Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

A 2003-as Sziget Fesztiválon, miután a rendezvény utolsó utáni napján, tehát a zárónap estéjén ugyan, de már jóval éjfél után – s tulajdonképpen másnap hajnal volt az már, amikor – felfedeztük, hogy az éjjel, miközben mi a rendezvény tarka forgatagában buliztunk, kirabolták a sátrainkat, több mint fél napunk ment el arra, hogy feljelentést tegyünk a kihelyezett rendőrőrszobán. Így hát csak valamikor késő este, mint egy vert sereg, érkeztünk haza Zentára. A történet folytatását a nem sokkal később, a zEtna webmagazin számára készült In memoriam 1CL03334 című novellámban meséltem el. Most, hogy a budapesti Napkút Kiadónál az idén ősszel megjelenő Tanácstalan kölykök – Békegyakorlatok 2 című kötetem kéziratán dolgozom, munka közben adódott az ötlet, hogy visszanyúljak ehhez a régi formához és sorozathoz, amit néhány évvel ezelőtt a Szigeti históriák jelentett, s amit a Magyar Szó olvasói oly jól megismerhettek az elmúlt esztendőkben. Az In memoriam 1CL03334 című elbeszélés egy részletét most ehhez a formához igazítva teszem közzé, mintegy az őszi kötet előzeteseként, egyfajta ízelítőként is.

 

A nagyszínpadi Sziámiról az idén egyébként is lemaradtam… Pontosabban nem maradtam le, mert kint voltam Zolival a nagyszínpad előtt, csak hát meg volt beszélve időközben már Szilviáékkal, hogy este nyolckor találkozunk, a koncert pedig fél nyolckor kezdődött, tehát egy szűk félórányit láttam és hallottam belőle. Az pedig a beinduláshoz (nekem…) kevés volt… 2003. július 31-én, csütörtökön, az idei Sziget történetében éppen esőnapon. Szerencse, hogy az esti koncerteket legalább meg lehetett tartani, még ha dagonyásan is. Néhány szám után tehát elvonultunk pezsgőzni Szilviáékkal a Honvéd Üdülő melletti kis italozgatóba, állandó büfébe. Állandó büfének mondom, jobb vagy frappánsabb meghatározás, szemléletesebb leírás híján, mert ez valóban és az eredeti funkcióját tekintve is az, s nem olyan, mint improvizált társai, az a számtalan többi, amit csak a Sziget idejére ácsolnak össze fából, deszkákból… Ez civilben is büfé, és ráadásul téglából van.

Az ennek a büfének az ablaka előtt álló sorban futottam össze teljesen véletlenül és teljesen váratlanul néhány évvel ezelőtt a Motörheades Lemmyvel, aki ugyancsak sörre várt, s épp előttem tette azt…

 

A rituálé

 

Kérdezték, mit iszunk, s hát a hely szelleméhez hűen, a pezsgőzésre szavaztunk. Glen vezette be azt a népszokást szerény kis sátortáborunkban tavaly, hogy reggelente – reggelire! – innen hoztuk a pezsgőt. S az egész pedig egyszerűen csak úgy kezdődött, hogy egyik reggel azt mondta, megihatnánk már egy-egy sört, majd a válaszunkat talán meg sem várva, hirtelen felugrott és elszaladt a büféig. Egy tálcával jött vissza, amin négy sört is hozott ugyan, ahogy előre mondta, de ott díszelgett a pezsgősüveg is a közepén, arra pedig több, egymásba csúsztatott műanyagpohár is szabályosan ráborítva. Ettől kezdve ez volt a reggeli rituálénk. Az idén már meg is szóltak bennünket, amikor egyik reggelen Mazowiecki pajtást szalasztottuk el pezsgőfutárkodni.

– Tavaly is egész idő alatt ezt csinálták – mondta az egyik asztalnál ülő vendég, aki ezek szerint megjegyzett és felismert bennünket.

Szilviáékkal is pezsgőztünk most. Közben persze megbeszéltük ügyes-bajos dolgainkat, röhigcséltünk, pletykálkodtunk az ismerősökről, ahogy az ilyen találkozások alkalmával már, ugye, lenni szokott. Közben meg Majkapapa is ott forgatott a stábjával a büfénél valami spontánkodó műsort. Nagyon látványos lehetett, hogy nem mi vagyunk az ő emberei, mert amikor megérkezett, egyenesen és határozott léptekkel a szomszéd asztalhoz lépett, s az ott ülőket kérte meg, hogy lennének már a segítségére. Úgy állították be a jelenetet, mintha Majkapapa dolga végeztével kivonult volna körülsétálni a Szigeten, és összeakadt volna egy társasággal, amelyikkel spontán elsörözgetett, elbeszélgetett. Izgalmas volt, amikor a felvételt megszakítva így szólt partnereihez a palira vett asztaltársaságban:

