Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

A meghirdetett program szerint a nyitónapon este nyolckor kezdődött a Napló című vajdasági magyar szabadelvű hetilap élőújságja a Pepsi Sziget ’96 fesztiválon (1996. augusztus 14-21.), tehát előzenekarunk volt a rendezvény nagyszínpadán a Pege Aladár Quartet, a román Ne Zdhali együttes, az Irigy Hónaljmirigy és a Takáts Tamás Dirty Blues Band. És egy időben léptünk fel a Tankcsapda zenekarral, amelyik fél nyolckor kezdett a nagyszínpadon. A Sziget színházi sátrának programjában pedig előttünk szerepelt a Független Színpad és a TÁP Színház. Molnár Zoltán színészkollégámmal, azaz Molesz haverommal mi a néhány hónappal korábban bemutatott Úgy és némiképp című színházi előadásunkat játszottuk a Napló élőújságján.

Korán reggel indultunk Budapestre a rendezvény nyitónapján, Barát István és Tóth Lívia vitt fel bennünket autóval. Olyan korai időpontban pakoltuk be hátizsákjainkat a csomagtartóba, hogy nagyon korán kelő olvasónak kellett lennie annak, aki még az indulásunk előtt olvasta/olvashatta Mihájlovits Klárának a Napló aznapi számában VIFÓ-FEST ’96 címmel megjelent cikkét, amelyben a Vajdasági Ifjúsági Fórum alig néhány nappal korábban megtartott rendezvényéről számolt be. Ebben az adai eseményeket foglalta össze:

„Ada, augusztus 10-e, Vajdasági Ifjúsági Fórum, azaz VIFÓ, ráadásul ’96, szóval a második, merthogy tavaly volt az első. Moravicán. Akkor, tavaly, meghirdették, hogy a vajdasági magyar fiatalok napjának kinevezett augusztus 26-án tartanak majd minden évben ilyen rendezvényt, aztán erről mindenki megfeledkezett. Így lett most 10-e, az is a július eleje helyett. Mindez azonban csak játék a dátumokkal, meg az a lezser felfogás, hogy magyarázatokkal nem kell szolgálni, hiszen hol van már a tavalyi hó…

 

Az idei VIFÓ-t is természetesen a szervezés előzte meg, annak is egy meglehetősen furcsa formája, amikor is az ezzel megbízottak sok dologba belekaptak, sok vendéget meghívtak, sorrendekre meg névsorokra ügyeltek, s – valahogy megfeledkeztek azokról, akikért mindezt tették. A tavalyi zűrzavart (amit az okozott, hogy a szervezett autóbuszok helyszínre érkezésének és visszaindulásának időpontját nem egyeztették a programmal) ugyan megelőzték, de azt még mindig nem lehetett elérni, hogy az érdeklődők legalább egy héttel a rendezvény előtt tudják, indul-e a városukból Adára VIFÓ-busz. Pedig, ha az ilyesmit idejekorán meghirdetik, akkor talán Zentáról nemcsak öten-hatan jönnek el. Például.”

 

Fiatalok felé félúton

 

„Le a kalappal a VMSZ és a hét magyar önkormányzat előtt, hogy igyekszik törődni a fiatalokkal, hogy rendezvényt csinál nekik, hogy egyáltalán megpróbál az igencsak magára hagyott és utalt nemzedékkel foglalkozni. Azonban ha valaki megkezd valamit, akkor ne hagyja abba félúton. Az idén – a tavalyival ellentétben – a VIFÓ-n sok volt a meghívott protokoll-vendég, akik számára a szervezőknek természetesen biztosítani kell az ellátást. És volt a közönség – mert a fiatalabb korosztály szinte kizárólag ilyen minőségben volt jelen –, melynek magának kellett gondoskodnia ebédről, vacsoráról, belépőjegyről. Sok »ifipárti« gondolt vissza ezt látva a tavalyi moravicai babgulyásra, amit mindenki ingyen és bérmentve fogyaszthatott. Itt jön be a képbe az, hogy nem biztos, hogy elég csak összetrombitálni a (vékonypénzű) ifjúságot, hanem akkor már gondoskodni is illene róla. Meg talán a VIFÓ-trikó is értelmét veszti, ha csak a szervezőknek és a vendégeknek jut belőle” – írta Mihájlovits Klára a Napló 1996. augusztus 14-i számában VIFÓ-FEST ’96 című összefoglalójában.

