A világ legnevetségesebb vírusa – ahogy egyik elismert szerbiai orvos, a köztársasági válságstáb korábbi tagja fogalmazott – oda vezetett, hogy szinte naponta búcsúzunk valamely olvasónktól. Magányos, idős özvegyek, árván maradt, külhonba szakadt gyermekek jelentik, hogy más névre vagy címre kérik az újságot, esetleg lemondják, mert már nem maradt itthon senki, aki azt olvasni tudná.
Nem könnyű úgy indítani vagy folytatni a napot, hogy ilyen gyászos eseményekről értesülünk. Nem könnyű folytatni a napot, az életet, ha tudjuk, meg lehetett volna menteni a szerettünket, ha odafigyelnek rá, ha kivizsgálják, ha megfelelő terápiát kap. Vagy úgy érezzük, minden könnyebb lenne, ha legalább elbúcsúzhattunk volna tőle, ha adnak rá időt és esélyt.
Nem könnyű úgy írni az újságot, hogy közben ezekre az emberekre gondolunk, akik már nincsenek velünk, hogy olvasni tudják az írásainkat, de nehéz úgy is írni, hogy minden egyes szavunk a remény legyen, amivel tartjuk az életet azokban, akik még mindig velünk vannak, olvassák a lapunkat.
Sajnos már olyan kevesen maradunk itt, Vajdaságban akár a tömeges kivándorlás, akár a mind nagyobb számú elhalálozások miatt, mint egy terjedelmesebb család. Ezért törődjünk többet egymással, legyünk jelen, bátorítsuk egymást, hiszen ki teszi mindezt meg, ha nem egy családtag.
A szöveg nyomtatott változata a Családi Kör 2021. május 20-ai számában jelent meg és meghallgatható élőszóban is a Szabad Magyar Szó Rádióban:
