Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

Út az elfogadásig: az eredeti AIOWA élt nagyjából szűk fél esztendőt, béke poraira. Akárcsak az ország hamvaira is, amelyben a csoport létrejött… És nagyon sokáig nem tudtam elfogadni, hogy néhányan az egykor volt társulat tagjai közül úgy képzelték el az életüket, hogy ugyanezen a néven folytatják pályafutásukat és érvényesülésüket. Persze, azóta már átértékeltem az akkori véleményem, majd – kérlek – ez jusson eszedbe, ha „hosszan bolygasz a cirillbetűs Szabadkán”…

 

Szerdán, a Pepsi Sziget (1996. augusztus 14-21.) nyitónapján este nyolc órakor kezdődött a fesztivál színházi sátrában a Napló című vajdasági magyar szabadelvű hetilap élőújságja, amelynek keretében Molnár Zoltán színészkollégámmal bemutattuk az Úgy és némiképp című színházi előadásunkat, egy héttel később pedig, a fesztivál záróestjén, Szent István napján, tehát augusztus 20-án, este tizenegy órakor lépett fel ugyanott az AIOWA csoport, amelyik A furulyás című produkcióját mutatta be. Egy kis gyors pontosítás, csak azért, hogy az esetleges félreértéseknek elejét vegyük: ez ekkor már nem ugyanaz a zentai-szabadkai AIOWA volt, amelyik a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén, azaz – a csak néhány évvel később elterjedt, és azóta már rég „polgárjogot nyert” népszerű rövidített nevén –, a KSZV-n tűnt fel 1989-ben, amikor a Molnár V. Zoltán és Urbán András által közösen jegyzett Harmat című előadást készítette.

 

AIOWA egykor és „ma”

 

„Egyébként, ami az AIOWA történetét illeti – ha már itt tartunk, ugye – az elnevezés, a név, mint a csoport megjelölése, tehát mint AIOWA kifejezés első ízben szintén 1989-ben látott napvilágot, illetve abban az évben jelent meg először nyomtatásban, „»hivatalosan«, úgymond, akkor nyert polgárjogot” – jegyeztem fel sok-sok évvel ezelőtt, 1993. április 19-én, hétfőn, a Családi Kör című hetilapban vezetett, Egy színinövendék naplójából című sorozatomban. És az AIOWA már akkor is rég történelem volt… A Képes Ifjúság 1989. március 29-i számában jelent meg az aktuális esztendei KSZV programja, és ebből kiderült, hogy a Harmat című előadás bemutatóját – világpremierjét 🙂 – március 31-én, egy sorsszerű pénteki napon tartottuk meg a szabadkai Népkörben. Még ugyanabban az évben, ősszel pedig már lényegében szét is estet a csoport, egy sikeres felvételi vizsga után néhányan Újvidéken találtuk magunkat a Művészeti Akadémián, mások a Magyar Tanszéken, s megint mások pedig maradtak Szabadkán, a pedagógiai főiskolán…

És egyszeriben megváltozott körülöttünk a légkör, amelyikben addig éltünk, amelyikben felnőttünk, amelyiket ismertünk…

 

„Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom,

és a beléndeken s a vad farkasbogyókon

alszik a fény.

 

Ah, jól siess. Szived még egyszer megszakad tán,

Ha hosszan bolygasz a cirillbetűs Szabadkán,

S nem értenek” – ahogy Kosztolányi Dezső is megírta már jóval előttünk, a Csáth Gézának című versében. Nagyjából ilyen, vagy legalábbis a lényegi pontjait illetően nagyon is hasonló élmény volt számunkra mindaz, ami 1989 után, egyetemi éveinkben történt abban az országban, amelyben felnevelkedtünk. Amelyikben többnyire felhőtlen gyermekkorunkat eltöltöttük. A hazánkban. Az államban, amelyiket a hazánkként ismertük meg. És szerettük meg a Vardartól a Triglavig, és vissza… Keresztül s kasul, hosszában és keresztben…

És ebben a kontextusban, ebben a szituációban még messzemenően mi voltunk a (leg)szerencsésebbek, akik egyetemre iratkoztunk. Mások – a barátaink, a kortársaink, az osztálytársaink, a velünk egyívású suhancok, akik akkor még jóformán gyerekek voltak – ugyanakkor, amikor mi egyetemi tantermekben és amfiteátrumokban ültünk a tanítási órákon, ők bizony a katonaságba, kaszárnyákba, harcterekre mentek. Persze, közöttük is voltak szerencsésebbek (tengerészek, vagy akiket gyorsan leszereltek…), de olyanok is, akik a hadseregben, például Borovo Selo-ban – mint Vicei Zsolti is – eszméltek rá a felnőttségükre. És az ezzel járó felelősségre… Ami már távolról sem volt annyira felhőtlen, annyira könnyed és szórakoztató, mint az akkor még mindig karnyújtásnyira lévő, nemrég volt gyermekkorunk.

