nyíltan vagy stikában támogatott nagytőkével szemben. Az is tény, hogy a szakszervezetet még az „átkosban” sem igazán vették komolyan, pedig akkor csupán egyetlen ilyen jellegű tömörülés létezett, tehát a tömegességgel nem volt baj. Ezzel ellentétben jelenleg az országban több mint huszonhatezer szakszervezet működik. Őket összefogni, s együttes cselekvésre ösztökélni egyszerűen lehetetlen, hiszen az érdekek olykor homlokegyenest eltérnek egymástól.

Pedig a kőkemény kapitalista országokban a bér- és egyéb tárgyalások kapcsán a szakszervezet megkerülhetetlen és igen befolyásos tényező lehet. Ennek bizonyítéka az is, hogy csaknem harminc évvel ezelőtt Németországban a legrosszabb munkást is csak bőséges végkielégítés ellenében lehetett utcára tenni, és ezt az ottani szakszervezet harcolta ki!

Egyébként a statisztikai adatokkal kapcsolatban azt sem lehet szem elől téveszteni, hogy az illetékes hivatal szerint tavalyelőtt a polgárok 24,3 százaléka volt a szegények csoportjába sorolható, míg tavaly ez az arány 23,2 százalékra csökkent. Ezzel szemben egy felmérés szerint a megkérdezettek kétharmada azt állította, hogy nehezen tud megélni a fizetéséből vagy a nyugdíjából, és csak minden tizedik vallotta be, hogy jól él.

Megkerülhetetlen az a kérdés is, hogy ki tekinthető szegénynek. A szakemberek szerint két csoportba sorolhatók. Kifejezetten szegénynek tekinthetők azok a polgárok, akik a havi jövedelmükből jóformán még önmagukat sem képesek eltartani, míg a viszonylag szegényeknek nincs lehetőségük olyan életszínvonalat biztosítani maguknak vagy családjuknak, amilyen még Szerbiában is normálisnak, vagyis flanc- és nyomorúságmentesnek tekinthető. A hivatalos nyilvántartás szerint előbbi kategóriába tartozik a lakosság hét százaléka. Jó kérdés, hogy akkor ezek az emberek miből élnek? Durvábban fogalmazva: hogyan lehetséges, hogy még nem haltak éhen? A magyarázat meglehetősen kézenfekvő: a politikai csúcs által folyamatosan ostorozott és működését gátolni szándékozó, úgynevezett szürkegazdaságban vállalnak munkát, vagy – akiknek lehetőségük van rá – a kertjükben, háztáji gazdaságukban megtermelik maguknak és családjuknak a krumplit, babot, káposztát, paradicsomot… Erről a bevételi forrásról sehol sem található elfogadható adat, pedig mindenki tudja, hogy létezik. És értékteremtő kapacitása nem éppen elhanyagolható.

Látható tehát, hogy meglehetősen nagy a hézag a politikusok általi, az életszínvonalunkra vonatkozó zengzetes nyilatkozások és a valóság között. Ha csak őket hallgatjuk, önkéntelenül is Aradszky László örökzöld slágerének az első sora jut az eszünkbe, miszerint: „Rózsaszínű ez a világ, ha veled járom én.” Az optimista ember pedig harsoghatja: Éljen a nép egynegyede!

Ha van miből.

Both Mihály jegyzetének nyomtatott változata a Családi Kör hetilap 2020. október 29-ei számában jelent meg .

Szerbiában legalább 350 000 foglalkoztatott csak szavatolt, vagyis 30 000 dinár fizetést kap, ami – valljuk be – aligha lehet elég a tisztességes megélhetéshez (Fotó: Novosti)