 

Amit a tudomány és a leletek mondanak

 

Ugyanebben a cikkben egy bekezdéssel később így folytatta: „Újlaki Károly színművész az Árpád felemelkedése című előadással készítette fel a hallgatóságot a második tribünre, melynek témája Az ifjúság és a történelmi változások – 1100 év ezen a tájon volt. Vitaindítót Raffay Ernő budapesti történész és Szekeres László régész mondott. Mindketten a honfoglalásról és az azt követő időszakról szóltak; Raffay Ernő az eseményeket a történész szemszögéből világította meg, a politikai vetületeket vizsgálta az 1100 év folyamán, beszélt a magyar államalakulat fejlődéséről, a magyarok és a szomszéd népek viszonyáról, és még sok egyébről. Szekeres László elsősorban a régészeti kutatások eredményeire támaszkodva számolt be arról, milyen is lehetett honfoglaló őseink politikai-gazdasági élete. A leletek alapján bizonyítottnak véli azt a megállapítást, miszerint a hazát kereső magyarok mutatták meg az itt élőknek, milyen is egy komoly és erős államforma, tekintettel arra, hogy Árpád és nemzetsége meglehetősen fejlett államot hozott létre ezen a vidéken a társadalom és a gazdaság tekintetében.”

Az 1996-os Vajdasági Ifjúsági Fórum pedig elsősorban azért fontos most a Sziget szempontjából számunkra, mert ebben az esztendőben ezt a rendezvényt összekötötték az ekkor már hagyományosnak minősülő AdaFesttel, a MicsAda Bulival. Amikor pedig Balla Lajos – Laci kiváló szervezőmunkájának köszönhetően kiderült, hogy a Napló kizárólagos jogot szerzett arra, hogy a Pepsi Sziget ’96 hetijegyeit – az akkor már kicsi, de még mindig létező – Jugoszláviában terjessze, mi sem lehetett volna természetesebb ennél, elkezdtük népszerűsíteni a rendezvényt. Hirdetni. Reklámozni. Meg minden… Ahogy kell! (Ne feledjük, ebben az esztendőben Radivoje Milojević ezt írta aforizmájában: „Valamikor csak Albánia volt mögöttünk. Ma már csak mi vagyunk saját magunk mögött.”; Dejan Milojević pedig így fogalmazott: „Várom a választások eredményeit. Szeretném tudni, kire szavaztam.”) A Napló három, egymást követő számában, 1996. július 24-én, 31-én, és augusztus 7-én jelent meg csak a Szigettel foglalkozó nyolcoldalas melléklet, sőt, az sem volt ritka ezekben a hetekben, hogy az ugyancsak Balla-féle keresztrejtvény megfejtése is a fesztiválra vonatkozott…

Ha összehasonlítjuk az AdaFest korábbi éveinek, magyarországi sztárvendégeinek listáját a Pepsi Sziget ’96 különféle színpadain fellépő zenészek névsorával, számos azonosságot találhatunk. Ezért is történhetett meg, hogy amikor a Napló említett mellékleteit készítettük 1996-ban, az ajánlókhoz, Szigetes beharangozókhoz és előzetesekhez segítségül hívtuk az AdaFestet – Illés Ferinek és szervezőtársainak legyen ezért örök hála! –, azaz előkerestük az egy-két évvel korábbi kazettáinkat, Újvidéki Rádiós anyagainkat, amelyeket akkor még nem nyomtatott sajtóban való közlésre, hanem a Szombati Találka című műsor céljaira készítettünk. A Napló 1996. július 31-i számának Sziget-mellékletében jelent meg A Sápadtarcúak belovagoltak a Kárpát-medencébe címmel az egy évvel korábban, az 1995-ös AdaFesten készült – Mihájlovits Klárával, egyszerűen csak mukk’n’szpray „álnéven”, közösen jegyzett – interjúnk írott változata, amelyet a Sonia és a Sápadtarcúak együttes tagjaival készítettünk.

