Mindig is szerettem a labdarúgást. Igazából csak a világbajnokságokat, az Európa-bajnokságokat és a Bajnokok Ligáját néztem itt-ott, s ott is a szimpatikus csapatoknak szurkoltam, valamint azoknak az országoknak, amelyekben esetleg már jártam és jól is éreztem magam.
Új értelmet nyert viszont az idei Eb az életünkben. Ezt a megmérettetést ugyanis már nemcsak egyedül vagy ketten nézzük itthon, hanem a maholnap nyolcéves fiunk is rendületlenül szurkol. Az új barátoktól, osztálytársaktól ered a rajongás, így a kontinensbajnokság kezdetére már szinte minden ország csapatából ismerősen hangzik neki egy-egy név, megérti a szabályokat, tudja a szakkifejezéseket, és élvezettel nézzük a meccseket, van, hogy napi kettőt is, amit aztán az anyai szigorom nehezen tolerál, mert az olvasás kárára megy, hiszen esténként mást sem csinálunk, csak bedőlünk a televízió elé – amit egyébként soha nem csinálunk.
Aztán végül, amikor látom a fiam önfeledten boldog arcát egy-egy helyzet megértésénél, hallgatom, ahogyan elemzi a történteket az apjával, ahogyan átmeséli a gólhelyzetet nekem, aki esetleg nem látta azt a néhány percet, rájövök, hogy ez is a nevelés része, és életre szóló élményt jelent majd neki.
Ahogyan nekem is azt jelenti, hiszen anno a 2000-es Európa-bajnokságot egy új otthonban néztük a szüleimmel. Egy pici konyhában, egy egészen pici televízión. Az a négy fal között, amely falak között én most írom ezeket a sorokat. Igaz, azóta sokat változott ennek a térnek a külleme, de én ugyanolyan boldog voltam huszonegy évvel ezelőtt is ebben a konyhában, mint most. Az Eb pillanataira is tisztán emlékszem: az örömteli szurkolásra, a családi harmóniára, arra, ahogyan Franciaországnak szurkoltunk a döntőben.
Hasonlóan örömteli pillanatokat kívánok a nagyfiamnak és Önöknek is! Kiáltsuk önfeledten mindannyian, hogy góóóóóól!, akkor, amikor annak eljön az ideje!
A szöveg a Családi Kör hetilapban jelent meg 2021. június 24-ei számában jelent meg. A jegyzet élőszóban is meghallgatható a Szabad Magyar Szó podcast csatornáján:
