Annak ellenére, hogy már jó néhány éve nem tartozunk közös államba, sok szerbiai polgár számára fontos, hogy mi történik Montenegróban. Annál is inkább, mert a fekete hegyek büszke lakói, okulva a tavalyi idegenforgalmi idényben elszenvedett katasztrofális veszteségekből, az idén úgyszólván szabad kezet adtak a „szerb testvéreknek”, már ami a beutazást illeti. Most már – szó szerint – mehetünk, jöhetünk, ahogyan a kedvünk tartja. A lényeg, hogy ne üres zsebbel érkezzünk a kevés homokos, de annál több kavicsos és köves stranddal rendelkező tengerpartra.
Egyébként a korábbi években a vendégeknek több mint negyven százaléka szerbiai volt, tehát nagyon nem mindegy a „torzsalkodó” testvérek számára, hogy hányan döntenek budvai vagy kotori nyaralás mellett.
Amikor a podgoricai vezetőség, Milo Đukanović vezetésével úgy döntött, hogy magára hagyja Belgrádot, szinte azonnal nagyratörő terveket kezdett szövögetni. Elsősorban azt igyekezett ezzel is bizonygatni, hogy nem csak politikai, hanem gazdasági, földrajzi stb. téren is szoros kapcsolatra törekedik Szerbiával. Ezért egy kínai állami céggel szerződést kötött a Bar–Boljare, tehát a tengerpart és a Szerbiával való közös határ közötti 41 kilométeres távolság autópályával való összekötésére. Hatalmas vállalkozás volt ez a hatszázezer lelket számláló ország(ocska) számára, ezért az egyik pekingi állami tulajdonban levő banktól csaknem egymilliárd dollár hitelt vett fel. Đukanovićék úgy okoskodtak, hogy majd a begyűjtendő úthasználati díjból visszafizetik a kölcsönt. Azonban ahogyan az igen sok esetben lenni szokott, „előre nem látható problémák miatt” nem készült el az autópálya a kitűzött határidőre, a kilátások szerint még jövőre sem végeznek a munkálatokkal. Pedig az idén le kellene szurkolni a hitel első részletét, de nincs miből. Crna Gora kincstára olyan szegény, hogy ahhoz képest a templom egere villatulajdonos a Dedinjen. A kommunista kapitalista kínaiak pedig lényegében erre számíthattak, amikor a szerződésben azt is rögzítették, hogy amennyiben a hitelt igénylő fél nem lesz képes törleszteni, Kína bárhol és bármikor lefoglalhatja az ország vagyonrészét.
Talán mondani sem kell, hogy a „sárgákat” nem igazán érdekli – például – a Montenegro Airlines néhány használt repülőgépe, de az adósság fejében szívesen megvetnék lábukat az Adria partján. Másrészt bármikor követelhetik az adósság teljes összegét, amely Crna Gora közadósságának az egynegyede. Adva van tehát a kemény politikai nyomás lehetősége, s azt már most borítékolhatjuk, hogy a kínaiak nem fogják kihagyni ezt az elsőrangú lehetőséget, hiszen hajszálra ugyanezt követték el Tadzsikisztánnal szemben is. Amikor az ázsiai országnak pénz kellett, két marékkal adtak, de ennek fejében a közelmúltban „megszállták” az adós ország Afganisztánnal közös határon levő átkelőhelyeit.
A mi, exjugoszláv esetünkben a helyzet annyival bonyolultabb, hogy Montenegró a NATO tagja, és igen visszás lenne, ha a pekingi vezetőség ezen a stratégiai ponton szándékozná megvetni a lábát. Nyilván erre a lapra játszott Podgorica is, vagyis azt remélte, hogy az Európai Unió (közvetve a NATO) kimenti őt a slamasztikából. Ekkor jött a nagy pofára esés. Az EU ugyanis egyértelműen és mereven elzárkózott, hogy akár egyetlen centet is adjon a kínai hitel törlesztésére. Ez a hozzáállás eléggé hasonlít a magyar dzsentrivilágban elhíresült mondásra: „Ha megettétek a koncát, igyátok meg a levét is!”
Mindenesetre tanulságos a fekete hegyek büszke népe számára a történet. Megeshet, hogy végre megértik, miszerint a szegénységnek és a nagyravágyásnak ára van.
Both Mihány
A jegyzet nyomtatott változata a Családi Kör 2021. július 22-ei számában jelent meg.
Montenegro (Fotó: travelpartner.rs)