 

A perui Sonia és Sápadtarcú barátai

 

„Soniáékat már többször is láthattuk Vajdaságban, s habár honosításuk még szóba sem került, mindenképp jó úton haladunk (és haladnak ők is) afelé, hogy az is napirendre kerüljön, mindennapi beszédtéma legyen különböző (egyébként koncertlátogató) asztaltársaságokban. Sonia hangját nem lehet elfelejteni: mintha Janis Joplin kelt volna fel poraiból és lépett volna ki – ismét – a színpadra, ezt mondták egyesek, akik már évekkel ezelőtt is látták (és hallották) őket.

 

– A zenekar más néven már együtt volt, amikor megismertük Soniát – mondják –, aki először csak vendégként lépett fel velünk. Majdnem minden koncerten beszállt, elénekelt néhány számot. A dolognak jó hangulata volt, s ebből alakult szépen lassan egy új zenekar Sonia és a Sápadtarcúak néven. Azóta már volt egy-két tagcsere, de végül is állandósult a felállás: Sonia Zambrano énekel, Jánki Zsolt dobol, Gyaraki Zsolt gitározik, Comba Imre billentyűzik (ő egyike az újabb tagoknak, alig egy éve van velünk), Hegyessy Ákos basszusgitározik.

– Ti már hazajáró lelkek vagytok Vajdaságban, az adai fesztiválon, de a Szigeten is… Emlékszem, a legelső adai fesztiválon is itt voltatok. Mi változott azóta?

– Majdnem minden a régi maradt. Kicsit drágább lett a sör. 1994-ben is elég meleg volt, de ’95-ben aztán igazán hőség lett, le is égett az egyik karom.

– Mi az, ami rendszeresen visszahoz benneteket?

– A szervező… Egy magyar zenekarnak a zenén kívül azért van például Adán is keresnivalója, mert hát ez egy magyarlakta terület, és szeretik a magyar együtteseket. Legalábbis így vettem észre.

– Nagy élmény volt számunkra a ’94-es buli. A közönség nagyon sokat számít egy-egy koncerten, fontos a reakciója. Utána pedig itt aludtunk, s így egy kis nyaralás lett az egészből. Igaz, hogy csak kétnapos nyaralás, de nagyon jól éreztük magunkat.

– Évente körülbelül 150-200 koncertet játszunk. Vannak olyan fellépések, amelyek megmaradnak az emlékezetünkben, és vannak olyanok is, amelyek viszont nem. Személyesen nem voltam jelen a ’94-es adai bulin, de a zenekar számára ez a maradandó élmények közé tartozik.

– Össze lehet hasonlítani a magyarországi és a vajdasági közönségeteket?

– Vidéken lelkesek, a fővárosban viszont már finnyásabbak az emberek. Ott minden nap elmehetnek szórakozni, minden nap lehet bulizni, százötven zenekart láthatnak. Ennyi információtól egy ember nem tud lelkesedni. Ez természetes folyamat.

– Mit soroltok a nagyobb sikereitek közé?

– A diákszigeti fellépésünk nagyon jó volt. Tíz-tizenötezer ember előtt játszottunk, nagyon szívesen emlékszem vissza rá. Egy nagy orgazmus volt az egész.

– A második lemez bemutató koncertjét mi plakátoztuk ki a fővárosban. Nagyon sokat dolgoztunk, bíztunk benne, hogy eljönnek azok az emberek, akik csak ránk kíváncsiak. Meglepett bennünket, hogy ezerötszáz ember eljött a koncertre, egy olyan terembe, ahova több nem is fért volna be. Óriási buli volt! Három órát játszottunk…

– …Nincs megállás. Én sem tudom, hogy tudtam ennyit énekelni egyfolytában. Ez ugyanúgy működik, mint a szex: néha jó, néha nem” – mondta végül a perui Sonia Zambrano.

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2008. december 15-i számában