Kovács Frigyes színművészt, a Tanyaszínház társalapítóját is kerestük rögtön az intézmény turnéját érintő döntés kapcsán, de akkor úgy érezte, nem kívánja kommentálni a történteket. Aztán múltak a napok, s Kovács Frigyes jelezte, mégis szeretné, ha tudnák, milyen érzések kavarognak benne. Kovács szerint a társulat nagyon éretten és okosan viselkedik az ügy kapcsán. A botrány kirobbanását követően azonnal a helyszínre sietett, többedmagával együtt, hogy felmérje a „sértettek” lelki állapotát. Azt tapasztalta, hogy hősiesen, okosan helytállnak. A Tanyaszínházról viszont teljesen más megvilágításban szólt, mint előző interjúalanyaink. 

– Lelkiismeret-furdalásom van, hogy létrehoztam a Tanyaszínházat, és hogy éppen Kavillón honosodott meg, végül is aztán magától. Nagyon sajnálom, hogy nem hagytuk abba, akkor, amikor Soltis elment. Nem hagytuk abba, hanem könyörögtünk a gyerekeknek, hogy folytassák. Nem kellett volna, mondta Kovács, aki szerint a Tanyaszínház már régen nem az, aminek lennie kellene.

– A Tanyaszínház ki akarja nőni magát. De nem nőheti ki önmagát soha, és tudomásul kellene venni mindazoknak, akik csinálják, hogy ez nem a csúcsművészet, itt nem önmegvalósítani kell a mindenkori alkotóknak. A tanyaszínház nem kőszínház, nem művész színház. Azt is tudomásul kellene venni, hogy mi bekéredzkedünk ezekhez az emberekhez, és ha kedvesek vagyunk, akkor szívesen fogadnak. És akkor ott mi bolondozunk, mulattatunk, tanítunk, de nem kioktatunk, aztán hagyjuk őket békén. Ne akarjuk őket mindenáron valami ellen lázítani, és ne beszéljünk olyan nyelven, amit nem értenek. Ne egymásnak csináljuk ezeket az előadásokat, ne a saját köreinknek. Azt is tudomásul kellene venni a fiataloknak, hogy nekik le kell tudni ülni ezekkel a falusi emberekkel beszélgetni, a helyi falusi kocsmában nem leereszkedve hozzájuk, hanem egyenlő partnerként kezelve őket. Szót érteni velük és termékeny beszélgetést folytatni. És ez így kellene történjen a Tanyaszínházban is, mert a Tanyaszínház előadása is egy párbeszéd kell, hogy legyen a nézőtér és a színpad között. Nem arra gondolok, hogy legényest kell járni, és árvalányhajat lengetni, meg magyar nemzeti öntudatot építeni. Nem kell, az nekik anélkül is van. Mesét kell mondani nekik – és nem tündérmesét, de olyat, aminek katarzis a vége. Azt is tudomásul kell venni, hogy nem lehet korhatárosítani egy tanyaszínházas előadást, ahová a hatéves is eljön. Olyan előadások kellenek, hogy az mindenki ünnepe legyen, és nagyon át kell gondolni, hogy mit tűzünk műsorra. Mert a hatéves és a kérges tenyerű, más színházat sose látott parasztember is nézi, aki nem hülye, csak színházilag nem művelt, de egyenes gondolkodású és bölcs. Nem kell olyan dolgokat lenyomni a torkán, ami nem neki való. Ott van persze a nézők között a városi, a színházi vájtfülű értelmiségi is, de az ne a magas művészetet keresse.

Zavarja a falusi embert a káromkodás a színpadon?

– Nem zavarja, ha érzi, hogy neki és róla szól az előadás, ha önmagát vagy a szomszédját hallja vissza. Ha a káromkodás nem öncélú.

Önnek tetszett az előadás?

– Nem tetszett, de ezt avatatlan olvasó elé becstelenség lenne kitárni. Majd elmondom azoknak, akiket érint.

Most veszítette el a nézőt a Tanyaszínház, ezzel a darabbal, vagy már korábban megtörtént ez?

– Már régen elveszítette, csak akkor a következő rendező megtalálta, aztán a rákövetkező megint elveszítette a kapcsolatot. Mert az egyik érezte a közeget, a másik pedig nem. Tíz évet emlegetnek, de én ezt így nem tudom megmondani, talán ha előadásokat emlegetnének, könnyebb lenne. Az a helyzet, hogy a Tanyaszínházzal nem lehet megbukni, mert a falusi ember a vendégével szemben elnéző, megbocsátó. Sokáig tűrték, de most kaptak egy helyzetet, ahol elmondhatják a véleményüket.

Közbe kellett avatkozni, de ez volt a megfelelő módszer?

– Nem ez volt a megfelelő módszer, mert a politika egyben erőfitogtatás is. Hamarabb kellett volna és más módon, ami nem beavatkozásnak tűnt volna, hanem párbeszédnek. Az, hogy a pénzelőnek van elvárása, az természetes, csak azt nem bunkósbottal kell tudomására adni a másik félnek. Jómagam is sok alkalommal próbáltam politikusokkal tárgyalni, de sosem értettük egymást. A régiekkel sem, a mostaniakkal sem. Sok mindent jeleztem, többek között azt is, hogy nem kell oda az az épület, ami felépült. Amikor elkészültek a tervek, akkor is figyelmeztettem, hogy oda kell figyelni, hogy az épület lelkileg, esztétikailag és küllemében mennyire jelképezi a színházat, mennyire illik a faluhoz és a tájhoz. Mert nem illik oda.

Vissza tud-e találni a Tanyaszínház a nézőhöz? Hogyan?

– Itt most mindenkinek be kellene venni a nyugtatót, venni egy nagy levegőt és elkezdeni tárgyalni. A politika azt remélte, hogy az új vezetés majd arculatot vált, de erre még csak idejük sem volt. Aki a Tanyaszínházban huzamosabb időt eltöltött, annak kellene, hogy legyen egy koncepciója, hiszen minden színházban dolgozó ember fejében van egy színház. Ami a legfontosabb, hogy alázat kell a vendéglátók felé. Mi beletenyereltünk a falusiak világba, otromba módon. Százszor aláhúzom, hogy nem lehet úgy kezelni a Tanyaszínházat, mint egy kőszínházat, mert ez egy más műfaj. A mindenkori Tanyaszínház előadásának a rendezője, pedig kell, hogy tudjon lovat rajzolni, katarzissal végződő előadást létrehozni, kell, hogy ismerje a közönségét.

Kovács Frigyes, a Tanyaszínház egyik alapítója (Fotó: jokaiszinhaz.hu)