– Jó, most vegyük fel még egyszer ugyanezt, csak igyekezzetek már spontánabbul…

Ő meg a nagy sztár, aki spontánul válaszolgatott az egyszerű, mezei szigetelők spontán kérdéseire, a megdicsőült celeb, aki lealacsonyodott hozzájuk, az elérhetetlen nagyság, aki lement az egyszerű nép közé…

 

A nagymama melltartója

 

Szilviának mennie kellett, mert fél tizenkettőkor játszott a színházi sátorban, s a rendezője előtte még próbálni akart. Mikroportokkal játszották az előadást, s ehhez hangpróbát kellett tartani. Mi meg mentünk vissza a nagyszínpadhoz Patti Smith koncertjére. „Az idén 56 éves Patti Smith énekes & szövegíró-kultnő a – sokak szerint az emberiség történetének legszerencsésebb tér-idő kombinációjában, a hetvenes évek New Yorkjában tűnt fel – először mint költő. Arthur Rimbaud volt a legfőbb példaképe, de lassan kifejezést adott Bob Dylan- és Rolling Stones-vonzódásának is. Így esett, hogy az évtized derekán előrukkolt Horses című első lemezével, amit még mindig szokás a legjobb anyagának tartani. Lassan harmincéves pályafutását nagy elhallgatások és csöndesebb visszatérések kísérik – legutóbbi albuma három éve jelent meg Gung Ho címmel. Patti Smith 1999-ben már fellépett a Sziget nagyszínpadán – nagy sikerrel.”

– Becouse the night belongs to lovers, becouse the night belongs to love – énekelte a nénike a nagyszínpadon.

– Becouse the night belongs to lovers, becouse the night belongs to us – üvöltöttük mi is a nézőtérről.

Hát hol a faszban lehettem én 1999-ben, amikor ez a nagymama itt koncertezett? A Szigeten pedig ott voltam abban az évben is, annyi bizonyos, de hogy az adott pillanatban épp merre…?!

No, mindegy… Sokkal fontosabb ennél, hogy fantasztikus koncert volt ez, hiába ötvenhat éves Patti Smith, hiába a nagy elhallgatásai, az egész összhatás túl jó volt ahhoz, hogy egykönnyen lefitymálható legyen. Kár, hogy a szigetesek is nagyon bekeményítettek az utóbbi években, hiszen korábban még össze lehetett futni sörért várakozva a Motörheades Lemmyvel, ma már az ilyesmi lehetetlen. A nagyszínpados sztárokat elbújtatják még a sajtó elől is. Suzanne Vegával lehetett csevegni a sajtótájékoztatón, a Therapy?-tól autogramot lehetett kérni a pepsis papírpoharak aljára, Lou Reednek el lehetett csenni a Pepsijét… Lehetett fotózni a fellépőket, amint jönnek le, mennek fel a színpadra. Az idén már a közelükbe sem lehetett férkőzni. Még a backstage-be sem engedik be őket, hanem külön, elzárt területen tartják őket karanténban.

Pedig ha én aznap este ott összefutok Patti Smith-tel, hát menten elkérem a melltartóját. Would you please dedicate for me your bra? No, ne részletezzük…

 

Megnézetem magam…

 

Este persze Szilviáékat is megnéztük. „Pintér Béla Társulata: Parasztopera

Írta és rendezte: Pintér Béla

Szereplők: Pintér Béla, Baranyi Szilvia, Tóth József, Enyedi Éva, Nagy-Abonyi Sarolta / Hámori Gabriella, Szalontay Tünde, Bencze Sándor, Thuróczy Szabolcs, Deák Tamás

»A Parasztoperában egy balladisztikus történetet dolgoztunk fel opera formában. Zenéjének alapja az erdélyi magyar népdalok, a barokk és a rock bizarr, mégis homogén elegye. A történet talán sokak számára ismerős lesz. Nekem a nagymamám úgy mesélte, hogy Szabadszállás környéki emberekkel történt ez meg nagyon régen. Bocsássák meg nekem, ha egyelőre csak annyit árulok el belőle, hogy lesz benne néhány boldogtalan sorsú ember, szenvedély, humor, vérfertőzés és gyilkosság. Akinek tetszik, nézze meg többször is! Akinek nem tetszik, nézesse meg magát!« – Pintér Béla”.