 

Az eredeti, „eredendő” AIOWA tehát nagyon gyorsan szétesett, élt szűk hat hónapot

 

Ez az AIOWA pedig, amelyik 1996-ban fellépet a Pepsi Sziget zárónapján, egy egészen másik formáció volt. Ezt már azok a barátaink, egykori osztálytársaink, volt alkotótársaink alapították Budapesten, akik a múlt század kilencvenes éveinek délszláv háborúi elől menekültek, települtek át Magyarországra. Itt újabb alkotótársakat toboroztak, hívtak meg, fogadtak be maguk mellé/közé – akik számára sok esetben az AIOWA név semmit sem mondott, csak egy hangzatos szó volt –, és megpróbálták folytatni, amit kényszerűségből abba kellett hagyniuk. Mindazt, ami tőlük teljesen függetlenül, megtört bennük…

Bevallom – itt és most, helyben –, hogy akkoriban egyáltalán nem örültem annak (és akkor még nagyon disztingváltan, visszafogottan és szépen fejeztem ki magam…), hogy továbbviszik, tovább akarják vinni, „ki akarják sajátítani maguknak” az AIOWA nevet. Mert nekem például akármit csináltunk is – és a „mellékelt ábra” igazolja, hogy tényleg csináltunk is – eszembe sem jutott volna odaírni mellé, hogy AIOWA. Nem volt ennek semmi mélyebb elvi oka, egyszerűen csak arról volt szó, hogy már akkor is úgy gondoltam, hogy ez egy lezárt, befejezett történet. Lehet, persze – mert miért ne lehetne?! – nosztalgiázni társaságban, meginni néhány pohárkával és elérzékenyülni… talán könnyezni is… De AIOWA néven bármit is csinálni, nem.

 

Talán nem is a szavak értelme a fontos

 

Azóta persze már jómagam is átértékeltem akkori véleményemet (a legkevesebb, hogy az ember utólag legalább ennyit beismerjen…), talán részben azért is, mert személyesen is megtapasztaltam, milyen élethelyzetekben találták ők akkor, teljesen váratlanul, minden előjel nélkül magukat. Meg aztán – akármennyire közhelyes legyen is ez mára már –, mindenki a saját szerencséjének kovácsa…

Én átértékeltem. Haynal Ákos értékelt. Akkor és azonnal: „Homályba burkolt alakok. Aztán sötét. Hegedűszó hallik a háttérből, néha fülsértő futamok, amelyeket szoprán női hang kísér. Hogy mit énekel, nem tudni. Egy biztos: szomorú. Az ének befejeztével megszólalnak a színpadi alakok. Mindenki mondja a magáét. Szinte mindenki összefüggő történetet, vagy legalábbis előző mondataihoz kapcsolódó szöveget mond, amelyet darabokra szakít a többi megszólaló szövege. A mondatok néhol banálisak, néhol költőiek. Mozaikszerű, montázsszerű szövegképet, szövegszövetet kapunk, amelyben eligazodni intenzív figyelmet kíván. Talán nem is a szavak értelme a fontos. Ha értelmező elemként nem mindenáron a verbalitáshoz kötjük, hanem a hangzáshoz, akkor zenei fogalmakon keresztül talán közelebb jutunk a jelent értelméhez. Mindenki saját szólamába zárva egy idő után ismételgeti a rá szabott hangzást, hangulatot. Ugyanúgy, mint amikor egy később időpontban cselekvéseik is egy körben mozognak. A széttöredezettséget még egy momentum sugallja. A fenti előadásrészletet (úgy tűnik, mintha) véletlenszerűen felvillanó spotok kísérnék. Felvillanó fényszórók néha fénykörbe vonják a megszólalókat, de a fényvillanások nem függnek a beszédtől” – írta Haynal Ákos Megdermedő viasz címen publikált kritikájában.

 

(Folytatjuk)

A sorozatunk mai részének elkészítéséhez nyújtott segítségéért és támogatásért köszönetet mondok Francia Gyulának.

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2010. február 22-i számában