Megnézetem magam, esküszöm! Nekem nagyon nem tetszett… Egy dolgot azonban, hogy van humora, és a magyar humoristák többségével ellentétben jó humora van, már az egyik korábbi, ugyancsak a Szigeten látott előadása, A Sehova kapuja című produkció kapcsán is el kellett ismernem a szerző-rendezőnek. Azt azonban továbbra sem értem, miért nevezik ezt Budapesten alternatív színháznak, amikor egy jobb kiadású, mainstream, Gálvölgyi-féle humorshow szintjén mozog. Mondom szépen, hogy megnézetem magam, köszike…

Mindegy, előadás után ennek ellenére jót ücsörögtünk és beszélgettünk, szinte reggelig, legalábbis pirkadt már, ránkreggeledett, mire visszavánszorogtunk a sátrainkhoz. Egyébként ez meg aztán szinte mindegyik napunkra jellemző volt… Azt hiszem, mindössze egyetlen egy este/éjszaka kivételével. S jót ücsörögtünk Laibach-koncert után is a Csónakháznál asszony pajtás egykori padtársával. Csak az volt a gondom, hogy nagyon kellett volna már vécére mennem, de az összes pisilde előtt hosszú sorok kígyóztak, amikor, ugye, kiözönlött a közönség a Wan2 sátorból koncert után. Gondoltam hát, hogy körülnézek egy kicsit távolabb, hátha ott kisebbek a sorok, de ebbéli igyekezetemben sem jártam sikerrel. Ha már útra keltem, magam mögött hagyva a társaságot, mondom, besétálok akkor szépen a Honvéd Üdülő területére, ott azért csak kevesebben vannak. Úgy is lett. Egyszerűbben ment ez a „pössentés”, mint Jack Kerouac hőseinek az Úton című regényében… Hanem a Honvéd Üdülőből kifele jövet aztán látom ám, hogy az újvidéki tévések ott egyezkednek az In-Kalosokkal. Kérdőleg még rájuk is néztem, talán intettem is, hogy mi van?, baj van?, segítsek?, segíthetek?, de válaszpillantásaikból semmi sem derült ki. Akkor pedig talán már sejthettem volna, hogy baj van, ha idejében kapcsolok. De tényleg csak az motoszkált bennem, hogy az In-Kalosok biztosan szívatják őket, felettébb jellemző volna… Egy fél mondatot sikerült elcsípnem a beszélgetésükből, ahogy elhaladtam, nem is mellettük, csak a közelükben:

– Hogy mi volt benne? Hát ruhák, meg…

No, mint aki „jólpössentette” dolgát, már mentem is vissza a Csónakházba. Olyan háromnegyed három tájban indultunk aztán el onnan a Bahia színpad felé Sziámi-koncertre. Kis egyezkedésbe került eldöntenünk, hogy merre is induljunk, mert valahogy egyikünk sem tudta egészen biztosan, hogy merre is van a Bahia; volt olyan is közöttünk, aki arra indult volna, ahol az egyik korábbi évben állt a Bahia-sátor… Megtaláltuk, ez a lényeg, ugyanott, ahol néhány évvel korábban a Wanted színpad állt, amikor még volt olyan.

Amikor megérkeztünk, még az Ági és a Fiúk voltak színpadon, de tőlük ekkor már csak két számot hallhattunk. Áginak nem is igazán tetszett, hogy a közönség már a Sziámit akarta, s tett is erre utaló megjegyzéseket. Nem tudom, de egy énekesnőhöz – egy előadóművészhez – nem illően mogorva volt, és akármennyire is igyekeztem népszerűsíteni őt és a zenekarát a társaságban, ez valahogy most nekem sem jött be. Mindig is különlegesen érdekesnek találtam azonban, hogyan mutatják be a magyar együtteseket a külföldi látogatóknak. Van minden évben a Pesti Est műsorújságjának egy angol meg német (az idén ez utóbbit nem találtam, de lehet, hogy ez csak az én mulasztásom, tavaly viszont egészen biztosan tudom, hogy volt…) nyelvű változata is, amelyből mindig hozok is haza magammal egyet-egyet. Honnan is tudhatná az a svéd, holland, finn, olasz, lett, litván, észt, ukrán, orosz, angol, ír, francia szigetlakó, hogy ki is az, mi is az a Sziámi, Kispál és a Borz, Tankcsapda, Anima Sound System… Hát, a Sziámiról egészen rövidre fogták az ismertetőt: „Band of Sziget-founder and the key figure of 80es Hungarian underground Péter Müller Sziámi that has undergone several reincarnations. Pop chansons for world students.” Nosza!

– Hiába van palotád Budán, ha Pestre jársz a boldogság után…

Ez a Seres-feldolgozás viszont már a nagyszínpadi koncertjükön is nagyon bejött. Ennyit még abból a koncertből is elkaptam a Szilviáékkal megbeszélt randevú előtt…

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2014. augusztus 18-i számában